Elégia

Ha nem vagy itthon, üres a lakás. Én csak tátongok. Üresség vagy űr? Csupa menés vagyok, meg maradás, jaj, miért hagytál ilyen egyedül. Horgon, önmagam nehezékeül, nagy halra várok. Lesz-e harapás? Konzisztens vagyok, mint egy farakás. Nézd csak! Madár vagy kődarab repül? Én zuhanok. Magamba, egyre beljebb, és nem azért, hogy némi örömre leljek. Vágyok egy szilárd, sík felületet – nem tart soká, úgyis meg kell, hogy haljak! – ez mostan a hányadik emelet? – Hadd szürcsöljem ki, mint az osztrigát: a Veleteket, Nélkületeket.