Ó, Leuconoe

Leányomnak Ó, Leuconoe, a jövő, a hosszútáv ejt – mibe is? – kétségbe. Szőke fejed tele széllelbélelt igékkel, mézcukor-ragacsos ígéretekkel (mint mindenkié), s főként a felejthetetlen érzéssel, hogy: vagy! A Jöhetőt nem tilos tudnod (ó, a boldogult tilalmak aranykora, kultúrányira! Azért majd elboldogulsz nélkülük). Inkább nem szükséges. Az alapállásra figyeljél. Se túlközel, se túltávol. A szerva, hogy honnan jön, azt látod. Hogy hová megy, ahhoz érezned kell az asztalt meg a labda hangját. És az ütő tenyérként folytatódjék csuklódban. Eddig az egyik hasonlat. (Tudod, szeretem, ha a dolgok kezdenek hasonlítani egymásra. Mint cseperedő gyerek mind jobban a házibarátra. Ez kínos, tehát ok szemlélődő örömre. Ezért jön még egy:) Életed egy nagy zsák: benne két-, öt- és tízfilléresek. A napjaid. A kétfilléreseket (mert lyukasak) fel lehet fűzni zsinórra nyakékül, fekete vagy zöld mélybársony ruhához. Az ötösöket a villamossínre téve kis fém- lepénykéket nyerünk (miután a kerék átnyilallt testükön), ezeket ott lehet hagyni, vagy elrakni emlékbe, kidobásig. A tízfilléresek – az viszont komoly! Be kell rollnizni őket géppapírba (van otthon) százanként, leragasztani és ráírni, hogy 10/100. Vagyis ezer fillér. Sok ilyen henger árán vehetsz további papírt és ragasztót, és kapsz sok visszajáró tízfillérest. És sorbanállás közben lehet beszélgetni.