Alighanem

„Nem vagyunk gyerekek” – mondtad, pedig bizony hogy azok voltunk. S te szűz is, alighanem. Csiszolatlan maradtál, sőt kifejtetlen körülményeid meddőjéből. Féldrágakövem, szűrt fényű, egészen ritka szennyezésű kristály. – Egy ostoba telefon! Igazán nem… jóval éjfél után. „Igen… Igen… Nem…” – egyik kezeddel a telefont vonszoltad, mint egy szűkölő piros kutyát, a másikkal a kombinéd ügyeskedted magadra, fáztál, vagy a hang elől takartad (vagy előlem) mezítelenségben járatlannak tetsző tested (nem sokat takart fenn a mély dekoltázs, lenn a csipke), én az ágyból figyeltelek, töltöttem és rágyújtottam. Aztán nagyvégtére visszabújhattál, de már inkább csak odakucorodtál a tartalékolt közös hőbe, több (vagy nem kevesebb) közöd volt az ágyneműhöz, mint nemünkhöz. Pedig az a „Nem vagyunk gyerekek” az első csókolózást szakította meg (hiszen közben nem tudtál volna beszélni), és olyan becsületesen (kacérság, zsákba- macska kizárva) vetkőztél, olyan elszántan, alaposan, vakmerő kamasznő: „Essünk…” neki? túl? – s ez lett: túl már soha (alighanem). Reggelivel ébresztettél, mintha… Pirítós, sonka, vaj, kávé, maradék konyak. És a liftből és ki a kapun és fel a buszra meghitten és gyöngéden (nem néztél rám) tereltelek (váll, könyök érintése), mint volt férj, hajdani barát.