Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből
Kifakul, |
mint a két zászló, melyet, |
évre év, a kapu fölé gipszelt |
vashüvelybe kitettünk ünnepekkor, |
fakul, veszti színét a világ. |
|
most majd a szél mond verseket, |
|
kerge port mond és vibráló hőt |
|
Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen. |
|
kohók, megfeszült kötelek |
– alásüllyedő por – lebeg. |
|
birodalmi szédelgések felett. |
|
arra naponta emlékeztetem magam. |
|
És nem bocsájtok meg senkinek. |
|
mint a napon a rozsdás sinek. |
|
|
Angyal
|
a Gyűlölet Csillaga hirtelen |
megjelenik a nappali egen |
|
|
|
|
|
|
házak holdfénybe fagyva tündökölnek |
kiterjeszti szárnyát a Denevér |
és elhagyja a menthetetlen Földet |
|
|
|
|
Összeomlás
a magát csalva másokat csaló, |
|
a kétség által kezdettől kikezdett, |
kétségnek jogát is feladó, |
a megposhadt fürdővíz hülye őre, |
melyben volt-e csecsemő – |
gondolhat-e a felszabadulásra? |
|
Képzelhet-e ilyesmit, aki látta |
a testek, lágyabban mint husunk |
foszlik le csontjainkról egyszer? |
|
Csak szétcsúszott egy hang nélkül, |
szögek átcsúsztak lágyan elrohadt gerendán, |
téglák márgaként vagy hamuzsírként, |
porózus száraz szerkezetüket |
feladták, mint a züllött kötelék, |
amikor mi értelme ellenállni – |
verik a földet pergőtűz és aknák, |
mint az eső, az eső, az eső. |
|
Nem, robbanás nem volt, csak összeomlás. |
Vagy inkább nincs egyéb, csak e tolongás? |
A nedves, duzzadó tülekedés? |
|
Szétesése az épített világnak. |
|
|
Vörösmarty
............................................. |
omló káprázatok, felsült remények – |
Meddig győzi az ép ész televénye |
emészteni a rideg törmeléket? |
|
E tér…
E tér micsoda rengés-bőgés! |
|
Egy villamosperon bűzében, |
nyárdélutáni nap száraz hevében, |
a vásárcsarnok előtt csirkeszar |
üldöző, lerázhatatlan szagában |
|
ítélet nélkül internálva állok |
egy vadul vert dob belsejében. |
|
Cinkos lehetőségek intenek: |
nyakkendőm fulladásig rántani, |
egy söröskorsó falát szétharapni: |
a dolgok illegetik magukat. |
|
S mihelyst szándékuk megértem, |
saját szándékom hazárdjára bíznak. |
|
|
A nap vége
Hordószemetes fény úszkál a nappal alján. |
Ki így, ki úgy megváltotta e hétközi nap |
kurta, világos végét, meg a leszálló estét. |
Még némi tuszkolódás, préselődés, némi veszteglés, |
megrekedés, félreterelődés – és átszivárgunk |
a forgalmon, mint homokzsákok közt a víz |
|
Anziksz
beltengerben, kortyoljuk a világos |
sörkülönlegességet, szokunk hozzá |
megszokott kedveseink napszagú |
érzékekkel bolyongani a rózsatúltengésben |
|
Éjszaka
a házmester álmába beakad |
hirtelen csengő Így virrad |
közös ma rám s e vaksi lényre |
kétes fényben zúg a lépcsőház |
|
Kérlel mint kielégítetlen |
nő az éjszaka magához von |
szemérmetlen belepi testem |
a sertéssé varázsló asszony |
csalánmarásként viszkető vágy |
Kapkod részletekért az ész |
mellért vállért a szem a kéz |
töröl emléktelen felületté |
|
|
Egy öngyilkos naplója1
… csak belebonyolódom mindenbe, |
nem lehetek se boldog, se kegyetlen. |
|
Meghalni együtt valakivel – akihez nincs közöm, |
végsőkig magamba inni egy velemtünő lény |
közömbös arcát. Nyitott, mohó szemem volt. |
Látásom oly tisztán hatotta át |
a formák testét, hogy olykor, mint a csókban, |
már nem tudtam testem határait. |
Így eggyé ömölni: vétek, mivel csak oly |
erőfeszítéssel lehet, mi létünk |
kereteit feszíti. De az emberi
|
|
… kérünk, e gyáva bút – mondták – |
s higgyél! – De akkor meg kell tennem, |
S nem értették. És én éltem közöttük, |
szóltunk egymással, gyengéden igazítottak olykor, |
