Metaforák helyzetünkre

Bizonytalan minden. Hol vagyok attól az ifjútól, aki hittem a világot – kesztyűként! – kezemre húzni. Ujjaimat mozgatva könnyedén érezni: igen, illik, rámszabott. E kesztyű – harci kesztyű, tenyéroldalt finom sodronyszövésű, a perceken csillog vasalt fonákja – vagy léha, másféle kesztyű, selymes, kikészített bőr, minek párját a kesztyűs jobba gyűrve használatlan hordják, hanyag diszül. Hol vagyok attól az ifjútól? Hol vagyok a remény – ahogy nevezzük az átélhető esélyt – mit a remény! – bármi véghezvitel beláthatásától? Hol vagyok? Hol vagyok? Munka: igen – fáradságán lemérve mindenesetre az. A szellem befogva – malomba szél – és őröl. – malomba szél – és őröl. Hol vagyok? Műhelyemben, egynehányadmagammal. Minden bizonytalan. De ez nem. Valami kijön a hihetetlen türelmű újraőrlésből. Talán egyetemes lisztté emésztjük az alakra, súlyra még oly egyenetlen gondolatokat. Hogy ehető lesz-e? De mondjuk azt, hogy – kedvezőbb hasonlat – szövők vagyunk, és újraszőjük a világ gubancos szőttjét. Persze az árnyékvilágét, ám – ki tudhatja – talán viselhető ruhává testesül. Mindenesetre múlatjuk magunk, ki csomós, ki meg perdülő kedéllyel lefut – vagy csévélődik? Ezt se tudni. Olykor felhagyunk minden foglalatosságunkkal hirtelen: megbolydulunk szertelen izgalom áramától átjárva, olykor felfakad unalom s csömör, s ez elkedvetlenít egymástól minket. Olykor felhagyunk – Olykor felhagyunk – és ilyenkor az izgalom, éppenúgy a közöny mélyén csillan tompán a félelem: nem mindenkorra-e? nem mindenkorra-e? Nem verődik el valaki visszaszólíthatatlanul? Kívülre, el, ahol már semmi nincs? És visszakullog mind, mivelhogy fél: hisz odaki hang nem hallatszik el, s érvényüket vesztik a szavak ott, ahol már semmi nincs. Folytatják szégyenülten a csaknem elfeledtet. Most olyanok, mint katonák az erődben (megszakadt minden összeköttetés), katonák, akik nem tudják, katonák-e még. Végzik köteles teendőik tovább. És mindenikben néma korholás, mind a másikát vádolja, amiért azon egy pillanattal előbb ütköztek ki a pánik jelei. Az odakinn, ahol már semmi nincs, az üres hívás elzsibbad fülemben lassan. Csak a rettegés zakatol fel-fel olykor: mennyi időnk lehet, mennyi időnk, halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még, míg semmivé likacsosít az önutálat – vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot?