Ez a hang is megy még

Most még mindennek előtte vagyunk, olyan jó így rádnézni, előtte csalásnak és csalódásnak. Ez a tekintet nem előzménye, nem következménye még semminek, olyan jó így nézni rád: se félelem, se okolás, se vád. Mintha a szél végigsimít egy kavicson, mintha a víz magának hullámlana, mintha, mintha – – – Ámde mi: se víz, se szél, se kavics. Gyöngédek (talán csak gyöngék?) vagyunk s kegyetlenek. Valahogy kimódoljuk, hogyan is lehetne elrontani ezt a még-nem-tudjuk-mit. Te szánandó, te szép! akitől megborzong cinikus testem, ez a kómikus leendő tetem, boncasztalnak e várományosa. (Persze, sajnos, te is ugyane lehetőségek elébe nézel.) Ó semmi, hiszen ez csak egy nő! (Mondom magamnak.) És mi egy nő? Némi szőr, bőr, nyálkahártya. De mért, hogy minden épp-ott-s-úgy-ahogy-kell? Reggeledik: átpillantok a szemközt omló szecessziós kastélyra (most számítógép-istálló). Legyen csönd: a fény futó kegyelme most váltja meg a madármocskos gipszcirádák bűnét. Hogy aztán minden újra.