maguk felé fordítottak, késztettek arcukba néznem. |
S én arcomra vettem a Töprengő álarcát, |
szomorúság vont hályogot szememre. De láttam: |
tűznek kihűlt helyét, szoborban a követ |
– arcukban a készülő televényt. S rég nem töprengtem. |
|
… Egy végleges gondolat megszűnik |
gondolat lenni. Merő készenlét… |
|
|
… a világ szüntelen kínálkozik, |
megannyi hívás – egy széles, kerek kő |
mint dajka térde hív maradni, megpihenni. |
|
Egyszer egy lány cipőjét kezembe vettem, |
hajlékony s könnyű volt. Néhol egy fa köré |
gyűrűalakban padot hevenyésznek, mely keletirányba lejt |
mert odaültek délutáni árnyért. |
Kikoptatják egy piactér köveit, hogy minden |
kőhöz lehajolnál. Annyi mindent |
kívánatos hellyé teszik a földet. |
Kikalapálják pajzsként az emberi világot, |
egy kondás Eumaiosz megőrzi helyed |
|
… a serény órák szigorúan figyelnek, |
homlokuk ráncba vonják a szorgalom napjai. |
Nem az én órám a munkáé, szereteté. |
Senki javára nem lehettem – így fajult el |
erényem e kietlen időben, |
ki gyenge voltam nem gondolni folyvást a szomjra, |
gyenge kioltani túlzott képzeletem. |
|
Mert a feladatot kell érezni, nem a vágyat. |
Voltaképpen a jelenben kell hatni, effélét |
mondott ama nagyokos is, és igaza volt. |
Én azonban, aki épp elszokóban ittlét |
és hatnitudás nyájas szép szokásától, |
ezt a bölcsességet, mint unt szerelmes |
kérlelését, úgy hallgatom. Mit soroljon érveket, |
kinek legfőbb gond megválnia egy túl mereven tartott |
főtől, a szürke dülledt szemtől a |
nevetségesen pufók arcban, a húsos piramis orrtól, |
mindattól, amit oly méltatlannak tartott magához… |
|
… valakinek szörnyű bűn miatt, melybe rossz óra vitte, |
nem a vesztőhelyet: az iszonyodó bűnteleneket látja, |
öklendezve, mint az emésztetlen étel, |
|
|
… Életünk nevetséges. |
Az akarat egészvoltát |
megcsúfolják a részletek. Mint átlag-törpe férfiak |
járkálnak a szépséges óriáslány előtt, |
gúnyosan feltekintenek reá, |
Mennyi előkészület, számbavétel, hozzáfeszülés |
eltávolítani utamból magam, mint otromba fatörzset – |
a képtelen tájékozódás testemen |
szükséghóhérként, e kontár nekikészülődés – |
Így nézni végig testemen, |
amely ma még elalszik, holnap … iszonyú! |
|
Ó, miért kell mindent kimondanom? |
................................. |
|
|
|
Töredék
Én, aki nem játszhatom a szerelmest |
kész szívdobogás; felragyogni, |
bepárásodni kész szem, bűntudatlan ravaszság; |
csel és tánc, felejtés, lejtés; merő |
magátólértetődés), sem a hőst |
(ténye fegyvertény; körülménye akarata), |
sem a bölcset (emlékezetté |
desztillálni szándékot), sem a teremtményt |
(hálálkodni, csalódni – és remélni), |
sem fonákját: öngyilkost (sértett |
szívvel távozni társaságukból), és végül: |
sem a nézőt (a senki földjén |
sanyargó elfajult lényt, fogadatlan |
kémet, lopott kéjben parázslót), |
sem a misztikust (nemlátó fény; |
fel nem szabaduló hő; senki |
gondolatává lenni nem lehető valóság) |
.................................. |
|
Kizsarolt nevetséges életünket
a szégyennel szomszédos életünket |
a De profundist tócsányi mélyből |
barátság visszájára fordulását |
a pimaszul kész szöveget az áruláshoz |
a senki földjét hitetlenség és értelem közt |
az estéket teli palack és üres palack közt |
ha mindezt megröviditeni nincs mód |
ha önkezünk ily menekvésre gyáva |
ha a gázszagtól felfordul a gyomrunk |
ha a tetszelgő vágy egy antik kádra |
ismerős test közelsége emléke |
tán a mezítlen kiváncsiság |
megújra korrumpálja a kétségbeesést |
alváshoz ébredéshez szívveréshez |
ha a hétköznap türelme ismét |
enyhíti a tragikus eltökélést |
