Néhány nappal korábban

„Nem bírom!” – hajtogatta. „Nem bírom!” néhány nappal korábban eszelősen; feje folyvást a fürdőkádhoz koccant, ahogy féligöltözötten térdelt a kövön, a kád peremébe kapaszkodva, leszegett fejjel: „Nem bírom! Nem bírom!” Nagyon untam. Mit tud az ember ilyenkor csinálni. Álltam hülyén és illedelmesen – nem lehet, amikor valaki sír, kimenni. Hogy addig is elfoglaltságot találjak: nézegettem a testét (ahogy ott térdelt félpőrén, és a kád megkondult, valahányszor homloka hozzákocódott.) Súlypontot váltottam: a lábam elzsibbadt. Még mindig a „Nem bírom! Nem bírom!” metronóm-pontos hisztériája. Már egész libabőrös volt – egyszál kombinéban a hideg kövön. De hát tiszteletben kellett tartanom, hogy ilyen állapotban ez mindegy az embernek: nem terítettem hátára fürdőköpenyt. Elapadtak a könnyek. Csak zihált. Ahogy víztelenített csapból levegő jön. (Végül mégis kimentem. Aztán el. Le a lépcsőn, ki a kapun. Csinál az ember hülyeségeket. – Jelen van, mit se használ; nem is tudják, hogy ott van. Aztán cipelheti. Legalábbis: a kelleténél gyakrabban jut eszébe.)