Sci-fi szerelem

Úgyis annyi a dolgunk. A szerelem végül is újplatonikus vívmány: azon gondolkodom, mi lenne, ha megpróbálnánk ilyen irányba tapogatózni, felhasználva meta- pszichikai és parafizikai ismereteinket. Például megbeszélnénk, hogy te pontban fél egykor odaképzelsz engem a Mechwart térre, én pedig ugyanoda képzellek téged, illetve egy kicsit arrébb – szükségképpen, de ugyanarra a padra. Két ideális tárgy sütkérezik a Mechwart téren! De vajon melyiken? Az ideális Mechwart téren? Agyam, mint tompa zsilett, csak kaparja a kiserkedő inkonzisztenciákat. Már az is kérdés, elképzelhetőek vagyunk-e te meg én. Vagy csak két olyan képzelhető el? – De ha csevegünk, vagy ölelkezünk: te akkor is csak funkcionális diszpozícióm körvonala vagy – vagyis egy határ, melynek te mindig mögötte maradsz mint e határ módosulásainak feltételezett oka, én hasonlóképpen – és a Mechwart térrel is ez a helyzet! Lévén a nyelv félrevezető: „Odaképzeljük egymást a Mechwart térre.” A locativus reális térbeli ténykedésre utal, míg a fiktív jelleg kizárólag ránk vonatkozni látszik. De alkalmazzuk csak a komplementer megfogalmazást: „Kölcsönösen egymás köré képzeljük a Mechwart teret” – s rögtön kiderül a viszonylagosság. Ha tehát két ideális tárgy sütkérezik, úgy ez egy ideális Mechwart téren történik – bár pusztán formális meggondolásból, mert nem lehet azt mondani, hogy ez valamiben különbözik empririkus egzisztenciák találkozásától a valóságos Mechwart téren. Ha csak abban nem (s ezt szándékosan a végére hagytam, mert ez a meglepetés), hogy az ideális fél egy nem múlik el. – Az meg nyilvánvaló, hogy két ideális szerető nem találkozhat a reális időben egy ideális köztéren. Az ilyen szerelem logikailag örökkévaló.