Valami ismeretlen

(1990)

 

 

 

 

Semmi különös

Minden folytatódik tovább
éretlen öregségem
ismétlődik a kín a vágy
a süppedő sötétben

 

 

 

Reggeli

Jacques Prévert költeménye nyomán
Kávét önt a csészébe
Tejet önt a kávéba
Cukrot a tejeskávéba
Kiissza a tejeskávét
Anélkül hogy rámnézne
Anélkül hogy egy szót szólna
Kimossa a csészéjét
Amiben a kávéja volt
Amiben a kávéjához a tej volt
Amiben a tejeskávéjához a cukor volt
Rágyújt
Karikát fúj füstből
Anélkül hogy rámnézne
Anélkül hogy egy szót szólna
Hamut pöccent
A hamutartóba
Kifújja a füstöt
Hamut pöccent
Anélkül hogy rámnézne
Anélkül hogy egy szót szólna
Kifújja a füstöt
És elnyomja a hamutartóban
A cigaretta végét
Esőkabátot vesz
Mivelhogy esik
Veszi a kalapját
Anélkül hogy rámnézne
Anélkül hogy egy szót szólna
Megy ki az esőbe
Az esőkabátjában kalapjában
Anélkül hogy és anélkül hogy
És én a kezembe
Fogom a halántékomat
És sírok.

 

 

 

A.-hoz

Úgy támaszkodnak, oly előnyös
pozitúrában a szilárd, ám kecses
bölcseletre, mint egy komód sarkára
valami századvégi fényképészműteremben,
körötted a sértékeny férfiak,
az önmagukra eltökélten törők.
S mind annyira kíván
egy magánál különb másat neked!
– Hisz oly semmire-ajzottak.
Gondot csak gondolni
bírnak, viselni nem.
Izgalmuk is hamar
apad, mert – megviselt
léggömb: ereszt mind.
Boldogságod hirtelen
elfeketedő pillanatai.
Mi marad belőlük?
A súly.
A helyzeten, amit a férfi
mindig otthagy, mint a vetetlen ágyat,
mindig a nőnek kell
úrrá lennie.
Kinyitja az ablakot.
Mi marad? A lobbanás
emléke se.
Belélegzi a reggelt.

 

 

 

Ballada

Egy párkányon álltam,
öt emelet magasban.
Fekete lomb között
az éjjeliőr zseblámpája bujdokolt.
Hunyorgott tűrhetetlenül
ez a földszinti hold.
Láttam már, milyen:
test, ha puffan
a kőre,
hasüregbe
lökődött lábakat.
Elengedtem az ablakkeretet.
Hátamnak feszült a szoba.
Tisztázatlan viszonyok,
pillantások dagálya,
félkurvák tekintetének
hánytató hintalengése.
Kivizeltem az ablakon,
a lombra.
Kijózanodtam.
A lámpafényben
álombeli mondattá vált a mély
kút, hol víz csillant.
Ölelgettek és hangoskodtak,
ajándékozó karok fogtak át,
ellepett a feszélytelen gyalázat,
valaki megváltott.
De azóta
járda szélén, tócsából…
– most már folyton:
a sötét suttogás.

 

 

 

A pillanat

Három eset lehetséges
(egyik lehetségesebb, mint a másik):
a pillanat
 
 1. késik
 
 2. épp pillan
 
 3. lekéstük
 
 (nem vettük észre).
Már, persze, föltéve, hogy
van pillanat.
De ez talán nem is olyan lényeges:
folyékonyan tudjuk
taglalni nem-létezők
tulajdonságait,
becsülni képzelt
lovak esélyeit.
Pillanat!
Valaki csenget.

