A fájdalmas szerető énekeiből

Unlak, kedvesem, unlak! S ezt szeretném most közölni veled ilyen parlagian, durván és félreérthetetlenül. Eltölt az erő és a bizonyosság érzése, hogy valóban közölném is veled – ha itt volnál! A figyelmező csendben, e szép magányos éji órán – Legkedvesebb órája ez a szívnek, a megenyhülő sötétségé. – Nevezhetnők takarékos világosságnak, mivel eléggé látszik minden. Hallgatom az alvó mindenség apró korgásait, és cigarettám fényénél derengeni látom, mint végződik, a csukló közvetítésével, a karom szépformájú kezemben. Vagy a karórámban gyönyörködöm, ebben a férfias és célszerű ékszerben. Így unlak révedezőn, mindennap, ilyen tájt, lopott órácskán, csendbe, magamnak. Hogyan is mondanám a szemedbe, hogy unlak? És mikor? Talán amikor mozgok ütemre, magamtól, mint a varrógép, amit te hajtasz, fehér és pihés lábaiddal? Hiába, a Mária-kultusz, mely a formák hosszú láncolatán át – Így magamnak, nem mindig fejezem be a mondatokat, a lélek e meghitt kis ünnepein. Nem mondom meg. Persze, hogy nem mondom meg – Pedig tíz éve, igen, több mint tíz éve égeted a kávéhoz mellékelt cukrok papírját el a hamutartóban. Minden egyeset elégeted, még szét is hajtod előtte, hogy jó soká égjen, és nézed. Tíz éve. Háromezer-hatszázötven nap, mert minden délután együtt kávéztunk –