Karácsony 1956

Huszonkettedikén egy pillanatig (reggel háromnegyedhétkor), baljós gyerek, Joszif és Jézus között, tizenhárom éves vagyok. A karácsony ekkor ünnep utoljára. Enni van bőven: nagyanyám előtt a hiánygazdaság – mint a Vörös-tenger: száraz lábbal és pulykával kelt át. Ajándék is adódik, mármint nekem, még monopolhelyzetben vagyok, egyetlen unokatestvérem lány és még csak négyéves, én pedig a család utolsó férfisarja (akkor még). Borleves, hal – van itt minden, ahhoz képest, hogy nemrég jöttünk fel az óvóhelyről, ahol F. G. egy tárnélküli davajgitárral hadonászott („Menjen innen, Gáborka – mondták neki –, kell a nyakunkra hozni az oroszokat?”). Gáborka (majd csak orgonanyílás előtt akasztják fel) bejön kellemes ünnepeket kívánni, éjféli mise nincs a kijárási tilalom miatt, én a Capitalyt tanulmányozom – ezt kaptam, kéz alatt szerezte a nagynéném, a játékboltok kínálata még hiányos. Nagynéném némileg búcsúzik is: távozni készül via Jugoszlávia, de aztán a határnál nem várják be, ezért tizenegynéhány évvel később itthon kénytelen meghalni gerincrákban. Capitalyt játszani senki nem tud, az ostrom előttről maradt „Orion” rádiót csavargatom, Londont, Amerikát hallgatom, mint az anyám negyvennégyben, csak hangosabban: már és még lehet. A kívülről tudott karácsonyfadíszek most úgy hatnak rám, mint sok évvel később egy nő, akit sok éven át szerettem. Reggel még meztélláb elturkálok a Capitaly szelvényei közt, beszívom a fenyő- és gyertyaszagot, behozok az udvari erkélyről egy tányér kocsonyát, a nagyanyám már főz, citromot facsar, kenyeret szel a kocsonyámhoz, pizsamában kuporgok a hokedlin. Ünnepszag, alvásszag van. Nagyapám köhécsel a cselédszobában, fogpiszkálóvékony könyvelőtestét egy roppant köhögés kiveti a dunyha alól, anyám is ébred, megtelik a konyha családtagokkal, s én, mint egy megfigyelő, akit rossz helyen ejtettek le: kicsi, idegen, kihűlt.