Mi jön még?

(1989)

Szezonvég

A rosszból csírázik az egyedüli jó:

halaszthatatlanná lesz a halogatható.

Ha meghal az ember, nem lehet már halottabb:

vége a méricskélésnek, a fokozatoknak.

Viszont eldöntheti: hamvad vagy porlad.

(Föltéve, hogy rendelkezett evégett.)

S miközben korhadni kezd (vagy elégett),

megy tovább a földi gyarló gyakorlat:

sürgünk-forgunk serényen, mint a férgek.

Nem is utolsóak ezek az utolsó napok:

csomagolás, lézengés, várni a vonatot,

még egy kávét, sört, szendvicset, konyakot,

talpunk alatt vakító, friss sóder csikorog;

és hülő tündöklésben:

a poros muskátlik, piros padok.

A filozófusnő megudvarlása

Telemegy kis képekkel a szemem

s visszaverődik labdaként a látvány?

Helyükre-látom őket?

– Két fal

között kép labdapattogása?

Képfelhő válik el egy fortyogó felszíntől,

mint ecetágyról az ecetbogárraj?

S tán fényszáraz, szapora szárnyverésük

választja ki a szót: a könnyet,

melynek sikosán kicsúsznak,

bár összeragadt szárnnyal, képszemétként,

s fölgyűlnek szemzugomban?

Vagy elnyeli a fényt

a szem sötét emésztőgödre, s férgek

fogannak belül, néma hemzsegésben,

világító férgek?

Vagy a szem

mint mozdulatlan pók pont-teste, áll

ernyőváz lábakon,

pohárra, térdre,

porszemre nehezedve?

Vagy térdeden nem úgy

nyugszik a tekintet, mint bizalmas kéz?

Ingecskéd nyílásában nem mint penge siklik,

hogy meghámozzon,

mint egy körtét?

Biztos, hogy nem ő delejezi szoknyád

csusszanni feljebb,

hol a harisnyacsatok lantzenéje

kezdődik már, s tovább is!

hol födetlen pórusokra

hullhat a tekintet tűzápora?

– S tűzzel játszik a szem,

a langyos csipkék

alatt parázs derengés.

Tűz játszik a szemmel –

micsoda csillárok gyúlnak! Ezer meg ezer

prizma szorozza, millió meg millió

kristálylappá hasadt fényben veted magad

hanyatt

és bontod és vonsz

Kapcsolatunk kezd meghitté válni

Már amikor megsértődtem, is tudtam,

hogy semmi okom nem volt megsértődni (legalábbis ezen

de ha már – akkor az ember kitart

reggelig. Álmatlanul persze, mert gyakorlatilag lehetetlen

elaludni a padlón, ha ráadásul a pokrócot

olyan szerencsétlenül tekertük magunk köré,

hogy a vastag szegély éppen a gerinc alá került.

De azért nem változtatunk a testhelyzeten:

minél rosszabb, annál jobb. Ő (a kedves)

úgy három s négy között felébred végre

(szomjas vagy ellenkezőleg). Belémbotlik.

„Mit csinálsz, te hülye?” – kérdi kábán.

MéIy alvást szimulálok, kicsit vinnyogok is,

ahogy álmodó kutyák szoktak (forgolódni is kell).

Egy darabig, remélhetőleg, ő sem alszik.

Reggel sikerül néhány perccel őelőtte távoznom.

„Biztos elfelejti bevenni a gyógyszereit” gondolom

a lépcsőházban, de most már nem megyek vissza, szólni neki.

Lassú léptek, körülményes rágyújtás: túl nagy időelőnyöm van.

Töprengő arccal baktatok a másik oldalon,

mindenki láthatja, hogy el vagyok gondolkozva.

A Statisztikai Hivatal kiadványboltja előtt

elfoglalom őrhelyemet: a kirakatablakban

a Mechwart-liget egész délnyugati frontja tükröződik.

Asztrálalakja rövidesen áthalad a negyedéves kiadványokon

– milyen kedves ebben a kiskabátban!

(minden nőnek van egy kiskabátja, amiben ilyen kedves).

Igaz, magam se volnék megvetendő az én kiskabátomban

– de úgy néz ki, hogy ő nem néz ide.

Követem, a hátához igazodva,

az autók között, rézsút át a Mechwart-téren

(jóformán az autók alá – kis jutalomjáték

Neki – no persze, ha errenézne. Nézhetne pedig:

idegek kellenek ehhez, s bizonyos

mértékig a testi épségemet teszem kockára.)