 

 

 

Ábránd

Szeretnék klasszikus, lezárt
rendet vinni a pusztulásba;
remény a jóra: már kizárt.
Haljak meg úgy, hogy más ne lássa.
Sors bona, nihil aliud.
Aki majd csontomat kiássa,
annak üzenem: ide jut
Isten mindegyik képe-mása.
S mennyország azért nem lehet,
illetve nem szabad, hogy légyen,
mert a dögletes szeretet
velünk maradna mindenképpen,
visszája sem kell: a pokol
(abban volt-van-lesz némi részem
– deszka nyüszít a láncfűrészen) – – –
készületlen s mindenre készen
üldögélek a napsütésben
jöjjön a megváltó sehol.

 

 

 

A 301-es parcelláról

Maradjon úgy minden!
Az állatkerti dögökkel együtt?
Igen. Miért, hát különb sors jutott nekik?
A kötél szelídebb, mint az elaltatás?
Én nem felejtek (nem fenyegetőleg
mondom ezt: ilyen a természetem:
nem tudok felejteni).
Másrészt mit is kívánnék magamnak,
ha – ha-ha! – halott lennék,
és visszalátogatnék ide, mint kővendég?
Hogy hagyjanak már békén.
A kegyeletre szarok. Az élőkkel
kellett volna irgalmasabbnak lenni
(élni hagyni őket). Most már késő.
A halál ellen nincs remedium:
özvegyeknek, árváknak, nemzeteknek
nincs jóvátétel. Nem érdekelnek
a hóhérsegédek megkésett könnyei.
Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.
Nem túl sok ugyan
a látnivaló, de a szürkületben
kiélesedik minden:
egy női test, egy faág,
arcod pihéi. Nem akarok
semmit. Csak nézelődni.

 

 

 

Valami ismeretlen

Valami ismeretlen
felé, elébe
– sodródunk vagy törekszünk?
új világ, új szerelem
kékvirága
kecsegtet, lidérckedik
– csal a lápba?
Nem tudhatni.
A „Legyen minden másképp!”
kényszere és óhaja indokolt:
olyan hajszoltak voltunk,
annyira elegünk van!
Önsajnálat sem sérelmezhető.
Hát ki sajnált bennünket?
Meg különben is:
ha valaki, hát mi magunk
tudhatjuk a legjobban:
miért vagyunk
méltók a szánalomra.
No de azért: Mi lesz?
Mégis mi lesz?
A kérdés
megkerülhetetlen
és megválaszolhatatlan.
A rög
hömpölygeti magát
lassan és (nem: de!)
biztosan
a szív felé.

 

 

 

Mayának

Még mindig csak „próbálok
csalás nélkül szétnézni könnyedén”.
Ám nem megy.
Sem a „csalás nélkül”.
Sem a „könnyedén”.
Sőt még a „szétnézni” sem.
Közhülyeséget, közaljasságot
– talán – sikerült elkerülnöm,
no de a magánélet? Esendőségem
biztos tudata: inkább komótcipő
mintsem mentség,
az, hogy én a falon is, ha
szárnyacskáját lebbenti –
szoknyácskáját emeli –
– már ha egy légynek volna szoknyája,
és a nők nem nadrágban járnának.
Ez sem érv; ez sem ok:
csak kérni lehet a bocsánatot.
Kérni sem lehet. Nem is akarok.
Távolodom-közeledem; szeretlek;
magam számára is: fel-fellobbanok.
Kimaradok, maradok, nyugodt vagyok; vagyok.
Ha van ilyen: tébolyult nyugalom
– így jellemezhető állapotom.
A világ pedig? Alom? Kőhalom?

 

 

 

„Jövőkép”

Nagy kérdés: hogy lehet tovább
rontani a javíthatatlant;
a körülmények mostohák,
s alulról fűtik már a katlant.
Egy rossz ötlet egyszer „bekattant”,
lendkerék forgatja magát;
tudjuk mindennek az okát,
megbontjuk a megbonthatatlant –
Mint a bohóc vagy mint a pék,
mindenki tudja szerepét,
ki zsemlét süt, ki viccet el
– nagy mulatság lesz így az élet –
miért is van, hogy mégis félek?
Kérdezek. Senki nem felel.

