Mayának

Még mindig csak „próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén”. Ám nem megy. Sem a „csalás nélkül”. Sem a „könnyedén”. Sőt még a „szétnézni” sem. Közhülyeséget, közaljasságot – talán – sikerült elkerülnöm, no de a magánélet? Esendőségem biztos tudata: inkább komótcipő mintsem mentség, az, hogy én a falon is, ha szárnyacskáját lebbenti – szoknyácskáját emeli – – már ha egy légynek volna szoknyája, és a nők nem nadrágban járnának. Ez sem érv; ez sem ok: csak kérni lehet a bocsánatot. Kérni sem lehet. Nem is akarok. Távolodom-közeledem; szeretlek; magam számára is: fel-fellobbanok. Kimaradok, maradok, nyugodt vagyok; vagyok. Ha van ilyen: tébolyult nyugalom – így jellemezhető állapotom. A világ pedig? Alom? Kőhalom?