A 12-es eltakarja. Ha nem szállna föl rá,

sétálgatnék az árkádok alatt föl s alá

céltalanul (talán elgondolkozva?). Fölszállt.

Elindulok, most már a szokott gyorsabb lépteimmel.

Egy csomó hülyeséget el kell intézni. Majd délben fölhívom,

valószínűleg az Elfogulatlan Hangnemet használom

(nagyon barátságosan, ám kissé erőltetett vidámsággal

– „vegyük úgy, hogy nem történt semmi”), de ezen ráérek

gondolkodni majd, amíg kapcsolják. Együtt ebédelünk.

És nem lesz semmi.

A seb

Mint fűszál széle, papír éle:

alattomosan ejt sebet

ez a csupa-él Mindenféle:

alig vérzik; lassan heged.

Reggelizőtálca

Nem merészkedek túl

messzire el a

jólbejárt labirintustól

az elveszejtő szabad

– osztatlan – térbe.

Sárga vaj, zöldopál méz.

Lehetőség-elemek reggelihez.

Ezek egy szilkében összedolgozva

(megelőzendő loppal-lecsöp-

penést szőttes abroszra,

kenyérlikacson át).

De akkor a zöldpaprika szabadgyöke?

Védtelen, mint

mezítelen fogideg.

Vagy épp fenyegetésként?

Falból

kilógó csupasz huzal?

Lám, mire jó két-három

konkrét bármi!

Élet – bonyodalom –

támad. Rögvest a kellős közepe!

Óvakodjunk

szorítkozni túl kopár

metaforákra:

a bölcsesség öbléből

banalitás kong.

Vaj, méz – és paprika!

Termékeny elakadás.

Közben

Csordás Gábornak

Mindig mint dolgot gondoltam magam,

mint a valamire alkalmas valamit,

alkalmatosságot, célfüggvényt;

a szív hidegsége megadatott nekem:

Egy gyöngeség maradt,

hogy szeretném, ha tudnák,

miket gondolok közben.

A bohém, a szeszélyes, az esendő,

a könnyed és könnyelmű,

a tétova, ténfergő, a kedélyes

álarca mögött

készül, kész van, volt

mindig is a másik:

Horatiusnak rossz napja van

A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – –

Tartsanak el, és hízelegjenek,

de ugyanakkor hagyjanak békén,

küldjenek pénzt postán.

Azt is unom, hogy hízelegjenek.

Veszitsenek el nagyobb összeget az utcán,

amit én majd véletlenül megtalálok.

Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,

hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam

valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.

Irassák rám a házukat, és haljanak meg.

A Styxi rév felé menendő

Sétáltatni nem létező kutyát

(a póráz liffeg, hátra-hátra

„hátha…” nézni).

Gyufát lobbant,

emelkedik a kéz

a száj elé,

amelyben – höhh-hö –

nincs cigaretta.

Ellobbanás? Körömig-égés?

Mi lesz? És hogyan?

Miért hallgattok?

Két töredék a Brezsnyev-érából

1

(objektíve)

Az egyik fél, a másik fél

egymástól egyre jobban fél:

így alkothatnak oly egészet,

melyben nincs helye semmi résznek.

2

(szubjektíve)

Egy nap majd ébredünk mindent feledve,

szivünkben nem lelünk az éltető gyűlöletre.

A nap, amikor elvész mindenünk.

Ha jőne is, elkésett már a Hír:

zsugorodunk, mint az égő papír.

Március 15-ikére

Tapaszd füled a

– no nem a földhöz! itt nincs föld,

ez az ötödik emelet:

metaforáknak kívül tágasabb –

tapaszd a füled a parkettához,

és meghallod a paták dobaját.

Az az egy nap bejött.

Az is utólag, persze.

A távközlési és közeledési

eszközök

megnemlétét figyelembe véve:

az esemény

nem lehetett országos, egyáltalán:

nem lehetett egyidejű.

S március mégis! Dafke és trotzdem!

Csokor hóvirág

közepén egy szem eper.

Kell a komplett politológiai giccs.

Könnyek, ha ejtvék, orcák, ha kipirulvák,

orrok is, ha kifújvák

(Március pillanat volt.

Szórt vagy osztott figyelmünk

ily pillanatot észre

nem vesz, létre nem hoz.)

honfiuk, honleányok,

az összeszemetelt térről, utcáról