V. SZ.-hoz

Hozott a hídon át a busz, és belenéztem az alagútba. Az árnyékkal bélelt cső végén, vesztegzár alatt gépkocsik vesztegeltek egy elérhetetlenül messzi homokszínű napsávban. Rég nem nézelődünk már együtt alkalmakat keresve alkalmi költészetünk gyarapítani kínok alkalmából. Lírai tolvajkulcsokat reszelni szemmértékre a szűk baráti körnek. Egyedül őgyelgek – foglya egy állapotnak, amit magánynak túlzás, függetlenségnek öncsalás nevezni – a szikkadt látványok közt. Kitérek a rakpartra némi árnyért. Üvegolvasztó hőben valahol továbbdöcög a busz, melyről leszálltam. Fülledt gesztenyesátor. De fenn a még lágy tüskéjű csecsemő-csillagok az ősz jöttét jelentik már. A víz pállott pala. De legalább egy hajó tördeli, mely elmegy innen. Látvány, vélemény: nincs kivel megosztanom. Szappanízű gyümölcseit megérlelte bennem ez a nyár. Rossz év köszönt ránk, tudtam, már szilveszter reggel. Csúszkáltunk az alattomos havon, lehúzott vasredőnyök városában, valami korhelykosztért. Végül egy műtőcsempés önkiszolgálóban ittunk jódsárga sört. És mire kiléptünk, az utca szemfájdító fehéret öltött. Gyenge agyunk csődöt mond. Jégbe zárt hajón a matrózok köztudottan egymást eszik. – Mint egy modern kötözködés-drámában: évődés szóváltássá, a csipkelődés sértéssé fajul. Mígnem a háttér szétroppantja a szituáció gerincét.