Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből
| Kifakul, |
mint a két zászló, melyet, |
| évre év, a kapu fölé gipszelt |
| vashüvelybe kitettünk ünnepekkor, |
| fakul, veszti színét a világ. |
|
| most majd a szél mond verseket, |
|
| kerge port mond és vibráló hőt |
|
| Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen. |
|
| kohók, megfeszült kötelek |
| – alásüllyedő por – lebeg. |
|
| birodalmi szédelgések felett. |
|
| arra naponta emlékeztetem magam. |
|
| És nem bocsájtok meg senkinek. |
|
| mint a napon a rozsdás sinek. |
|
|
Angyal
|
| a Gyűlölet Csillaga hirtelen |
| megjelenik a nappali egen |
|
|
|
|
|
|
| házak holdfénybe fagyva tündökölnek |
| kiterjeszti szárnyát a Denevér |
| és elhagyja a menthetetlen Földet |
|
|
|
|
Összeomlás
| a magát csalva másokat csaló, |
|
| a kétség által kezdettől kikezdett, |
| kétségnek jogát is feladó, |
| a megposhadt fürdővíz hülye őre, |
| melyben volt-e csecsemő – |
| gondolhat-e a felszabadulásra? |
|
| Képzelhet-e ilyesmit, aki látta |
| a testek, lágyabban mint husunk |
| foszlik le csontjainkról egyszer? |
|
| Csak szétcsúszott egy hang nélkül, |
| szögek átcsúsztak lágyan elrohadt gerendán, |
| téglák márgaként vagy hamuzsírként, |
| porózus száraz szerkezetüket |
| feladták, mint a züllött kötelék, |
| amikor mi értelme ellenállni – |
| verik a földet pergőtűz és aknák, |
| mint az eső, az eső, az eső. |
|
| Nem, robbanás nem volt, csak összeomlás. |
| Vagy inkább nincs egyéb, csak e tolongás? |
| A nedves, duzzadó tülekedés? |
|
| Szétesése az épített világnak. |
|
|
Vörösmarty
| ............................................. |
| omló káprázatok, felsült remények – |
| Meddig győzi az ép ész televénye |
| emészteni a rideg törmeléket? |
|
E tér…
| E tér micsoda rengés-bőgés! |
|
| Egy villamosperon bűzében, |
| nyárdélutáni nap száraz hevében, |
| a vásárcsarnok előtt csirkeszar |
| üldöző, lerázhatatlan szagában |
|
| ítélet nélkül internálva állok |
| egy vadul vert dob belsejében. |
|
| Cinkos lehetőségek intenek: |
| nyakkendőm fulladásig rántani, |
| egy söröskorsó falát szétharapni: |
| a dolgok illegetik magukat. |
|
| S mihelyst szándékuk megértem, |
| saját szándékom hazárdjára bíznak. |
|
|
A nap vége
| Hordószemetes fény úszkál a nappal alján. |
| Ki így, ki úgy megváltotta e hétközi nap |
| kurta, világos végét, meg a leszálló estét. |
| Még némi tuszkolódás, préselődés, némi veszteglés, |
| megrekedés, félreterelődés – és átszivárgunk |
| a forgalmon, mint homokzsákok közt a víz |
|
Anziksz
| beltengerben, kortyoljuk a világos |
| sörkülönlegességet, szokunk hozzá |
| megszokott kedveseink napszagú |
| érzékekkel bolyongani a rózsatúltengésben |
|
Éjszaka
| a házmester álmába beakad |
| hirtelen csengő Így virrad |
| közös ma rám s e vaksi lényre |
| kétes fényben zúg a lépcsőház |
|
| Kérlel mint kielégítetlen |
| nő az éjszaka magához von |
| szemérmetlen belepi testem |
| a sertéssé varázsló asszony |
| csalánmarásként viszkető vágy |
| Kapkod részletekért az ész |
| mellért vállért a szem a kéz |
| töröl emléktelen felületté |
|
|
Egy öngyilkos naplója1
| … csak belebonyolódom mindenbe, |
| nem lehetek se boldog, se kegyetlen. |
|
| Meghalni együtt valakivel – akihez nincs közöm, |
| végsőkig magamba inni egy velemtünő lény |
| közömbös arcát. Nyitott, mohó szemem volt. |
| Látásom oly tisztán hatotta át |
| a formák testét, hogy olykor, mint a csókban, |
| már nem tudtam testem határait. |
| Így eggyé ömölni: vétek, mivel csak oly |
| erőfeszítéssel lehet, mi létünk |
| kereteit feszíti. De az emberi
|
|
| … kérünk, e gyáva bút – mondták – |
| s higgyél! – De akkor meg kell tennem, |
| S nem értették. És én éltem közöttük, |
| szóltunk egymással, gyengéden igazítottak olykor, |