mely ha felnövekedhet nem érti többé |
mely harag és kimagyarázás összegeződése |
meglódulás és megtorpanás elegye |
ha el nem jöhet a pillanat |
melyben elhamvad a holnap jövőhét |
ha szemhatárnyi világunk felett |
nem vet fehér lángot a tűzitélet |
|
akkor a hátrálás lépésenként |
de soha az önámító visszacsúszás |
a hallgatólagos tudomásulvétel között |
tehetetlenség és belenyugvás között |
|
|
Történet és elmélkedés
mozdulatok erőpocsékolás nélkül |
igyekszem a megfelelő helyre találni |
mint ki rossz ágyon elalvásra készül |
|
az előkészület vége hajhullás kezdete |
|
abbahagyni a testvériséget |
|
odaszáradt kátrány a kávéfőző falán |
ujjnyi csillanó boron por ül |
naptól átfülledt elhagyott szobában Fény |
egy lepedő megkövült ráncaiban |
|
kéz lecsüngött soká az ágyról |
a leszállt nedvtől szinte felfuvódott |
kínokat költött ki a koponyából a hő |
|
pillanat senkiföldje lesz |
ami már éppen nem kimondható |
|
kés az előrehaladott nap Öltözködés az állott levegőben |
Nyári koradélután Lépcsőházban már érzékelhető |
múlékony fényviszonyok A hegyekbe menni |
késő már De kávét inni akárhol lehet |
s utána a sört a párás hideg korsót két tenyérbe fogva |
Narancs falakon már az este készül |
lelkesen izzadó lányhónaljak önfeledten duzzadó |
nadrágok lépcsőire Halszag |
Távol fehéren villannak a hegygerinc csigolyái |
|
uszályok világos ablakaival |
hol sörét emeli a lyuggatott bádoglemezről |
söntéseivel rosszfogú kurváival |
bor melletti baráti sakkpartival |
a sorsát ismétlő királygyaloggal |
|
az ismétlődő beszélgetések túl sok éve |
ismerőseinek úntig megismerése |
barátnők feleségek új ruhái |
kedvességük vagy érdektelenségük várható valószinüsége |
untság és ismerősség mily finom |
mily marasztaló mily elkedvetlenítő keveréke |
lassan harminc felé e twentyagerek |
kik unják az éjszakát és nem mennek nyaralni |
ápolják a kényszeredett szövetségeket és szerelmeket Hegynyi |
mitológiával a hátuk mögött dolgozhatnak serényen |
tudják a különbséget a munka és a cselekvés között |
|
tükörmás ablakon túl sehol |
fürkészett arcunk amelyen áttetszett az éjszaka |
éjszaka-foszlányok tükörarc velem velünk |
|
pillanat senkiföldje lesz |
ami már éppen nem kimondható |
|
Puszta következmény |
Felébredni két emelet között |
Alant az utcazaj hálóul kifeszítve |
alant a tülkölés a tülekedés a tűrés |
hamar és következetlen megbocsájtása |
mindannak ami megbocsáthatatlan |
Alant már egy poroló egy vászontetejű kocsi |
Talán egy ág nyúlik ki Fonák menekülés a menekülőnek |
|
Nem Nem közömbösíthető az a hajnali szürke óra |
az utolsó találkozás a garázsszerű téglabarakban |
a toló vasajtók a zsúfoltság amely zavarba hozott |
nevetségessé tett minket Tízezer hátralevő mozdulatomban |
bujkál az a kézmozdulat amellyel végül is nem |
Elkotródtam kisomfordáltam némán |
a gyalázat és a tisztesség között |
|
módszeresen mint a sínhajlítógép |
|
kő töretlen kőre visszaszáll |
A megtörtént de ki nem mondott porként szitál |
a mosolygás az aljasság s a bávaság között mutál |
A szó talán de inkább biztosan nem |
A könny nedvesség mint a nyál |
Szemünk okosan csillog de ez minden |
Megőrölt kő töretlen kőre visszaszáll |
|
oroszlánjai biztos nem lesznek itt örökké |
s ez oly tudás olyan garancia |
minél többet remélni már mohóság |
|
halálosan mint elkötött láb |
az utolsó az utolsó utáni |
|
|
A felismerés fokozatai
|
„…in dieser Zeitlichkeit wird nie |
der heisse Durst gestillet.” |
|
|
„Es sind viele antirevolutionäre Bücher für die Revolution geschrieben worden, Burke hat aber ein revolutionäres Buch gegen die Revolution geschrieben.”
