A felismerés fokozatai

 

 

 

 

Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből

Kifakul,
Kifakul, mint a két zászló, melyet,
évre év, a kapu fölé gipszelt
vashüvelybe kitettünk ünnepekkor,
fakul, veszti színét a világ.
Hol vannak az ünnepek?
Vastag por alatt,
a meleg
padlástérben hallgat
egy szétszerelt világ.
Eltűnt a menet.
Átváltozott ordítássá
és elszéledt a széllel.
Ünnepi költők helyett
most majd a szél mond verseket,
kerge port mond és vibráló hőt
a betontér felett.
Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.
Áttüzesedett
kohók, megfeszült kötelek
kora felett
tétova jelen
– alásüllyedő por – lebeg.
Félbemaradt épületek:
birodalmi szédelgések felett.
Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra naponta emlékeztetem magam.
És nem bocsájtok meg senkinek.
Pattogzik
szörnyű magányunk,
mint a napon a rozsdás sinek.

 

 

 

Angyal

jeladás:
a Gyűlölet Csillaga hirtelen
megjelenik a nappali egen
elintézendő:
a Ne-jöjj-utánam hídon
papírjaimat elhajítom
búcsú:
házak holdfénybe fagyva tündökölnek
kiterjeszti szárnyát a Denevér
és elhagyja a menthetetlen Földet

 

 

 

Összeomlás

Nem, nem volt robbanás,
csak összeomlás.
A belülről megőrölt,
a magát csalva másokat csaló,
a látszattal terrorizáló
hang nélkül szétomolt.
Gondolhatunk-e még –
a kétség által kezdettől kikezdett,
kétségnek jogát is feladó,
a megposhadt fürdővíz hülye őre,
a vízé,
melyben volt-e csecsemő –
gondolhat-e a felszabadulásra?
Képzelhet-e ilyesmit, aki látta
szétomlani hang nélkül,
szétválni lágyabban,
mint szeretkezés után
a testek, lágyabban mint husunk
foszlik le csontjainkról egyszer?
Csak szétcsúszott egy hang nélkül,
szögek átcsúsztak lágyan elrohadt gerendán,
téglák márgaként vagy hamuzsírként,
porózus száraz szerkezetüket
feladták, mint a züllött kötelék,
amikor mi értelme ellenállni –
verik a földet pergőtűz és aknák,
nevetséges fölény
veri az üres levegőt,
mint az eső, az eső, az eső.
Nem, robbanás nem volt, csak összeomlás.
Csak soká, nagyon soká,
tolongva üledt le
a nyirkos, sűrü por.
Vagy inkább nincs egyéb, csak e tolongás?
A nedves, duzzadó tülekedés?
Szétesése az épített világnak.

 

 

 

Hölderlin-parafrázis

Szomjazom vakulok
 
A jövő
 
porsivatagából ide
 
szabaduló szél
 
betömi szemem
 
szám Nem lehetsz
 
e világon italom
 
fényességem

 

 

 

Vörösmarty

.............................................
omló káprázatok, felsült remények –
Meddig győzi az ép ész televénye
emészteni a rideg törmeléket?

 

 

 

Kép

Egy világvégi busz
bemászik a szemhatár
zárt ajtaja alá
kínlódó pléhbogár
berreg a lengő porban
oldalra dől megáll
lágy bensejét kiontja

 

 

 

E tér…

E tér micsoda rengés-bőgés!
Egyhelyben járó motorok,
hebegő tükrök torturája.
Egy villamosperon bűzében,
nyárdélutáni nap száraz hevében,
a vásárcsarnok előtt csirkeszar
üldöző, lerázhatatlan szagában
ítélet nélkül internálva állok
egy vadul vert dob belsejében.
Cinkos lehetőségek intenek:
nyakkendőm fulladásig rántani,
egy söröskorsó falát szétharapni:
a dolgok illegetik magukat.
S mihelyst szándékuk megértem,
saját szándékom hazárdjára bíznak.
Messziről mosolyognak.