| maguk felé fordítottak, késztettek arcukba néznem. |
| S én arcomra vettem a Töprengő álarcát, |
| szomorúság vont hályogot szememre. De láttam: |
| tűznek kihűlt helyét, szoborban a követ |
| – arcukban a készülő televényt. S rég nem töprengtem. |
|
| … Egy végleges gondolat megszűnik |
| gondolat lenni. Merő készenlét… |
|
|
| … a világ szüntelen kínálkozik, |
| megannyi hívás – egy széles, kerek kő |
| mint dajka térde hív maradni, megpihenni. |
|
| Egyszer egy lány cipőjét kezembe vettem, |
| hajlékony s könnyű volt. Néhol egy fa köré |
| gyűrűalakban padot hevenyésznek, mely keletirányba lejt |
| mert odaültek délutáni árnyért. |
| Kikoptatják egy piactér köveit, hogy minden |
| kőhöz lehajolnál. Annyi mindent |
| kívánatos hellyé teszik a földet. |
| Kikalapálják pajzsként az emberi világot, |
| egy kondás Eumaiosz megőrzi helyed |
|
| … a serény órák szigorúan figyelnek, |
| homlokuk ráncba vonják a szorgalom napjai. |
| Nem az én órám a munkáé, szereteté. |
| Senki javára nem lehettem – így fajult el |
| erényem e kietlen időben, |
| ki gyenge voltam nem gondolni folyvást a szomjra, |
| gyenge kioltani túlzott képzeletem. |
|
| Mert a feladatot kell érezni, nem a vágyat. |
| Voltaképpen a jelenben kell hatni, effélét |
| mondott ama nagyokos is, és igaza volt. |
| Én azonban, aki épp elszokóban ittlét |
| és hatnitudás nyájas szép szokásától, |
| ezt a bölcsességet, mint unt szerelmes |
| kérlelését, úgy hallgatom. Mit soroljon érveket, |
| kinek legfőbb gond megválnia egy túl mereven tartott |
| főtől, a szürke dülledt szemtől a |
| nevetségesen pufók arcban, a húsos piramis orrtól, |
| mindattól, amit oly méltatlannak tartott magához… |
|
| … valakinek szörnyű bűn miatt, melybe rossz óra vitte, |
| nem a vesztőhelyet: az iszonyodó bűnteleneket látja, |
| öklendezve, mint az emésztetlen étel, |
|
|
| … Életünk nevetséges. |
Az akarat egészvoltát |
| megcsúfolják a részletek. Mint átlag-törpe férfiak |
| járkálnak a szépséges óriáslány előtt, |
| gúnyosan feltekintenek reá, |
| Mennyi előkészület, számbavétel, hozzáfeszülés |
| eltávolítani utamból magam, mint otromba fatörzset – |
| a képtelen tájékozódás testemen |
| szükséghóhérként, e kontár nekikészülődés – |
| Így nézni végig testemen, |
| amely ma még elalszik, holnap … iszonyú! |
|
| Ó, miért kell mindent kimondanom? |
| ................................. |
|
|
|
Töredék
| Én, aki nem játszhatom a szerelmest |
| kész szívdobogás; felragyogni, |
| bepárásodni kész szem, bűntudatlan ravaszság; |
| csel és tánc, felejtés, lejtés; merő |
| magátólértetődés), sem a hőst |
| (ténye fegyvertény; körülménye akarata), |
| sem a bölcset (emlékezetté |
| desztillálni szándékot), sem a teremtményt |
| (hálálkodni, csalódni – és remélni), |
| sem fonákját: öngyilkost (sértett |
| szívvel távozni társaságukból), és végül: |
| sem a nézőt (a senki földjén |
| sanyargó elfajult lényt, fogadatlan |
| kémet, lopott kéjben parázslót), |
| sem a misztikust (nemlátó fény; |
| fel nem szabaduló hő; senki |
| gondolatává lenni nem lehető valóság) |
| .................................. |
|
Kizsarolt nevetséges életünket
| a szégyennel szomszédos életünket |
| a De profundist tócsányi mélyből |
| barátság visszájára fordulását |
| a pimaszul kész szöveget az áruláshoz |
| a senki földjét hitetlenség és értelem közt |
| az estéket teli palack és üres palack közt |
| ha mindezt megröviditeni nincs mód |
| ha önkezünk ily menekvésre gyáva |
| ha a gázszagtól felfordul a gyomrunk |
| ha a tetszelgő vágy egy antik kádra |
| ismerős test közelsége emléke |
| tán a mezítlen kiváncsiság |
| megújra korrumpálja a kétségbeesést |
| alváshoz ébredéshez szívveréshez |
| ha a hétköznap türelme ismét |
| enyhíti a tragikus eltökélést |
