Novella

Szép rendet csináltatok. Túl szépet is. Kerestem – a fene tudja miért – valami nyomot, a nyomaitokat. Talán másért se jöttem ilyen késő ősszel ide. Nem tudom, de egy üveget ha nem dobtok ki, vagy elölhagyott pohár (amire ráképzelhetném a tenyér melegét), üres szivaros doboz, írtál rá valamit emlékeztetőül… Ilyesmi. Akkor könnyebb volna. Csak ülök csüggedten a háromlábú vadászszéken, még ki se csomagoltam, a meleg fadobozban. Takaros üresség. Ez rá emlékeztet. Még a pokrócot is lesimította kifelé menet. Lakatlan levegő. – Kezdek költői lenni! De valóban – nem volt ebben egy csepp gúny? Berendezte – mindent a meglevőből – ezt az ártatlan interieurt. Ripsz-ropsz, ahogyan ruhát varr magának. Ő kérte el a kulcsokat. Meg is mondta (kéretlenül és feleslegesen): mire kell a bódé. Kéjlesőt gyanít bennem? Ezért csinálta ezt a nagytakarítást? „Itt aztán körülnézhetsz, hiába szimatolsz!” Persze, ilyen volt mindig. Mint ez a szoba. Mire felhúzta a cipzárat a gerice mentén, hátra- dobta haját – senki meg nem mondta volna –   Még találkoztunk egyszer. Akkor ketten jöttetek. Rajtad látszott, zavarban vagy. Hoztál valami drága italt – nyilván bűntudatból. Legalább. De ő? Semmi! Vidám és közvetlen, mint mindig, mintha „mi sem történt volna”. – És ennélfogva: tényleg. Pedig jól adtam Sarastrót (vagy Markét?), szóval egy ilyen bölcs operai öregurat, aki aztán leveszi vendéghaját, dupla bélszínt rendel, és arca még evés közben is merő buta ressentiment, elhízott rosszkedvűség. Észre sem vette. Hiába vártam egy elismerő tekintetet, hogy „akárki” azért nem viselkedne így egy „ilyen” helyzetben. Odaült a fotelom karfájára, átkarolt – és arcomhoz ért a melle. Aztán megtiltottam magamnak, hogy gondoljak rátok. Illemből. Bár egyszer (a kezdet kezdetén még) majdnem elmondtam egyet-mást neked róla. Egyszerűen úgy gondoltam, senki nem tudhat úgy bánni vele, mint én. Néztél is volna! De hát mit ki nem talál az ember, hogy az ablakon beügyeskedjen, ha kirúgták az ajtón. Később… valahogy elrendeződött bennem… Csak visszaszoktam a versolvasásra. Kinek most nincs lakása, sose vesz, ki most maga van, már marad Eladom a bódét. Sohasem szerettem nyaralni. Miatta vettem csak. Nem mondom, hogy „hozzám nőtt”, de kétségtelenül: megszoktam. Ezért. Egyébként: valamit mégis találtam. Nyolckor a híreket meg akartam hallgatni, akkor. A rádió a helyén volt, a fiókban, de kimerült a telep. Elrendezett mindent, ez elkerülte a figyelmét. Egy kimerült telep. Nem sok. De mint jelképes üzenet (ha így fogom fel) tőle: valami segélykérés – lehet az! Vagy egyszerűen ennyi: „Fáradt vagyok”? Ha reményre nem is jogosít, némi táp a kárörömnek. Alig szól már. Ahogy a fülemhez közelítem, kis vézna zengés motoszkál, halkul benne.