I am here. You are there.

Az első angollecke s egyszersmind bevezetés az alapszerkezetbe: az én csak itt lehet, a te csak ott. És most, honey, valóban: én itt vagyok. You are there. De most nem a szubtilisabbik én sajog, nem a szemantika kénlehű kráterébe mered Empedoklészként az az én, aki itt maradt. Sajgás és meredés (ha már így szóba került) egészen más jellegű. Nem is igazi itt-ott ez. Én itt vagyok, you’re elsewhere. Csak egy kitüntetett pont maradt. Kitűnő ötlet volt az a félangolos távozás. Sok minden leegyszerűsödött, elmaradt. S ezen a ponton szörnyű nyitottá válik, Sarah, my dear, a vers, amit éppen irandó vagyok rólunk. Negélyezzek édes emlékezést? Vagy egy olyan „konkrétan-vastagon”-t: „Az R. utca (házszám, emelet, ajtó), ha beszélni tudna”-fajtát? Nem. Utóbbit semmiképp sem. Ezt a „hogy csináltuk kofferben, létrán, külön” konfiguratikát más kollégáknak hagyom. (És különben is – ha már… – hát hogy csináltuk? Ahogy a többi tahó. Vagy ékesebben: mint szokta pórral pórnő.) – Vagy inkább egy „jellemző” olyat-amilyet-szoktam? korhangulat, belterj (mindenki tudja, ki ki), egyben évődőleges mélyke a házasélet finomszerkezetéről s a viszonyok jármáról? Hm? Hagyjuk a francba. (Bár, ha negyven év nem változtatott azon, hogy alap- vetően színész vagy hobóc vagyok, nem fog mégegyszer ugyanannyi sem, és ennyi idő nem is marad már erre.) Amikor tavaly, két év után, újra találkoztunk, váratlanul (barátaink kölcsönös meglepetésnek szántak bennünket), végig csak röhögcséltünk meg ámultunk egymásra (a baráti házaspár értően mosolygott), aztán villamosoztunk a kórházparkszerű budai éjszakában, aztán fogtunk neked egy taxit. Kérdezted: Velem jössz? Én válaszoltam: Minek? Te mosolyogva bólintottál. I am here. You are there. Néztem a távolodó helyzetlámpák után. Az első leckét tudom. Most jön a lost forever. De ehhez már kevesebb idő elég.