 

 

 

Mackie Messer szonettkísérlete a siralomházban1

A félelemben megfogan a csend,
a félelemben attól, hogy nem lehetek jó
– mint nagy, sötét erdőben ág ha reccsent:
a félelem mindig kiváltható.
Ok mindig van rá. Sőt, cél is akad.
Még sőtebb: cél-ok:2 „Üdvös rettegés”;
fogmederből a fog ha kiszakad,
figyelj! az is ilyen halk reccsenés!
A félelemben megfogan a csend –
fut mint a homok, köt mint a cement,
a félelemben attól, hogy nem lehetsz rossz –
a félelemben attól, hogy mindent szabad
lelkiismeret-furdalást így okoz,
mint asztallap fonákjára odacsent
rágógumi: a szabad akarat.

 

 

 

Közzene

A szerelem a nagyapai
ellágyulás egy neme:
„Hát nézd, lekváros
kenyeret eszik a drága…”
Egy morzsa fogai fugái
közé fog menni,
a lekvár egy része
elkerülhetetlenül
a felső ajka pihéibe ragad,
és én azt fogom nézni
(míg ő szenvedélyesen
– vagy épp könnybelábad),
és arra gondolok majd,
hogy ugyanez sajtos spagettivel,
tükörtojással, törökmézzel…
Nagypapa ennyit nem is
bírna már elviselni!
Kicsim, kettetlenem!

 

 

 

Szent a béke

Ahogy nézem egy idegen erkélyről
(nem az én lakásom; a tied se; bérelt-baráti).
Te! Gondoltál már erre? Talán nem is lesz.
Marad a szabad ég, meg az alatt.
Szóval, ahogy nézem, hogy tünedezik
őszülő szőkeséged át a lombözönön,
ami meg rozsdállik (Isten tartsa meg őtet
ilyen állapotában), mert a rozsda jót tesz:
kívülről rohaszt, befelé konzervál:
és ha a játszma végülisre áll
– akarhatunk-e többet. Hát persze, miért ne?
Akarni – ha épp akarunk – szabad.
Akarhatjuk, mint rozsda a vasat?
mint vas a rozsdát? elmúlásukat?
azoknak aki én, te, ő, mi vagy?

 

 

 

Nem voltál otthon. Vagy?

Nem voltál otthon. Vagy a telefon
máshová cseng ki? Nem halok bele.
Nana? Tényleg nem? Hát akkor mibe?
– kérdezi a kisördög. Belefon
az életembe mindenféle ez-az azt-ezt,
elviselendőt (: ki kinek a kije),
melegszem, fel nem; izzok, mint az azbeszt,
pedig, ha egyáltalán valamire
jó az életemben, erre lehetnék még,
hogy mint a gyújtózsinór végigégnék,
sisteregnék, lassan, türelmesen,
és az utolsó pillanatban te is át-
látnád, hogy – amennyiben – másként van tovább,
s ha nem: irgalmazzon nekünk az Isten.

 

 

 

Elégia

Ha nem vagy itthon, üres a lakás.
Én csak tátongok. Üresség vagy űr?
Csupa menés vagyok, meg maradás,
jaj, miért hagytál ilyen egyedül.
Horgon, önmagam nehezékeül,
nagy halra várok. Lesz-e harapás?
Konzisztens vagyok, mint egy farakás.
Nézd csak! Madár vagy kődarab repül?
Én zuhanok. Magamba, egyre beljebb,
és nem azért, hogy némi örömre leljek.
Vágyok egy szilárd, sík felületet –
nem tart soká, úgyis meg kell, hogy haljak!
– ez mostan a hányadik emelet? –
Hadd szürcsöljem ki, mint az osztrigát:
a Veleteket, Nélkületeket.

