Egy öngyilkos naplója¹

1 … csak belebonyolódom mindenbe, mert e senkiföldjén nem lehetek se boldog, se kegyetlen. Meghalni együtt valakivel – akihez nincs közöm, végsőkig magamba inni egy velemtünő lény közömbös arcát. Nyitott, mohó szemem volt. Látásom oly tisztán hatotta át a formák testét, hogy olykor, mint a csókban, már nem tudtam testem határait. Így eggyé ömölni: vétek, mivel csak oly erőfeszítéssel lehet, mi létünk kereteit feszíti. De az emberi csúfot űzött velem… … kérünk, e gyáva bút – mondták – s higgyél! – De akkor meg kell tennem, ha hiszem. – S nem értették. És én éltem közöttük, szóltunk egymással, gyengéden igazítottak olykor, maguk felé fordítottak, késztettek arcukba néznem. S én arcomra vettem a Töprengő álarcát, szomorúság vont hályogot szememre. De láttam: tűznek kihűlt helyét, szoborban a követ – arcukban a készülő televényt. S rég nem töprengtem. … Egy végleges gondolat megszűnik gondolat lenni. Merő készenlét…   2 … a világ szüntelen kínálkozik, megannyi hívás – egy széles, kerek kő mint dajka térde hív maradni, megpihenni. Egyszer egy lány cipőjét kezembe vettem, hajlékony s könnyű volt. Néhol egy fa köré gyűrűalakban padot hevenyésznek, mely keletirányba lejt mert odaültek délutáni árnyért. Kikoptatják egy piactér köveit, hogy minden kőhöz lehajolnál. Annyi mindent művelnek emberek, amivel kívánatos hellyé teszik a földet. Kikalapálják pajzsként az emberi világot, egy kondás Eumaiosz megőrzi helyed és elbeszéli a voltat… … a serény órák szigorúan figyelnek, homlokuk ráncba vonják a szorgalom napjai. Nem az én órám a munkáé, szereteté. Senki javára nem lehettem – így fajult el erényem e kietlen időben, ki gyenge voltam nem gondolni folyvást a szomjra, gyenge kioltani túlzott képzeletem. Mert a feladatot kell érezni, nem a vágyat. Voltaképpen a jelenben kell hatni, effélét mondott ama nagyokos is, és igaza volt. Én azonban, aki épp elszokóban ittlét és hatnitudás nyájas szép szokásától, ezt a bölcsességet, mint unt szerelmes kérlelését, úgy hallgatom. Mit soroljon érveket, kinek legfőbb gond megválnia egy túl mereven tartott főtől, a szürke dülledt szemtől a nevetségesen pufók arcban, a húsos piramis orrtól, mindattól, amit oly méltatlannak tartott magához… … valakinek szörnyű bűn miatt, melybe rossz óra vitte, kell megválnia életétől, nem a vesztőhelyet: az iszonyodó bűnteleneket látja, s embervolta feltolul, öklendezve, mint az emésztetlen étel, és legörnyed és haláláig nem jut el…   3 … Életünk nevetséges. … Életünk nevetséges. Az akarat egészvoltát megcsúfolják a részletek. Mint átlag-törpe férfiak járkálnak a szépséges óriáslány előtt, gúnyosan feltekintenek reá, s bókolva lengnek el. Mennyi előkészület, számbavétel, hozzáfeszülés eltávolítani utamból magam, mint otromba fatörzset – a képtelen tájékozódás testemen szükséghóhérként, e kontár nekikészülődés – Így nézni végig testemen, amely ma még elalszik, holnap … iszonyú! Szégyen! Ó, miért kell mindent kimondanom? .................................