In memoriam Hajnóczy Péter

1 Meghalt egyszeri, egyszerű barátom, e hánykolódó földön sose látom, mert meg nem adja a féltékeny föld, hogy íly magábólvalót visszaküld.   2 Bocsáss meg, ha zavarlak. – Mintha még ott elfogadnának efféle indítékot… De oly kevés ember maradt, akinek telefonját bosszús-aggódva várnám: ilyen selyembivaly még egy már nem akad rám; életemet ugyan változatlanul telefonják szöszös hírek, szakadós üzenetek, a szájmenésesek, a számfelettiek, több „roppant fazon”, több egynapi nő, és az ügyeim, az ürügyeim – – – Nyugodj békében. Telik az idő. Elég legyen a kínon már a rím.   3 Mind több kedvem van mind kevesebb napom lemorzsolni az utolsó szemig. Bőven számítva 2030-ig feleségestül és ellenségestül, ránk lesőkkel és velünk lihegőkkel együtt, mind, mind, mind talajgazdagítók leszünk, dózerek fura forgaléka. Gyerek örömködik, kiütve szemüregünkből a finom gyökerekkel átszőtt földet: „Apu! Hazavihetem? Ez néni volt vagy bácsi?”   4 A köztetemeket tekintve az idei hullatermés sovány volt. Franctudjaki Ferencek, Idejétmúlt Tiborok, egymás saját halottjai. Pusztulás vén ínyence, húznád a szád, mint mikor egy önki választékát olvastad már tizedszer. A népesség a szokásos ütemben halálozott. Aki dolgozik, az megboldogul. Épülnek a magánerős sírok. Nekem mind kevésbé komikusak. Teótad figyelmesebben böngészem át a halálhíreket, s olvasom a márvány személyiket a halótelepeken. A szolga föld termi taxusait, fenyőit, szól a harang, hív valaki után, az út két oldalán kövér csigák húzzák hátuk. A pap hülyeségeket fog beszélni, a két kövér ministránsfiú izeg-mozog, mint a sülő töpörtyű. Isten nem tesz a nap alá egy felhőt, gyarló szolgáját hallgatja rezzenetlen, nézi a bugyijukig fekete verítékbe pólyált fehérpiros asszonyokat, figyeli a rekedt férfiéneket, és hogy az összenéző szakemberek mint formálják a virágdíszes televénykuglófot. Próbál belőlünk valamit megérteni. Mi, szétszéledők pogácsát veszünk, Estéli Hírlapot, hölgyeink bajuszkája hubertusztól ragacsos, az özvegy reng, püffed a villamoson, a vigasztaló: dolgos, mandzsettás mancs, hozzáoson. Valamit bedobunk még a Műmárványmenyasszonyban. Megadjuk a módját. Ezt tudom mesélni, Péter. Érdemleges egyéb – különöst onnan nézve: a te porszemeiddel…