| mely ha felnövekedhet nem érti többé |
| mely harag és kimagyarázás összegeződése |
| meglódulás és megtorpanás elegye |
| ha el nem jöhet a pillanat |
| melyben elhamvad a holnap jövőhét |
| ha szemhatárnyi világunk felett |
| nem vet fehér lángot a tűzitélet |
|
| akkor a hátrálás lépésenként |
| de soha az önámító visszacsúszás |
| a hallgatólagos tudomásulvétel között |
| tehetetlenség és belenyugvás között |
|
|
Történet és elmélkedés
| mozdulatok erőpocsékolás nélkül |
| igyekszem a megfelelő helyre találni |
| mint ki rossz ágyon elalvásra készül |
|
| az előkészület vége hajhullás kezdete |
|
| abbahagyni a testvériséget |
|
| odaszáradt kátrány a kávéfőző falán |
| ujjnyi csillanó boron por ül |
| naptól átfülledt elhagyott szobában Fény |
| egy lepedő megkövült ráncaiban |
|
| kéz lecsüngött soká az ágyról |
| a leszállt nedvtől szinte felfuvódott |
| kínokat költött ki a koponyából a hő |
|
| pillanat senkiföldje lesz |
| ami már éppen nem kimondható |
|
| kés az előrehaladott nap Öltözködés az állott levegőben |
| Nyári koradélután Lépcsőházban már érzékelhető |
| múlékony fényviszonyok A hegyekbe menni |
| késő már De kávét inni akárhol lehet |
| s utána a sört a párás hideg korsót két tenyérbe fogva |
| Narancs falakon már az este készül |
| lelkesen izzadó lányhónaljak önfeledten duzzadó |
| nadrágok lépcsőire Halszag |
| Távol fehéren villannak a hegygerinc csigolyái |
|
| uszályok világos ablakaival |
| hol sörét emeli a lyuggatott bádoglemezről |
| söntéseivel rosszfogú kurváival |
| bor melletti baráti sakkpartival |
| a sorsát ismétlő királygyaloggal |
|
| az ismétlődő beszélgetések túl sok éve |
| ismerőseinek úntig megismerése |
| barátnők feleségek új ruhái |
| kedvességük vagy érdektelenségük várható valószinüsége |
| untság és ismerősség mily finom |
| mily marasztaló mily elkedvetlenítő keveréke |
| lassan harminc felé e twentyagerek |
| kik unják az éjszakát és nem mennek nyaralni |
| ápolják a kényszeredett szövetségeket és szerelmeket Hegynyi |
| mitológiával a hátuk mögött dolgozhatnak serényen |
| tudják a különbséget a munka és a cselekvés között |
|
| tükörmás ablakon túl sehol |
| fürkészett arcunk amelyen áttetszett az éjszaka |
| éjszaka-foszlányok tükörarc velem velünk |
|
| pillanat senkiföldje lesz |
| ami már éppen nem kimondható |
|
| Puszta következmény |
Felébredni két emelet között |
| Alant az utcazaj hálóul kifeszítve |
| alant a tülkölés a tülekedés a tűrés |
| hamar és következetlen megbocsájtása |
| mindannak ami megbocsáthatatlan |
| Alant már egy poroló egy vászontetejű kocsi |
| Talán egy ág nyúlik ki Fonák menekülés a menekülőnek |
|
| Nem Nem közömbösíthető az a hajnali szürke óra |
| az utolsó találkozás a garázsszerű téglabarakban |
| a toló vasajtók a zsúfoltság amely zavarba hozott |
| nevetségessé tett minket Tízezer hátralevő mozdulatomban |
| bujkál az a kézmozdulat amellyel végül is nem |
| Elkotródtam kisomfordáltam némán |
| a gyalázat és a tisztesség között |
|
módszeresen mint a sínhajlítógép |
|
| kő töretlen kőre visszaszáll |
| A megtörtént de ki nem mondott porként szitál |
| a mosolygás az aljasság s a bávaság között mutál |
| A szó talán de inkább biztosan nem |
| A könny nedvesség mint a nyál |
| Szemünk okosan csillog de ez minden |
| Megőrölt kő töretlen kőre visszaszáll |
|
| oroszlánjai biztos nem lesznek itt örökké |
| s ez oly tudás olyan garancia |
| minél többet remélni már mohóság |
|
| halálosan mint elkötött láb |
| az utolsó az utolsó utáni |
|
|
A felismerés fokozatai
|
| „…in dieser Zeitlichkeit wird nie |
| der heisse Durst gestillet.” |
|
|
„Es sind viele antirevolutionäre Bücher für die Revolution geschrieben worden, Burke hat aber ein revolutionäres Buch gegen die Revolution geschrieben.”
