Munkanapló

Juditnak Ma ő ír. Én csupáncsak a zabáról gondoskodom. Körülményes tevés- vevés, időmet elporlasztani. Két fakanál, két lábas, a vágódeszka, a bicska, a kanál (majd mosogathat), készül az ebéd. Egy úgynevezett „savanyú vetrecét” adok elő, citrommal, tarhonyával. Ül a napon, kimérten kopaszodik a feje búbján, te jobban tudod. Körülöttünk a kert és távolléted. Bocsánat, ez túl mélyre sikerült. De mégis: távolléted, mint a kert: környezetünk: hiányzol, megbeszélünk. Látod, veszélyes magunkra hagyni minket: elkezd veled mindenféle történni. Mi pedig irdogáljuk a színművet, és közben kipiszkáljuk a világot, precízen, mint köröm alól a koszt, s megmutatjuk egymásnak az eredményt, majd tesszük diszkréten a csikkek mellé. Emlékeink vannak. Elemzőkedvünk nem marad éhen. Két őrült vegyész turkál, titrál, szikkaszt. Valami lesz. Ha nem ebből: belőlünk. A nyárvég, mint égő ág, hamvadva kunkorodik. Kopog a gép, most írja át, amit felköhécseltem, mint egy rossz álomban. Aztán majd én átírom, amit ő ír. Ezt az életmódot, ezt kitaláltuk: falu, szőlőlevél, kacsahápogás, se túl közel, se túl távol a várostól, éjjel zuhog, nappal tündöklik, a göröngyök között araszol a kövér szöveggiliszta.