Hogy elérjek a napsütötte sávig

Szokványos nyári éjszakának indult. Sétáltam kocsmáról kocsmára. Talán éppen a Nylonban ittam, a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál (vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom, lehet, hogy a Boráros téren. Ezek a séták mindig reggelig vagy épp két napig tartottak, és akárhová vezettek. Mindenesetre, valahol ültem, ittam. (Akkor még akármit – kóstolódó ifjúság.) Még nem olvastam a kocsmákban, nem, nem, még nem temetkeztem könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját. Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám. „Fizetsz valamit?” kérdezte egy dohánykarcos női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt. „Kérjél” – mondtam felé fordulva. Ötven körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt, koszmós, egykor világosbarna haj; beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas kötőhártya, aquamarin szemek,1 megsárgult, fehér műszálas pulóver, barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő. Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam. „Eljövök egy huszasért” – mondta. Ezen meglepődtem. Az ár – árnak – képtelenül alacsony volt (már akkor is). Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár. Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren. Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet. De sokkal többet. Márpedig akart. „Gyere, akarom” – mondta –, „nagyon szeretnék.” Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam (hacsak nem kifejezetten ez volt a célom). No de hogy… Mentem; úgy éreztem: muszáj. Hiszen űzött voltam és zavaros, mint a fölkavart iszap akkoriban, és csak ezekben az „Eszpresszókban”, „Büfékben” érezhettem némi álfölényt a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között. Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt. Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem, egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében. Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom. Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját. „Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok” – mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre, magam is csak a legszükségesebb mértékben, meg a zakómat dobtam le – inkább legyen koszos, mint gyűrött. „Csókolj meg.” Hát igen, ez elkerülhetetlen. Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve, szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban kotorászna a nyelvem – mindjárt fölvérzi az éles perem. Rettegtem, hogy menten a szájába hányok, ettől viszont röhöghetnékem támadt, ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg ura lettem a perisztaltikának. A lába köze szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik. „Várjál” – mondta, és belevájt ujjaival egy megkezdett margarinba, magába masszírozta, aztán még egy adagot. „ENNI is fog még ebből?” „Meg tudom mosni valahol magam?” – kérdeztem később. Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna. „Ez is hozzátartozik” – mormoltam. Egy ötvenesem volt még. A fejét rázta: „Mondtam, hogy egy huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas meg egyszerűen kell.” „Akkor adj vissza” – mondtam –, „értsd meg, nincs huszasom.” „Hülye vagy” – mondta – „ha vissza tudnék adni ötvenből, nem kéne a huszasod” – mondta logikusan. És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal. Vállat vontam („ha ilyen büszke vagy”), zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm, és botorkáltam fel a lépcsőn. Hogy elérjek a napsütötte sávig, hol drapp ruhám, fehér ingem világít, csorba lépcsőkön föl a tisztaságig, oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg, komoran feloldoz, közömbösen fenyeget, émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek, nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.