 

 

 

Körül-belül

Körülbelül hét másodperc alatt – – –
egy-egy másodperc egy-egy emelet,
és közben emlékezni is lehet,
két emelet közt már mindent szabad.
Itt tulajdonképpen véget is érne…
ha én elértem volna végemet,
de nem, drágám, itt minden gyöngeségre
utal, vacillálok, játszom az eszemet.
Vacogok. Fogam koccan. Nagyon félek.
Azt hittem mindig, hogy erős vagyok,
bátor, hogy ezt a kín- és színpadot
úgy hagyom itt, hogy olyan lesz az Abgang!
Na? Mondjad csak, kispajtás! Milyen is?
Hangod a kórusban halk, de hamis.

 

 

 

Visszapillantó tükör

Receptaculum rerum
– dolgok tartálya:
zuhog belé az eső.
Receptaculum rerum,
papundekli-világegyetem,
tele kacattal, szennyel.
Receptaculum rerum:
benne Te meg én.
És néhány ő.
Jaj, vigyázz, amíg
itt elmélkedek,
fenyegetően jön egy kamion
nyilvánvaló szándékkal;
az ellenirányú sáv telített,
nem lehet előzni, se gyorsítani.
Isten velem, veled.

 

 

 

Lesz ez még rosszabb

Lesz ez még rosszabb, Irma,
irmagunk sem marad;
könnyet fakasztok szemedből, mint a torma,
úgy szeretlek, ahogy már nem szabad.
Vénülök; megy még a szerelmi torna,
de a test egyre lankatagabb,
ha ráparancsolok, még szót fogad,
pedig magam: mint zápfog, hogyha korhad.
Amikor azt hitted, teherbe estél,
összerándultam az őrült örömtől,
olyan volt, mint egy álom: estély, kastély – – –
ha eszembe jut, még mindig dörömböl
a szívem – beveszek egy Nitromintet –
nem metafora volt ez. Rád tekintek:
tükröződöm: én vagyok a gyerek.

 

 

 

Ez esetben

Nem volt a levélszekrényben a kulcsod,
sem a lábtörlő alatt,
és már sok minden történt aznap, túl sok,
lefelé menet a lift elakadt,
aztán magától továbbment – mint minden,
ami magától megy tovább;
legjobb fatalistának lenni a liftben,
s gyakorolni a klausztrofíliát.
Aztán még egyszer, kétségbeesetten,
kerestem: de se benne, se alatt.
Már mindenféle „harisnyádról egy szem”,
meg hogy „örökre”, meg hogy „kimaradt”…
Mindegy. Magában miért ne lehessen
az ember eszelős, feminin, hülye?
Minden jel jó, mert jelez. Ez esetben,
hogy ennyire.

 

 

 

Érezni általában problematikus

Nehéz, vagy mondjuk inkább így:
nem könnyű – fosztóképzők, eufémizmusok
emlékeztetnek a közös nyelvezetre –
szabadulni a múlttól.
Ezért
veszek egy nagy-nagy lélegzetet:
utálom a múltnak azt a részét, amibe
belekényszerültem, jobb híján,
utálom a jobb-híjánt.
Hálás vagyok azért, hogy
túl nagy
károkat okoznom nem adtatok
módot, lehetőséget.
Viszont most, hogy múlófélben vagytok,
maradék empátiámmal azt sugallom:
szublimáljatok gyorsan! Tudatom
(bár lehet, ez kellemetlen meglepetés):
el vagytok múlva.
Kár büdösödni.

 

 

 

Én itt egész jól

Én itt egész jól elszórakozom,
sőt, néha úgy vélem, kár lenne értetek,
sok béles ordas, utánzó majom
híján hová lenne az állatszeretet
bizonytalan tárgya. Közelebbről:
akikről „vagy semmit”.
Hiszen a hír meg is alkotja azt, akit megemlít,
ezért nem beszél az ember az Ebről,
ki csahol, csóvál, háromlábra áll,
óriástörpe, palotakomondor,
sosem fogja el magától az undor,
pedig van esze, tudja, mit csinál.
Kár érte? Talán. Felnőttek vagyunk.
Mi magunk pelenkázzuk az agyunk.

