Összeomlás

Nem, nem volt robbanás, csak összeomlás. A belülről megőrölt, a magát csalva másokat csaló, a látszattal terrorizáló hang nélkül szétomolt. Gondolhatunk-e még – a kétség által kezdettől kikezdett, kétségnek jogát is feladó, a megposhadt fürdővíz hülye őre, a vízé, melyben volt-e csecsemő – gondolhat-e a felszabadulásra? Képzelhet-e ilyesmit, aki látta szétomlani hang nélkül, szétválni lágyabban, mint szeretkezés után a testek, lágyabban mint husunk foszlik le csontjainkról egyszer? Csak szétcsúszott egy hang nélkül, szögek átcsúsztak lágyan elrohadt gerendán, téglák márgaként vagy hamuzsírként, porózus száraz szerkezetüket feladták, mint a züllött kötelék, amikor mi értelme ellenállni – verik a földet pergőtűz és aknák, nevetséges fölény veri az üres levegőt, mint az eső, az eső, az eső. Nem, robbanás nem volt, csak összeomlás. Csak soká, nagyon soká, tolongva üledt le a nyirkos, sűrü por. Vagy inkább nincs egyéb, csak e tolongás? A nedves, duzzadó tülekedés? Szétesése az épített világnak.