(Novalis)
|
Nincsenek szokásaink. Se formák. |
Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak. |
Senki arcára formált lények, |
élünk, s kísérletezünk arccal, |
egy világban, mely időtlen időkig |
képes tengődni az ideiglenességben. |
Másra se képes. De homlokzatot, azt igen, |
a legnemtelenebb anyagokból |
És téglarakásokat bevakolni. Azt igen. |
|
mint ehetetlen burgonyák egy pince |
|
|
Nincsenek szokásaink. Se formák. |
Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak. |
Majdani hazátlan kóborló nosztalgiáknak |
hevenyészett életünk hivogató házzal nem int. |
Nem lesz, nincs könyvtárak, lakások |
élethosszú, szerves növekedése. |
Sem az elmúlás régi nemessége: |
használatban-kopás, elvékonyodni |
egyenletesen. Érintkezésünk |
nem termel patinát, amely alatt |
|
|
Siratni: semmit. Novalis, Burke én nem vagyok. |
Bár lenyűgöz, bevallom, a metsző eszű rosszhiszeműség, |
És ezer okunk van szeretni őket, mert okunk van |
rokonérzésre mind az epés moralisták iránt, |
a belátásból eredt elfogultság, tragikus egyoldalúság iránt. |
|
|
Amiben tévedtek: mégsem lehet forradalmi |
könyvet írni a forradalom ellen. |
|
Node mit tudunk mi (azon túl, |
hogy így vagy úgy megmentjük lelkeinket; |
okosan előrelátunk, vagy kikezdjük az okos előrelátásokat; |
látunk még egy parányi lehetőséget, |
vagy éppenséggel egy körömfeketényi lehetőséget sem látunk; |
úgy ítéljük, hogy a jelen körülmények között nem lehet élni, |
vagy hajlunk arra, hogy mégiscsak lehet élni), |
|
mit tudunk mi (azon túl, hogy képzeljük legalább, |
és nem vagyunk hajlandók nem képzelni, |
azt, amiről lépten-nyomon kérdezik a jobbak is: |
„Ti tényleg azt képzelitek…?” |
|
Mit tudhatunk, tudva, hogy a világ |
Mit tud az, akiben az utolsó |
kérdés burjánzik, a már nem kérdés |
|
– amire felelet nincs, csak megoldás? |
|
|
nem enyhülhet meg szomjuságod. |
Őrzöd: utcák szagát, a délutánok |
jellegét egykori lakásaidban. |
Ott ház volt legutóbb, most |
eső áztatja szekrények helyét |
– helyi vonatkozások. Ilyen és egyéb |
ezer akad. Vedd hozzá még a nők |
tekintetét, a néhány arcot, melyhez közelebb |
hajoltál a szokottnál. Emlékezz vissza bőrük tónusára. |
tanúja voltál, jelen voltál. Tedd el az újságokat. |
Mindez töredék. Évekig tartott, |
amíg kiláboltál a hazugságból. |
Sokáig haboztál, elodáztad, az időt húztad. |
De végül számonkérted, visszakérted. |
Mint levélköteget megutált szeretődtől. |
Tiéd – eldobhatod. Megtanultál |
elfogulatlan élni. Eredj, járj. |
Ülj le, ha elfáradtál. Olvashatsz hírlapot, |
ihatsz sört, ehetsz húst és salátát. Még |
tiéd lehet – ami lehet. Indulhatsz. Kész vagy. |
|
|
|
Hatvannyolc tele
Ennyi mitológiával a háta mögött, |
az ember otthon ül s röhög |
|
könyvtára különc kincseit |
veszi elő, mint féltve őrzött, |
|
erős italt, s aprókat kortyol, |
mígnem fejébe száll, s vidám lesz. |
|
Utcára vásárolni megy csak, |
ha barátja jön, nem csevegnek, |
szótlan sakkoznak éjszakáig. |
|
Közben dolgozik is, sietség |