 

 

 

A nap vége

Végére értünk!
Hordószemetes fény úszkál a nappal alján.
Ki így, ki úgy megváltotta e hétközi nap
kurta, világos végét, meg a leszálló estét.
Még némi tuszkolódás, préselődés, némi veszteglés,
megrekedés, félreterelődés – és átszivárgunk
a forgalmon, mint homokzsákok közt a víz
– aztán már szabadon…

 

 

 

Anziksz

… úszkálunk a hináros
beltengerben, kortyoljuk a világos
sörkülönlegességet, szokunk hozzá
megszokott kedveseink napszagú
bőrétől boldog
érzékekkel bolyongani a rózsatúltengésben
szenvedő parkban este…

 

 

 

Éjszaka

 

1

Hal szájpadlásába horog
a házmester álmába beakad
hirtelen csengő Így virrad
közös ma rám s e vaksi lényre
felránt a lift
míg a tükörben révedek
kétes fényben zúg a lépcsőház
 

2

Kérlel mint kielégítetlen
nő az éjszaka magához von
szemérmetlen belepi testem
a sertéssé varázsló asszony
elharapódzik bőrömön
a pezsgő esztelen öröm
csalánmarásként viszkető vágy
Kapkod részletekért az ész
mellért vállért a szem a kéz
Hőként áthullámló egész
töröl emléktelen felületté

 

 

 

Egy öngyilkos naplója1

 

1

… csak belebonyolódom mindenbe,
mert e senkiföldjén
nem lehetek se boldog, se kegyetlen.
Meghalni együtt valakivel – akihez nincs közöm,
végsőkig magamba inni egy velemtünő lény
közömbös arcát. Nyitott, mohó szemem volt.
Látásom oly tisztán hatotta át
a formák testét, hogy olykor, mint a csókban,
már nem tudtam testem határait.
Így eggyé ömölni: vétek, mivel csak oly
erőfeszítéssel lehet, mi létünk
kereteit feszíti. De az emberi
csúfot űzött velem…
… kérünk, e gyáva bút – mondták –
s higgyél! – De akkor meg kell tennem,
ha hiszem. –
S nem értették. És én éltem közöttük,
szóltunk egymással, gyengéden igazítottak olykor,
maguk felé fordítottak, késztettek arcukba néznem.
S én arcomra vettem a Töprengő álarcát,
szomorúság vont hályogot szememre. De láttam:
tűznek kihűlt helyét, szoborban a követ
– arcukban a készülő televényt. S rég nem töprengtem.
… Egy végleges gondolat megszűnik
gondolat lenni. Merő készenlét…
 

2

… a világ szüntelen kínálkozik,
megannyi hívás – egy széles, kerek kő
mint dajka térde hív maradni, megpihenni.
Egyszer egy lány cipőjét kezembe vettem,
hajlékony s könnyű volt. Néhol egy fa köré
gyűrűalakban padot hevenyésznek, mely keletirányba lejt
mert odaültek délutáni árnyért.
Kikoptatják egy piactér köveit, hogy minden
kőhöz lehajolnál. Annyi mindent
művelnek emberek, amivel
kívánatos hellyé teszik a földet.
Kikalapálják pajzsként az emberi világot,
egy kondás Eumaiosz megőrzi helyed
és elbeszéli a voltat…
… a serény órák szigorúan figyelnek,
homlokuk ráncba vonják a szorgalom napjai.
Nem az én órám a munkáé, szereteté.
Senki javára nem lehettem – így fajult el
erényem e kietlen időben,
ki gyenge voltam nem gondolni folyvást a szomjra,
gyenge kioltani túlzott képzeletem.
Mert a feladatot kell érezni, nem a vágyat.
Voltaképpen a jelenben kell hatni, effélét
mondott ama nagyokos is, és igaza volt.
Én azonban, aki épp elszokóban ittlét
és hatnitudás nyájas szép szokásától,
ezt a bölcsességet, mint unt szerelmes
kérlelését, úgy hallgatom. Mit soroljon érveket,
kinek legfőbb gond megválnia egy túl mereven tartott
főtől, a szürke dülledt szemtől a
nevetségesen pufók arcban, a húsos piramis orrtól,
mindattól, amit oly méltatlannak tartott magához…
… valakinek szörnyű bűn miatt, melybe rossz óra vitte,
kell megválnia életétől,
nem a vesztőhelyet: az iszonyodó bűnteleneket látja,
s embervolta feltolul,
öklendezve, mint az emésztetlen étel,
és legörnyed
és haláláig nem jut el…
 

3

… Életünk nevetséges.
… Életünk nevetséges. Az akarat egészvoltát
megcsúfolják a részletek. Mint átlag-törpe férfiak
járkálnak a szépséges óriáslány előtt,
gúnyosan feltekintenek reá,
s bókolva lengnek el.
Mennyi előkészület, számbavétel, hozzáfeszülés
eltávolítani utamból magam, mint otromba fatörzset –
a képtelen tájékozódás testemen
szükséghóhérként, e kontár nekikészülődés –
Így nézni végig testemen,
amely ma még elalszik, holnap … iszonyú!
Szégyen!
Ó, miért kell mindent kimondanom?
.................................

 

 

 

Töredék

Én, aki nem játszhatom a szerelmest
(mindig fokozódni
kész szívdobogás; felragyogni,
bepárásodni kész szem, bűntudatlan ravaszság;
csel és tánc, felejtés, lejtés; merő
magátólértetődés), sem a hőst
(ténye fegyvertény; körülménye akarata),
sem a bölcset (emlékezetté
desztillálni szándékot), sem a teremtményt
(hálálkodni, csalódni – és remélni),
sem fonákját: öngyilkost (sértett
szívvel távozni társaságukból), és végül:
sem a nézőt (a senki földjén
sanyargó elfajult lényt, fogadatlan
kémet, lopott kéjben parázslót),
sem a misztikust (nemlátó fény;
fel nem szabaduló hő; senki
gondolatává lenni nem lehető valóság)
..................................

 

 

 

Kizsarolt nevetséges életünket

Kizsarolt
nevetséges életünket
a szégyennel szomszédos életünket
a De profundist tócsányi mélyből
barátság visszájára fordulását
a pimaszul kész szöveget az áruláshoz
a senki földjét hitetlenség és értelem közt
az estéket teli palack és üres palack közt
ha mindezt megröviditeni nincs mód
ha önkezünk ily menekvésre gyáva
ha a gázszagtól felfordul a gyomrunk
ha a tetszelgő vágy egy antik kádra
ha az elvtelen remény
ravasz kecsegtetés
ismerős test közelsége emléke
tán a mezítlen kiváncsiság
mely az ész makacs
sóvárgása a tény után
megújra korrumpálja a kétségbeesést
ha az esendő idetartozás
alváshoz ébredéshez szívveréshez
ha a hétköznap türelme ismét
enyhíti a tragikus eltökélést
mely ha felnövekedhet nem érti többé
a közemberi érzést
mely harag és kimagyarázás összegeződése
meglódulás és megtorpanás elegye
ha el nem jöhet a pillanat
felizzása
melyben elhamvad a holnap jövőhét
ha szemhatárnyi világunk felett
nem vet fehér lángot a tűzitélet
akkor a harc
akkor a tapodtat se
akkor a hátrálás lépésenként
de soha az önámító visszacsúszás
soha az elmosódás
a hallgatás és
a hallgatólagos tudomásulvétel között
tehetetlenség és belenyugvás között
akkor a csendünk
el nem fordult tekintet
akkor jelenlétünk
és döntsék el
mit tehetnek velünk

 

 

 

Történet és elmélkedés

 
Fölösleges
mozdulatok erőpocsékolás nélkül
igyekszem a megfelelő helyre találni
mint ki rossz ágyon elalvásra készül
 
Merő
figyelem semmi várakozás
az előkészület vége hajhullás kezdete
közti időzónában
 
Kurta kijelölt
időköz térköz
elmulasztani a szerelmet
abbahagyni a testvériséget
 
Lefolyt
odaszáradt kátrány a kávéfőző falán
ujjnyi csillanó boron por ül
naptól átfülledt elhagyott szobában Fény
egy lepedő megkövült ráncaiban
 
Alvó
kéz lecsüngött soká az ágyról
a leszállt nedvtől szinte felfuvódott
kínokat költött ki a koponyából a hő
fémízet rejt a száj
A szellő megüti igézi
 
