Az út vége

Unom már, hogy kiötlöm a szavakat, s azután egymásba öltöm a kiötölt szavakat. Kopott öltöny testemen az európai líra. Hivatalos vagyok egy házibulira. Még egy szavam sem váltottam valóra. Kopás. Csökkenés. Van még egy dobás. Meg egy-két zökkenés. Azután megérkezünk a pályaudvarra. Még lesegítjük egy hölgy poggyászát, mintha. Persze, tudjuk, hogy azok ott ketten, csak nem akarunk feltűnést kelteni, újságjuk mögül, az ívlámpák alól, fölkászálódtak, s diszkréten mögénk léptek. Két nőnyi előnyt adnak. Betartják az iratlan szabályokat. Otrombán settenkednek. Majd látni fogom szájukat gyér mosolyra húzódni. „Pindarosz Madridból” – szól az egyik. „Dzsé. Dablju. Gőte. Ohájó állam” – így a másik. Két automata pisztoly csöve ásít a gyomromra és a halántékomra. „Önök, nemdebár, képzeletbeli lények?” – kérdem. – kérdem. „Ki tudja? Számít ez, öreg?” És a hátamon jön ki a hatlövet.