 

 

 

Smiley karácsonya

Még kellemesen langyos
volt a kannában a tea.
A férfi, aki bejött a hidegről,
zavarban volt: hogy is lesz ez most?
Lehet, hogy többet nem kell fáznia?
Vagy legyen inkább kibogozhatatlan
minden? Csússzanak egymásba a részletek?
Becsússzon egy hiba?
Kisvártatva ötven lesz. Aztán hatvan?
Kérdéses, hogy lesz-e legközelebb.
Minden menedék: csapda is lehet!
Ez is? Ez a szoba?
Ez is. Csak tételről tételre mindent
– mint revizor hamis csődtömeget.
Minden, amit megmenthet, ami megment:
csak az abszolút bizalmatlanság lehet.
Ami nem fél, hogy valaha fölenged,
és amit – épp ezért – veszélytelen melenget:
körül egy szoba,
belül, kevés tejjel,
egy csésze fahéjas tea.

 

 

 

Hogy elérjek a napsütötte sávig

Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit – kóstolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.
„Fizetsz valamit?” kérdezte egy dohánykarcos
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
„Kérjél” – mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek,1
megsárgult, fehér műszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
„Eljövök egy huszasért” – mondta. Ezen meglepődtem.
Az ár – árnak – képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.
Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. „Gyere,
akarom” – mondta –, „nagyon szeretnék.”
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy… Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen űzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az „Eszpresszókban”, „Büfékben”
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját.
„Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok”
– mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le – inkább legyen koszos, mint gyűrött.
„Csókolj meg.” Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem – mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettől viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
„Várjál” – mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába masszírozta,
aztán még egy adagot.
„ENNI is fog még ebből?”
„Meg tudom mosni valahol magam?” – kérdeztem később.
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
„Ez is hozzátartozik” – mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: „Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszerűen kell.” „Akkor adj vissza” – mondtam –,
„értsd meg, nincs huszasom.” „Hülye vagy”
– mondta – „ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a huszasod” – mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam („ha ilyen büszke vagy”),
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

 

 

 

Nem baj, elvtárs, szabadok vagyunk

Úgy szeretnék
végre, kicsit, félpillanatig
hinni, remélni, szeretni,
a falvédőről jönni le,
a hat-huszassal érkezni (hova?)
a Keletiből.
 
 Nem megy.
Nem árt, ha valaki a karácsony-
fa díszítése közben
átérezi az életlen láncfűrész-
fogak nyiszálását,
a rugóig vásó szénkefék finom,
maradéktalan szétporlását,
a túlmelegedett
motor mélyülő hangját.
 
 Vége van.
Nedves fűrészpor keveredik
az elégtelenül elégett
ólmos üzemanyaggal. Nem
lehet
levegőt kapni.
Tudom, persze, persze.
Mégse bízom, és könnyezve se intlek.
Szép jövőnk? Tudod mit?
Legyél ily sivár!
Nekem a jelen kell.
Folytonos, épeszű tevés-vevés.
(Bosszú? Majd, módjával, és csakis ízlés szerint.)
Nota bene: jobbak az élőhalottak
– ha muszáj,
vonás, lehetőleg
csak felelősségre.
Üdvös rettegés
önmagunktól nem ártana, de lazán!
Szociál? Liberál? Sürgősen tisztázandó, de:
lássuk majd meg!
Élvezzük a menet közbeni
kerékcserét. Fel kéne.
A kávét? Odateszed?
Kelni? Szabadulni? Már?
 
 Nehogy örüljek!
Túlelég, ami történt.
Vége van.