(Novalis)
|
| Nincsenek szokásaink. Se formák. |
| Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak. |
| Senki arcára formált lények, |
| élünk, s kísérletezünk arccal, |
| egy világban, mely időtlen időkig |
| képes tengődni az ideiglenességben. |
| Másra se képes. De homlokzatot, azt igen, |
| a legnemtelenebb anyagokból |
| És téglarakásokat bevakolni. Azt igen. |
|
| mint ehetetlen burgonyák egy pince |
|
|
| Nincsenek szokásaink. Se formák. |
| Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak. |
| Majdani hazátlan kóborló nosztalgiáknak |
| hevenyészett életünk hivogató házzal nem int. |
| Nem lesz, nincs könyvtárak, lakások |
| élethosszú, szerves növekedése. |
| Sem az elmúlás régi nemessége: |
| használatban-kopás, elvékonyodni |
| egyenletesen. Érintkezésünk |
| nem termel patinát, amely alatt |
|
|
| Siratni: semmit. Novalis, Burke én nem vagyok. |
| Bár lenyűgöz, bevallom, a metsző eszű rosszhiszeműség, |
| És ezer okunk van szeretni őket, mert okunk van |
| rokonérzésre mind az epés moralisták iránt, |
| a belátásból eredt elfogultság, tragikus egyoldalúság iránt. |
|
|
| Amiben tévedtek: mégsem lehet forradalmi |
| könyvet írni a forradalom ellen. |
|
| Node mit tudunk mi (azon túl, |
| hogy így vagy úgy megmentjük lelkeinket; |
| okosan előrelátunk, vagy kikezdjük az okos előrelátásokat; |
| látunk még egy parányi lehetőséget, |
| vagy éppenséggel egy körömfeketényi lehetőséget sem látunk; |
| úgy ítéljük, hogy a jelen körülmények között nem lehet élni, |
| vagy hajlunk arra, hogy mégiscsak lehet élni), |
|
| mit tudunk mi (azon túl, hogy képzeljük legalább, |
| és nem vagyunk hajlandók nem képzelni, |
| azt, amiről lépten-nyomon kérdezik a jobbak is: |
| „Ti tényleg azt képzelitek…?” |
|
| Mit tudhatunk, tudva, hogy a világ |
| Mit tud az, akiben az utolsó |
| kérdés burjánzik, a már nem kérdés |
|
| – amire felelet nincs, csak megoldás? |
|
|
| nem enyhülhet meg szomjuságod. |
| Őrzöd: utcák szagát, a délutánok |
| jellegét egykori lakásaidban. |
| Ott ház volt legutóbb, most |
| eső áztatja szekrények helyét |
| – helyi vonatkozások. Ilyen és egyéb |
| ezer akad. Vedd hozzá még a nők |
| tekintetét, a néhány arcot, melyhez közelebb |
| hajoltál a szokottnál. Emlékezz vissza bőrük tónusára. |
| tanúja voltál, jelen voltál. Tedd el az újságokat. |
| Mindez töredék. Évekig tartott, |
| amíg kiláboltál a hazugságból. |
| Sokáig haboztál, elodáztad, az időt húztad. |
| De végül számonkérted, visszakérted. |
| Mint levélköteget megutált szeretődtől. |
| Tiéd – eldobhatod. Megtanultál |
| elfogulatlan élni. Eredj, járj. |
| Ülj le, ha elfáradtál. Olvashatsz hírlapot, |
| ihatsz sört, ehetsz húst és salátát. Még |
| tiéd lehet – ami lehet. Indulhatsz. Kész vagy. |
|
|
|
Hatvannyolc tele
| Ennyi mitológiával a háta mögött, |
| az ember otthon ül s röhög |
|
| könyvtára különc kincseit |
| veszi elő, mint féltve őrzött, |
|
| erős italt, s aprókat kortyol, |
| mígnem fejébe száll, s vidám lesz. |
|
| Utcára vásárolni megy csak, |
| ha barátja jön, nem csevegnek, |
| szótlan sakkoznak éjszakáig. |
|
| Közben dolgozik is, sietség |
