Rapszódia

Miért kell folyton szeretni benneteket? Mint hólabda a kézben: vagytok olvatagok vagy eldobandók. Pillanat, annyi nyugtot sem hagyhattok. Viszkettek testünk zugaiban, mint égnek csillagok. Gabi mamán szétnyílt a pongyola, s ő később összezárult, mint kavics után a víz. „Hozz egy bugyit a szekrényből, te kerge birka. Veled nem kell vazelin.” És fölnevetett, mint egy dallamkürt. Azóta azt a lábaközöttiséget kajtatom (hasas nő, tömérdek térd, parasztanya, rengeteg mell: végeladása egy búcsúzó testnek). Még él. Már öregaszony. Emlékszem a tükörből, ahogy végigsimítja az ölét, és nevet, nevet. Jóval később: próba – szerencsétlenség. Merő újrakezdődés. Mint háttérfüggönyök rebbennek szét a szemérmes ajkak, haladunk, mint hosszú sorban uszodapénztár felé, dörzstörülközők közt, strandtáskaszagban.