nélküli laza szorgalommal. |
Valamit ír. Pihenésképpen |
|
rántottát készít. A kávét |
fölrakja lábát a fűtőtestre, |
|
rágyújt, aztán kinéz – s örül |
ha kívül vastag köd gomolyog |
|
|
Metaforák helyzetünkre
világot – kesztyűként! – kezemre húzni. |
Ujjaimat mozgatva könnyedén |
érezni: igen, illik, rámszabott. |
|
E kesztyű – harci kesztyű, |
tenyéroldalt finom sodronyszövésű, |
a perceken csillog vasalt fonákja |
– vagy léha, másféle kesztyű, |
selymes, kikészített bőr, |
minek párját a kesztyűs jobba gyűrve |
használatlan hordják, hanyag diszül. |
|
Hol vagyok attól az ifjútól? Hol vagyok |
a remény – ahogy nevezzük az átélhető esélyt – |
mit a remény! – bármi véghezvitel |
beláthatásától? Hol vagyok? Hol vagyok? |
|
Munka: igen – fáradságán lemérve |
mindenesetre az. A szellem befogva |
– malomba szél – és őröl. |
– malomba szél – és őröl. |
Hol vagyok? |
Műhelyemben, egynehányadmagammal. |
Minden bizonytalan. De ez nem. |
|
Valami kijön a hihetetlen türelmű |
újraőrlésből. Talán egyetemes |
lisztté emésztjük az alakra, súlyra |
még oly egyenetlen gondolatokat. |
|
De mondjuk azt, hogy – kedvezőbb hasonlat – |
szövők vagyunk, és újraszőjük a |
világ gubancos szőttjét. Persze az |
árnyékvilágét, ám – ki tudhatja – talán |
viselhető ruhává testesül. |
|
Mindenesetre múlatjuk magunk, |
ki csomós, ki meg perdülő kedéllyel |
lefut – vagy csévélődik? Ezt se tudni. |
|
minden foglalatosságunkkal hirtelen: |
megbolydulunk szertelen izgalom áramától |
átjárva, olykor felfakad unalom s csömör, |
s ez elkedvetlenít egymástól minket. |
Olykor felhagyunk – |
és ilyenkor |
az izgalom, éppenúgy a közöny |
mélyén csillan tompán a félelem: |
nem mindenkorra-e? |
Nem verődik el |
valaki visszaszólíthatatlanul? Kívülre, el, |
És visszakullog mind, mivelhogy fél: |
hisz odaki hang nem hallatszik el, |
s érvényüket vesztik a szavak ott, |
|
a csaknem elfeledtet. Most olyanok, mint katonák |
az erődben (megszakadt minden összeköttetés), |
katonák, akik nem tudják, katonák-e még. |
Végzik köteles teendőik tovább. |
És mindenikben néma korholás, |
mind a másikát vádolja, amiért azon |
egy pillanattal előbb ütköztek ki |
|
Az odakinn, ahol már semmi nincs, |
az üres hívás elzsibbad fülemben |
lassan. Csak a rettegés zakatol fel-fel olykor: |
mennyi időnk lehet, mennyi időnk, |
halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még, |
míg semmivé likacsosít az |
– vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot? |
|
|
Megvilágosul
helyrehozhatatlan, roppant nehézkedés! |
te megtervezett boldogtalanság, |
életünket, ha fölszíthatnánk is |
– kiáltottam ezerszer, suttogtam rémülten: |
|
Most mi történt velem? Aki már a halálra is |
csak bólintani tudtam. S hogy mindent elvesznek |
szorítja szívem, szűkölő öröm? |
szorítja szívem, szűkölő öröm? |
Nézd! |
Megvilágosul! Derű remeg át |
életemen, a megsemmisülőn: |
kőzeteken a földrengés előtt. |
|
|
hogy a folyódban nincs hal. |
szárítkozni, mászkálni a napon. |
|
|
|