Kaputt

Fölégetett erdő gyökerei merednek. Faszénfaliget zöldellt itt egykor. És a csontok fehérlenek igyekvőn, mint szenilis apókák, hogy lám, nekik is van még valami dolguk. Fehérlenek a ház körül, ami már nincs. Fű többé nem nő. Hiába verik durva esők a talajt, mint dühödt gazda nyírfacsutakkal a makrancos ebet – – – Úgy látszik, Isten nem tervez ide újabb kertet. Maga elé néz, magában beszél. Motyogó vén. A nemzések örömét rég feledte. Ezekről az aszott vagy hájas vénekről, kik körülülik az asztalt, nem jut eszébe a pufók, rózsás – – Az anyjukra sem emlékszik. Mit is akart? Köhög. Letörli nyálát a kabátujjával. Amennyire tudja. A túlélők fog és köröm nélkül dideregnek a vakondjáratokban. Kis, dermedt pihecsomók. Fülelnek, szimatolnak: mikor temetik be reves gerendákként városaik végleg a kijáratot. Fülük mered. Kis orruk forró, száraz. Iszonyú szélroham préseli tüdejükbe utolsó lélegzetüket.