Egy vers elindul az imádott hölgyhöz, de etikai melllékösvényre téved, és többé nem talál vissza

Kötelesség és szenvedély drámája? Nem. Ez nem Corneille kora. Mindössze némi (igencsak némi) jóízlés-maradék az ész félig kitunkolt porcelánján (otthagyott mirigyek, féliglerágott püspökfalatja, kenyérhaj, gyűrt, zsíros papírszalvéta). Különben Corneille kora nem is volt „Corneille kora” a maga korában. Örömtelen lakomáink maradékát pedig lássuk annak ami: mosléknak, mosogatnivalónak. De az sem lehetetlen, hogy néhány fokkal különbek vagyunk, mint vélni akarjuk. Ez így van jól. A mértékkel űzött önutálat jó ösztöke a jóra. Csak túlzásba ne essünk. Közöld nyugodtan: egy szar vagyok. Mit csináljak? Fordulj el tőlem, fogd be az orrod, menj ki. De föl ne becsméreljük magunkat: Ezt nézd meg! Láttál már, mondd, ilyen éktelen szart? Hercegnőhöz illő koronaékszar! Szarnagymogul! Szarkohinoor! Dél Szarcsillaga!