Félá – – – – –

Föl-fölriadva alszom, vakon matat kezem a lecsúszott takaró iránt – rideg derengés bánt, húzom magamat összébb. Fagyos ragyogás érzik. Az antipóduson most kél föl a téli Nap. Forgat a Föld. Kegyes ájulás visszaránt a sötét melegbe… De még tudom: hálásan el is motyogom: álmosodom el, el-elmosódom – – – Így ragyog be a testi fájdalom is szerveim gyanútlan álmába. Oly hirtelen riadnak! Vergődve rázzák testem ketrecét, mintha ól ég barmok fölött, vagy a vízár orruk likáig ér már, vagy mohón szabadul, egyik a mást tiporva, börtönnyi fogoly – – – – – – hogy azt hiszem, reggel van már, és elaludtam. Elkéstem valahonnan. Künn ver a fény: réges-rég rámvirradt. Csak a szemhéjam összeragadt – – – Meghallom, végre is, a kimért ketyegést, kiveszem a sötétből nyugodtan fénylő számokat: az éjből hátra van még vagy negyedényi – nyújtózom hát, s a másik oldalamra fordulok: még lehet egy kicsit élni.