A márüres a mégüres
pillanat senkiföldje lesz
aki azt gondolja éppen
ami már éppen nem kimondható
Torkának szegezett
kés az előrehaladott nap Öltözködés az állott levegőben
Nyári koradélután Lépcsőházban már érzékelhető
múlékony fényviszonyok A hegyekbe menni
késő már De kávét inni akárhol lehet
s utána a sört a párás hideg korsót két tenyérbe fogva
Narancs falakon már az este készül
mire kiér a folyópartra
lelkesen izzadó lányhónaljak önfeledten duzzadó
nadrágok lépcsőire Halszag
fölött hirtelen lámpasor
 
Merő fenntartás Semmi
 
Kőből derengés Lenni
 
az ami nem
Távol fehéren villannak a hegygerinc csigolyái
Nem ez nem az az est
a folyam olajos izmaival
uszályok világos ablakaival
nem az az est
plexiüveg lengőajtóival
ez az est
hol sörét emeli a lyuggatott bádoglemezről
söntéseivel rosszfogú kurváival
nem az egyszer sem az
bor melletti baráti sakkpartival
a sorsát ismétlő királygyaloggal
az ismétlődő beszélgetések túl sok éve
ismerőseinek úntig megismerése
barátnők feleségek új ruhái
kedvességük vagy érdektelenségük várható valószinüsége
untság és ismerősség mily finom
mily marasztaló mily elkedvetlenítő keveréke
lassan harminc felé e twentyagerek
kik unják az éjszakát és nem mennek nyaralni
ápolják a kényszeredett szövetségeket és szerelmeket Hegynyi
mitológiával a hátuk mögött dolgozhatnak serényen
tudják a különbséget a munka és a cselekvés között
 
Terméketlen
tükörmás ablakon túl sehol
fürkészett arcunk amelyen áttetszett az éjszaka
marad velünk
éjszaka-foszlányok tükörarc velem velünk
 
A márüres a mégüres
pillanat senkiföldje lesz
aki azt gondolja éppen
ami már éppen nem kimondható
Puszta következmény
Puszta következmény Felébredni két emelet között
Alant az utcazaj hálóul kifeszítve
alant a tülkölés a tülekedés a tűrés
hamar és következetlen megbocsájtása
mindannak ami megbocsáthatatlan
Alant már egy poroló egy vászontetejű kocsi
Talán egy ág nyúlik ki Fonák menekülés a menekülőnek
Börleszk
nem halál
 
Utánozza a történést
 
így fáraszt az idő
Aranyörvények a szélben
Tavasz híg bocsánatát
esdekeltem s tettenértél
Nem Nem közömbösíthető az a hajnali szürke óra
az utolsó találkozás a garázsszerű téglabarakban
a toló vasajtók a zsúfoltság amely zavarba hozott
nevetségessé tett minket Tízezer hátralevő mozdulatomban
bujkál az a kézmozdulat amellyel végül is nem
Elkotródtam kisomfordáltam némán
az egyenruhások közül
Szüntelen összefüggés
az ő végleges arca
a mi kétértelmű arcunk
a gyalázat és a tisztesség között
 
és mégis csak utánozza
 
mégis csupán fáraszt
 
módszeresen mint a sínhajlítógép
 
Megőrölt
kő töretlen kőre visszaszáll
A megtörtént de ki nem mondott porként szitál
a mosolygás az aljasság s a bávaság között mutál
A szó talán de inkább biztosan nem
A könny nedvesség mint a nyál
Szemünk okosan csillog de ez minden
Megőrölt kő töretlen kőre visszaszáll
 
A hídfő
oroszlánjai biztos nem lesznek itt örökké
s ez oly tudás olyan garancia
minél többet remélni már mohóság
 
Dagad
halálosan mint elkötött láb
az utolsó az utolsó utáni
beszélhetetlen beszéd

 

 

 

A felismerés fokozatai

 
„…in dieser Zeitlichkeit wird nie
der heisse Durst gestillet.”

 

 

„Es sind viele antirevolutionäre Bücher für die Revolution geschrieben worden, Burke hat aber ein revolutionäres Buch gegen die Revolution geschrieben.”

