65 karácsonya

Sára halála után haza éppen nem költöztem, ámbátor, hogy hol a NÁTHÁSBAN – mint mondani szokás, már ahol – laktam, ez jószerivel eldönthetetlen. Ez a haza, ahová, mint mondom, nem költöztem 65 Szentestéjén, Budán volt (van is némileg rútabbá alakítottan), ottan nem laktam ekkor, bár jóllaktam a nagyanyám (még élt) eltette befőttel, aztán elbeszélgettem a nagynéném férjével (unokasógorommal, vagy hogy ezt mondhatni?), aki ekkor a fentiekből kitetszően még szintén élt, a helyzetről meg az erőviszonyokról (ő is, szegény, a maga szerény módján eleme volt a helyzetnek, tényezője az erőnek, majdnem-főmérnök). Aztán a tévében kékesen villogott valami Jézusról meg jászolról (az ateista állam akkortájt kezdte hülyének tettetni magát). Szóval a kékfényben megszületett a kisded, és a lehetséges témák is kiszikkadóban voltak, a befőtt már kiemelkedett a szaftból, mint a hajóroncs, és bőrösödött. Nagyapám, csakhogy ő akkor már mintegy féléve nem élt, ekkorra már bizonnyal elaludt volna a házilagos meggybor-spriccer mellett (kevés betett neki), és öreganyám élesztgette volna karácsonyiatlanul: „Anti, az istenedet ne horkolj az asztalnál!” Még ajándék is volt, én azt hiszem egy kesztyűt kaptam, a család nőtagjai fel nem használt bőrápolószereiket testálták egymásra elkövetkező alkalmakig, mikor is újracsomagolást szenvedve, lomlét után megújra ajándékká lényegülnek. De Sára nem pofozható újra, kis sminkkel, ruhácskával: ajándékul férfiaknak. Így hát, nyilván a frissen kapott kesztyűben (amennyiben azon a télen kaptam) éjféltájban elindultam sétálni, csikorgó lépteimet a havon egy szellemfül tekervényei talán őrzik, a mondott budai helyről a Margit híd felé, átlábolva az éjféli mise elszivárgó közönségén a Ferencesek templománál, hogy ácsorogjak a hídláb fölött, amin bölcs öreg jégtáblák zúzzák szét majd olvadástól hemzsegő fejüket.