A séta

Lassú sétánk kifelé az életből, ahogy halad, torlódik az alkalmi társaság, ahogy elmaradozunk, összébbverődünk, előresietünk és félreállunk – érdemes figyelmünkre. Épp mivel tanulságmentes és kimondhatatlan, önnön teljesültébe vesző: fullánk és cukor. „Az édes szúrás diszpozíciója.” Mondotta volna az ifjúkor, rég, logikai örömök idejében. Már a vénülés kedvét nem leli ilyesmiben. Csak ami elemzetlenül is valami – egy jó mondat, egy hibátlan kavics –, az számít. Persze, mi az, hogy „jó”; persze, mi az, hogy „hibátlan”? Felvethető, hogyne. Csak éppenséggel nem vetem fel. Az utánunk jövő tuszkol is, marasztal is, ahogy terel. De azért megőrizhető némi méltóság. Irány és tempó szabadságának több mint látszata. Lassítás, szaporázás, elkalandozás joga gyakorolható (még ha mint jogot nem opportunus is emlegetni). Sétánk, mindenesetre, sétaszerű. Nem lehet mondani, hogy… Szóval, ezt hagyjuk. Namármost a legvége, a pont, ahol az eső víz lesz vízeséssé, a gömbölyű átbukás pillanata – – – Csak a gránitkáva abszolút síkossága megfogható. Jól mondom: csak az – amennyire. Térjünk vissza az útra. Ha szórakozottságunk szóra bírja a szóra nem érdemest – nem az út hibája. Mondjuk: Az út érdekes. Az út szép. (Valóban az.) Járjunk és lélegezzünk.