(Novalis)

 

1

Nincsenek szokásaink. Se formák.
Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak.
Senki arcára formált lények,
élünk, s kísérletezünk arccal,
egy világban, mely időtlen időkig
képes tengődni az ideiglenességben.
Másra se képes. De homlokzatot, azt igen,
a legnemtelenebb anyagokból
a felvonulási barakokra.
És téglarakásokat bevakolni. Azt igen.
Elménk csírázik,
mint ehetetlen burgonyák egy pince
nehéz porában.
 

2

Nincsenek szokásaink. Se formák.
Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak.
Majdani hazátlan kóborló nosztalgiáknak
hevenyészett életünk hivogató házzal nem int.
Nem lesz, nincs könyvtárak, lakások
élethosszú, szerves növekedése.
Sem az elmúlás régi nemessége:
használatban-kopás, elvékonyodni
egyenletesen. Érintkezésünk
nem termel patinát, amely alatt
ép és tömör maradnánk.
 

3

Siratni: semmit. Novalis, Burke én nem vagyok.
Bár lenyűgöz, bevallom, a metsző eszű rosszhiszeműség,
mellyel koruk figyelték.
És ezer okunk van szeretni őket, mert okunk van
rokonérzésre mind az epés moralisták iránt,
a belátásból eredt elfogultság, tragikus egyoldalúság iránt.
 

4

Amiben tévedtek: mégsem lehet forradalmi
könyvet írni a forradalom ellen.
Node mit tudunk mi (azon túl,
hogy így vagy úgy megmentjük lelkeinket;
okosan előrelátunk, vagy kikezdjük az okos előrelátásokat;
látunk még egy parányi lehetőséget,
vagy éppenséggel egy körömfeketényi lehetőséget sem látunk;
úgy ítéljük, hogy a jelen körülmények között nem lehet élni,
vagy hajlunk arra, hogy mégiscsak lehet élni),
mit tudunk mi (azon túl, hogy képzeljük legalább,
és nem vagyunk hajlandók nem képzelni,
azt, amiről lépten-nyomon kérdezik a jobbak is:
„Ti tényleg azt képzelitek…?”
Mit tudhatunk, tudva, hogy a világ
nem a tudásban végződik?
Mit tud az, akiben az utolsó
kérdés burjánzik, a már nem kérdés
– amire felelet nincs, csak megoldás?
 

5

E korban
nem enyhülhet meg szomjuságod.
Őrzöd: utcák szagát, a délutánok
jellegét egykori lakásaidban.
Ott ház volt legutóbb, most
eső áztatja szekrények helyét
– helyi vonatkozások. Ilyen és egyéb
ezer akad. Vedd hozzá még a nők
tekintetét, a néhány arcot, melyhez közelebb
hajoltál a szokottnál. Emlékezz vissza bőrük tónusára.
Egy-két zajos esemény
tanúja voltál, jelen voltál. Tedd el az újságokat.
Mindez töredék. Évekig tartott,
amíg kiláboltál a hazugságból.
Sokáig haboztál, elodáztad, az időt húztad.
De végül számonkérted, visszakérted.
Mint levélköteget megutált szeretődtől.
Tiéd – eldobhatod. Megtanultál
elfogulatlan élni. Eredj, járj.
Ülj le, ha elfáradtál. Olvashatsz hírlapot,
ihatsz sört, ehetsz húst és salátát. Még
tiéd lehet – ami lehet. Indulhatsz. Kész vagy.

 

 

 

Hatvannyolc tele

Ennyi mitológiával a háta mögött,
csalhatósága tudatában
az ember otthon ül s röhög
ostoba, régi könyveken,
könyvtára különc kincseit
veszi elő, mint féltve őrzött,
magányos estékre eltett,
erős italt, s aprókat kortyol,
mígnem fejébe száll, s vidám lesz.
Utcára vásárolni megy csak,
ha barátja jön, nem csevegnek,
szótlan sakkoznak éjszakáig.
Közben dolgozik is, sietség
nélküli laza szorgalommal.
Valamit ír. Pihenésképpen
rántottát készít. A kávét
az ablak elé ülve issza,
fölrakja lábát a fűtőtestre,
rágyújt, aztán kinéz – s örül
ha kívül vastag köd gomolyog
ablakáig sűrűn, fehéren.

