Sári, ne vigyorogj rajtam

Sári, édes, milyen boldogan vigyorogsz, abban az aprómintás ruhádban, ami még akkor is megvolt, amikor összekerültünk. Föl is vetted néha. Túl sok alkalmad nem volt azon az egy nyáron. Milyen boldogan vigyorogsz ezen a jóval korábbi felvételen, amikor egy még jóval korábbi férfival éltél. Vigyorogsz a fal előtt. És úgy néz ki, mintha volna melled – – – Meg az érettségi fényképed is itt van. Ódri Hepbörn stílusban villogtatod a fogsorodat. Az aprómintás kékfestő ruhát elajándékoztad valami Zsófinak vagy Zsókának. Az biztos, hogy egy kék bugyi volt rajtad. Mert amikor a barátnőd fölpróbálta a ruhád, le kellett hogy vessed. A próbához persze, neki is le kellett vetnie a magáét. Megkért: „Fordulj el, légyszives.” Én természetesen elfordultam, s természetesen a tükör felé. És összenéztünk a tükörben, ő alig észrevehetően kacsintott. Te észrevetted, és jellegzetesen megrándult a szád, de egy szót sem szóltál. Ő maradt a ruhádban, te fölvettél egy másikat. (Csak az lehetett rajtad, az a kék bugyi, mert az az az este volt, amikor rád zártam az ajtót, hogy magadra nyithasd a gázcsapot, és alig hiszem, hogy a boncmesterek tiszteletére nadrágot váltottál volna.) Deguszta egy bugyi volt. Utáltuk is mind a ketten: te fölvenni, én lesodorni rólad. De akkoriban (64-65) nem lehetett még kapni ezeket a mai poklokig hevítő fehérneműket. Amikor utoljára láttalak, a dögcédula ott volt a bokádon, utált asszonyneveddel. (Milyen fiatalok voltunk! Én nem vagyok „né”! mondtad és eldobtad a jegygyűrűdet a VIDÁM presszóban, ahol először üldögéltünk együtt.) Aztán a dögcédula a bokádon, és vigyorogtál. Vidoran, hamuszürkén. És én szerettem volna rád feküdni, lehúzni azt a bizonyos bugyit, a koporsófödelet meg magamra. (Azok a szarbarna munkakoporsók, amikben az elföldelendő anyagot mozgatják.) Mondtam valami hülyeséget a tetemeseknek, hogy engem is veled együtt, ők meg mondták, hogy kivel szórakozzak, illetve az egyikük – az igazság kedvéért ezt hozzá kell tennem – azt mondta: megérti a lelkiállapotomat. A lelki áll a potom potomság. Adtam a főhullásznak egy kilót. (Az akkor még pénz volt.) Aztán a SZIMPLA eszpresszóban megvirradtam tetemes mennyiség elfogyasztása után. S még ugyanaznap minden magyarázat nélkül kiléptem utolsó munkahelyemről. Aztán egy másik eszpresszóban kiesett a kezemből a kávéscsésze. De te most már örökre boldogan vigyorogsz: mint a széncsúszdára tévedt macska. (Úgy hat évvel később lapátoltuk ki a szén alól. Mosolygott.) Te meg abban az aprómintás ruhádban, ami még akkor is megvolt, mikor összekerültünk.