Részlet

1 Azok a szép (feszült!) napok az ifjúsági mozgalomban. Nem emlékszem már igazán jól, őrá is csak homályosan, ahogy a szeme derengett elő a mindig maszatos szemüveg mögül, de mintha Plotinoszból olvastam volna föl valamit neki (A Szép nem egyéb, mint… mittudommármi), mire ő: „Te! Ez tisztára marxista gondolat!” – ugrott fel, idegesen igazgatva a melltartóját. Én feszengve hallgattam a duzzadt ajkai, mókás egérfogai közül patakzó csacsiságokat. Utóbb csókolóztunk. Részemről kissé indignáltan, mintha magam volnék Plotinosz, aki szintén egy (utóbb porig égett) Akadémia könyvtárában görnyedt és unatkozott. Később ő szavazott a kizárásom mellett.   2 Igenám, de: minden későbbnél van még később. Például, amikor megint mohón egymásnak estünk: siklókígyó a levelibékának. (De melyikünk volt melyik?) Hol volt már akkor mozgalom, ifjúság, ügy? Hol Plotinosz? Hol Marx (a ’68-ig egyre ifjuhodó is)? És hol – túlcsillagos ég! hol a népen belüli ellentmondások folyamúszó bajnoka? (Azt mindig utáltam. Az ágyban is zavart egy olyan lénnyel keveredni, akinek ez a falusi rendőr: orákulum.)   Most a későnél később: a vita nem újult ki. Elomló volt és édes, akár a beteljesült kamaszálom: postáskisasszony-hús.   3 Filmen minden szebb, könnyebb. E siralomvölgyben nincsenek vágóképek. Még délután háromig vonszoltuk egymást komor fővárosunk kibírható nyilvános helyein (én a cukrászdákat utálom, te a kocsmákat), és nem volt miről, amiről meg – – – Arra úgysincs szavunk egymásnak. Magával számol el, magában számol minden élő minden élő – gondoltam – miközben egy leleményesen kedves és gyors, méghozzá személyedre szabottan kedves (de gyors) búcsúformula mikéntjét módolgattam melletted és egy (enyhén) penészízű paradicsomos vodka mellett.   4 Felejtem. Mintha zuhanna. Pedig összetegeződtünk, verejtékeztünk együtt. Majdnem gyerekünk lett. Nem lett. Legalábbis, gondolom, nem. Én, részemről, nem kérdeztem, ő nem említette. Hogy ténylegesen hogy s mint van? Erről tudomást, könnyen lehet, már nem szerzek. Az eleddigi tapasztalat szerint találkozási ciklusidőnk: 25 év. (Egy esetből kell általánosítani; kettő már összezavar.) Legközelebb tehát hatvanhat éves lennék, s a gyerek akkor (amennyiben mégis)… – de miért a falból kitépett kézszárító, miért a kimondhatatlan falrafirkák, miért olvad a vaslábakon álló kád el, míg forrójég dübörög a rózsából, s én kinyújtózom a málló cementen, bömbölöm önfeledten, hogy ”lo giuro, lo giuro, lo giur’al no-o-ostr’amor”, és hallom jól, hogy hiába dörömbölnek, dörömbölsz a felém csempével; feléd kacattal teli gardróbszekrénnyel takart rabicfalon túlról.