 

 

 

Metaforák helyzetünkre

Bizonytalan
minden.
Hol vagyok attól az
ifjútól, aki hittem a
világot – kesztyűként! – kezemre húzni.
Ujjaimat mozgatva könnyedén
érezni: igen, illik, rámszabott.
E kesztyű – harci kesztyű,
tenyéroldalt finom sodronyszövésű,
a perceken csillog vasalt fonákja
– vagy léha, másféle kesztyű,
selymes, kikészített bőr,
minek párját a kesztyűs jobba gyűrve
használatlan hordják, hanyag diszül.
Hol vagyok attól az ifjútól? Hol vagyok
a remény – ahogy nevezzük az átélhető esélyt –
mit a remény! – bármi véghezvitel
beláthatásától? Hol vagyok? Hol vagyok?
Munka: igen – fáradságán lemérve
mindenesetre az. A szellem befogva
– malomba szél – és őröl.
– malomba szél – és őröl. Hol vagyok?
Műhelyemben, egynehányadmagammal.
Minden bizonytalan. De ez nem.
Valami kijön a hihetetlen türelmű
újraőrlésből. Talán egyetemes
lisztté emésztjük az alakra, súlyra
még oly egyenetlen gondolatokat.
Hogy ehető lesz-e?
De mondjuk azt, hogy – kedvezőbb hasonlat –
szövők vagyunk, és újraszőjük a
világ gubancos szőttjét. Persze az
árnyékvilágét, ám – ki tudhatja – talán
viselhető ruhává testesül.
Mindenesetre múlatjuk magunk,
ki csomós, ki meg perdülő kedéllyel
lefut – vagy csévélődik? Ezt se tudni.
Olykor felhagyunk
minden foglalatosságunkkal hirtelen:
megbolydulunk szertelen izgalom áramától
átjárva, olykor felfakad unalom s csömör,
s ez elkedvetlenít egymástól minket.
Olykor felhagyunk –
Olykor felhagyunk – és ilyenkor
az izgalom, éppenúgy a közöny
mélyén csillan tompán a félelem:
nem mindenkorra-e?
nem mindenkorra-e? Nem verődik el
valaki visszaszólíthatatlanul? Kívülre, el,
ahol már semmi nincs?
És visszakullog mind, mivelhogy fél:
hisz odaki hang nem hallatszik el,
s érvényüket vesztik a szavak ott,
ahol már semmi nincs.
Folytatják szégyenülten
a csaknem elfeledtet. Most olyanok, mint katonák
az erődben (megszakadt minden összeköttetés),
katonák, akik nem tudják, katonák-e még.
Végzik köteles teendőik tovább.
És mindenikben néma korholás,
mind a másikát vádolja, amiért azon
egy pillanattal előbb ütköztek ki
a pánik jelei.
Az odakinn, ahol már semmi nincs,
az üres hívás elzsibbad fülemben
lassan. Csak a rettegés zakatol fel-fel olykor:
mennyi időnk lehet, mennyi időnk,
halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még,
míg semmivé likacsosít az
önutálat
– vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot?

 

 

 

Megvilágosul

Kín városa, te,
helyrehozhatatlan, roppant nehézkedés!
te megtervezett boldogtalanság,
beléd ölt
életünket, ha fölszíthatnánk is
még egyszer –
Nem a remény megalvadt
vére minden köved?
– Örök vagy!
– kiáltottam ezerszer, suttogtam rémülten:
Örök vagy.
Most mi történt velem? Aki már a halálra is
csak bólintani tudtam. S hogy mindent elvesznek
kezem ügyéből.
Miféle
boldog rettegés
szorítja szívem, szűkölő öröm?
szorítja szívem, szűkölő öröm? Nézd!
Megvilágosul! Derű remeg át
életemen, a megsemmisülőn:
tektónikus mosoly
kőzeteken a földrengés előtt.

 

 

 

Horgodra tűztél, uram.
Huszonhat éve
kunkorodok, tekergek
csábosan, mégsem
feszült ki a zsinór.
Nyilvánvaló,
hogy a folyódban nincs hal.
Ha mégis remélsz,
válassz más kukacot.
Szép volt
kiválasztottnak lenni.
De most már szeretnék
szárítkozni, mászkálni a napon.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]