 

 

 

Dalszöveg

Kéne valami ötlet
valami játékos könnyed
de nehéz minden ernyed
félrenéz összegörnyed
valami alantas ihlet
a rosszra még kisegíthet
nyakadon a maholnap
mindenek csaholnak loholnak
felejtenek igéket magolnak
csapágy biztosíték be-kiolvad
szélvédődre verődnek
a pillanatok szétkenődnek
mikor jutsz végére erődnek
torkolattüze-nincsen
géppisztolyból tüzel Isten

 

 

 

Önarckép 1990

Fura pók:
a figyelem
fenyegető közepe üres.
A küllők és a bordák
csillognak rezzenetlen.
A vihart a szövedék
állja, mert nem áll ellent:
egy vitorla majdnem
tökéletes hiánya.
Ő maga meg
a menekülőszálon
yoyózik
föl-le
föl-le

 

 

 

A fiatal Beckett

Lót-futásban
örökké;
-tól, de túl soha.
Mindig csak: -igtől -ig.

 

 

 

Egy szerződés hátoldalára

Hogyan manőverezhetném
ki magamat e tesz-vesz város
oly peremére, ahol
nekem lakcímem, nekik
jogcímük nincs bármit is
várni-akarni tőlem,
ahol nem kell hogy legyek
tevés-vevésük része, se feltétele,
függésüktől függésem
hatályát ahol veszti?
Hogyan mohosodhatnék
egy nem illeszkedő,
de éppen csak elférő
köveként a falnak? Hogyan
lehetnék észre- és részvétlen,
ám mindig
vételkész
kuporgássá, kuksolássá?
Belém hallatszana
nyüzsgésük, matatásuk
(a cipőtalpakról leváló
porszemek robaja is!).
Másik fülembe pedig
– kályha-meghitten –
duruzsolna a semmi.

 

 

 

Valamit valamiért

Ha majd szilánkokká, latyakká repedezik
a roppanó, felpöfögő jeges sár,
van egy-két ötletem, hogy akkor mi lesz itt:
remélem, hogy akkorra: nem leszek már.
Az „e kettő”-ből, ami kellett, az utóbbi
így-úgy-amúgyse: vissza-összejött
– hiszen mint nyári ég: tündökölnek a nők,
magára vessen, aki bennük tud csalódni.
Hanem, ami az előtagot, a
sz… ságot illeti: maf- és pornográfia
(mókának itt nincs helye, vén hülye!)
Jó. Az azért szerelmemet. Szerelmemért az életet.
De mit az életem helyett?
De mit az életem helyett? A lelki odvam-üdvömet? Kellene egy
Instancia, amely betiltja az ilye-1
n nézlelőpontokat: hiszen a
líra – végső soron – minden, csak nem logika.
El kéne állítani a gondolkodásoma-
t.

 

 

 

Ne mondd, hogy nem

Hogy hiányzol: nyilvánvalóan helytelen.
Valamiként az is, ha én neked.
Törölni kellene pár szubrutint.
Kikap-bekap. Az üresjáratok
helyébe: nyelvtanulás, kocogás,
elmaradt tanulmányok bepótlása:
pl. „A filmművészet kezdetei”,
„Az algebra és a keres-
kedelmi arithmetika összefü-
ggése. Számrendszerek”. Baromi érdekes.
Nem? Hát akkor mi? Folyton úgyse lehet.
Egy férfi résziről. Ebben a korban.
Meg nem is kell mindig.
Ámbár. Olyan szép vagy.
És nekem viszonylag
kevés időm van hátra
(ehhez viszont: nem lehet viszonyulni).
Tehát? Tehát semmi. Vársz vagy várlak.
Különben az újságok is
elég érdekesek, meg a megélénkült
reménytelenség, ami ahhoz képest,
mikor csak pangtunk, pangtunk,
mégiscsak, ugye?
Ugye? Ugye?
Azért most mégiscsak jobb?

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]