Ave atque vale

Én szeretnék kifordulni gyomormód,

mert harmincadik évem elközelgett,

és még mindig csak nyögök, forgolódok,

mint beinjekciózott halálraítélt,

mint zárkájukban a hülyére vertek.

– Az ideges hús baklövései,

erőlködött, huzavona szerelmek:

az elmúlásba ezt viszem magammal,

ha – pattanás, rohadt vér, meggyülemlett –

kifakadok majd: sárga gyűlölet,

s jelenlétem felisszák, mint a vatta:

tények. S kerülök én is a kosárba.

De ti megéritek – ne féljetek –

gyönyöreit a minden-egyre-megynek,

hogy űzitek, menekülitek egymást,

mint a Vidámparkban a dodgemek –

Marionett

kívül minden köteléken

himbálódom mintha kötélen

talpam alatt a levegő

Már csak

már csak a zápor mocskos kopogása

már csak lucskos cipők nehéz kabátok

már csak gőzben zsivajló talponállók

már csak fűrészporos kő tapodása

már csak a celofán alatt dohos pogácsa

már csak a pezsegő híg ködbe mállott

utcalámpák az aprópénzből váltott

utolsó blokk a rendőr jótanácsa

már csak a kihalt villamosmegállók

már csak a szél szabálytalan futása

a sokközű városon át hiába

már csak a félbehagyott ásatások

már csak az éj gazos kutatóárka

már csak a didergések ásitások

A sertés énekeiből

1

Dohogva, mint a gép, zabálok.

Reggel van, dél van, este van.

Emésztek bambán, komoran,

langy lében lankadok nyakig.

Tócsám vizében napszilánkok

rozsdásodnak alkonyatig.

2

Csak vakargassátok nyakam.

Én nem leszek kolbász, se hurka.

– Saját belembe töltsenek?

Minden sertés átkozza meg

atyját, ki e világra kúrta.

(Reggel van, dél van, este van.

Már nem hagyom el mocskos ólam,

belé hízok jó szorosan,

csak bőrömmel rohad le rólam.)

Üzenet

(Emlékszel Vercors könyvéből a német tisztre,

aki nyájassággal és Hölderlinnel

akarta meghódítani Franciaországot

– s aztán rájött: hiába beszél?)

Egyszer a magány és a hatalom

csukaszürkéjében megtérek hozzád,

és tudni fogod – hiába etetsz-itatsz,

a vidám háziasszonyi ledérkedéssel

csak időt ölsz, kamrád végül kifogy –

miattad nem roppantja be az ostromgyűrű

a városkát: téged kimél nekem,

hát előbb-utóbb beóvakodsz hozzám,

batisztnadrágodból rettegve bújsz ki,

és úgy gyűrögeted, mint süldőlány a zsebkendőjét

az első nyilvános zongoravizsgán,

s átnedvesedsz, mint aki bepisilt,

a miniatűr kis férjedet féltve.

És én, mivel tudom, hogy nem szeretsz,

dehogy siettetem majd, hogy kitárulj,

becézlek unalomból s gyűlöletből,

mint macska űzködi az egeret,

hogy aléljon, és húsa édesedjen

Tócsák

tornyot felhőt falombot

villogtattatok

kortalan koromban

csupa tükör és zápor

....................

mint gépírónők agyában a szó

felcsapó

cseppek csápok

törékeny folyadék

porrá-gömbök

le-fel le-fel le-fel

Nagy esők idején

virágfonnyasztó hőség után

hideg esők csorognak

döng a bádog

vonatok füstje ázik

strandok olajos vize hezitáló

öngyilkosok bevégzik

vezeték leszakad

buszok elakadnak

a csatorna megárad

„Quo vadis?”

Azt a részt a Sienkiewicz

rossz regényéből még most is szeretem,

amikor Petronius pár percre megszakítja

a Halál nyíltszíni remeklését;

azt a nemes időhúzást, amellyel egy korszak

visszanéz; nézegeti magát.

Mint aki a hülő vízben hever,

s a kád dugóját még nem húzza ki.

Egy őszi levélre

Zörögve, veckelődve

honnan hová törekszel –

mintha egy üvegpatkány

vonná vemhes, törékeny

hasát az úton át, te,

kallódó levélasszony?

Mint levetett

Mint levetett cipő szaga,

bepácol az éjszaka.

Viszketőn belepnek a vétkek

– alvó arcát a zsírréteg.

Bűneid körülvesznek,

hirtelen öreggé tesznek.

Nem tetszenél most a kedvesnek,

kinek szeme, öle nedves lett,

ha rád nézett – úgy szeretett.

Nem tetszenél Istennek,

ki előtt meg kell jelenned

egyszer (mint lehúzott vécé,

zúg majd a Dies irae),

tisztán, mint egy kitörölt segg.

Falstaff búcsúja

Magad okold,

káprázatok gubanca, női szív, ha olykor-olykor

a szerelem aranyfésűje tép is!

Én a kátrány- és lópisaízű habok közt

elnyertem a kisded-szentséget újból

– kívül-belül. Hogy selymeim puffadoztak,

mint a beáztatott öregbab héja,

s mint vesztő kockajátékos kezéből perdült

kockának, olyan sürgős, sokszori

útja volt ádámcsutkámnak –

Nevessük ki magunkat!

Mint hab a piszkát.

Megbocsátok én is neked,

hideg gyomromból felböffent világ.