Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből

Kifakul, Kifakul, mint a két zászló, melyet, évre év, a kapu fölé gipszelt vashüvelybe kitettünk ünnepekkor, fakul, veszti színét a világ. Hol vannak az ünnepek? Vastag por alatt, a meleg padlástérben hallgat egy szétszerelt világ. Eltűnt a menet. Átváltozott ordítássá és elszéledt a széllel. Ünnepi költők helyett most majd a szél mond verseket, kerge port mond és vibráló hőt a betontér felett. Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen. Áttüzesedett kohók, megfeszült kötelek kora felett tétova jelen – alásüllyedő por – lebeg. Félbemaradt épületek: birodalmi szédelgések felett. Amiben hittem, többé nem hiszek. De hogy hittem volt, arra naponta emlékeztetem magam. És nem bocsájtok meg senkinek. Pattogzik szörnyű magányunk, mint a napon a rozsdás sinek.