| nélküli laza szorgalommal. |
| Valamit ír. Pihenésképpen |
|
| rántottát készít. A kávét |
| fölrakja lábát a fűtőtestre, |
|
| rágyújt, aztán kinéz – s örül |
| ha kívül vastag köd gomolyog |
|
|
Metaforák helyzetünkre
| világot – kesztyűként! – kezemre húzni. |
| Ujjaimat mozgatva könnyedén |
| érezni: igen, illik, rámszabott. |
|
| E kesztyű – harci kesztyű, |
| tenyéroldalt finom sodronyszövésű, |
| a perceken csillog vasalt fonákja |
| – vagy léha, másféle kesztyű, |
| selymes, kikészített bőr, |
| minek párját a kesztyűs jobba gyűrve |
| használatlan hordják, hanyag diszül. |
|
| Hol vagyok attól az ifjútól? Hol vagyok |
| a remény – ahogy nevezzük az átélhető esélyt – |
| mit a remény! – bármi véghezvitel |
| beláthatásától? Hol vagyok? Hol vagyok? |
|
| Munka: igen – fáradságán lemérve |
| mindenesetre az. A szellem befogva |
| – malomba szél – és őröl. |
| – malomba szél – és őröl. |
Hol vagyok? |
| Műhelyemben, egynehányadmagammal. |
| Minden bizonytalan. De ez nem. |
|
| Valami kijön a hihetetlen türelmű |
| újraőrlésből. Talán egyetemes |
| lisztté emésztjük az alakra, súlyra |
| még oly egyenetlen gondolatokat. |
|
| De mondjuk azt, hogy – kedvezőbb hasonlat – |
| szövők vagyunk, és újraszőjük a |
| világ gubancos szőttjét. Persze az |
| árnyékvilágét, ám – ki tudhatja – talán |
| viselhető ruhává testesül. |
|
| Mindenesetre múlatjuk magunk, |
| ki csomós, ki meg perdülő kedéllyel |
| lefut – vagy csévélődik? Ezt se tudni. |
|
| minden foglalatosságunkkal hirtelen: |
| megbolydulunk szertelen izgalom áramától |
| átjárva, olykor felfakad unalom s csömör, |
| s ez elkedvetlenít egymástól minket. |
| Olykor felhagyunk – |
és ilyenkor |
| az izgalom, éppenúgy a közöny |
| mélyén csillan tompán a félelem: |
| nem mindenkorra-e? |
Nem verődik el |
| valaki visszaszólíthatatlanul? Kívülre, el, |
| És visszakullog mind, mivelhogy fél: |
| hisz odaki hang nem hallatszik el, |
| s érvényüket vesztik a szavak ott, |
|
| a csaknem elfeledtet. Most olyanok, mint katonák |
| az erődben (megszakadt minden összeköttetés), |
| katonák, akik nem tudják, katonák-e még. |
| Végzik köteles teendőik tovább. |
| És mindenikben néma korholás, |
| mind a másikát vádolja, amiért azon |
| egy pillanattal előbb ütköztek ki |
|
| Az odakinn, ahol már semmi nincs, |
| az üres hívás elzsibbad fülemben |
| lassan. Csak a rettegés zakatol fel-fel olykor: |
| mennyi időnk lehet, mennyi időnk, |
| halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még, |
| míg semmivé likacsosít az |
| – vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot? |
|
|
Megvilágosul
| helyrehozhatatlan, roppant nehézkedés! |
| te megtervezett boldogtalanság, |
| életünket, ha fölszíthatnánk is |
| – kiáltottam ezerszer, suttogtam rémülten: |
|
| Most mi történt velem? Aki már a halálra is |
| csak bólintani tudtam. S hogy mindent elvesznek |
| szorítja szívem, szűkölő öröm? |
| szorítja szívem, szűkölő öröm? |
Nézd! |
| Megvilágosul! Derű remeg át |
| életemen, a megsemmisülőn: |
| kőzeteken a földrengés előtt. |
|
|
| hogy a folyódban nincs hal. |
| szárítkozni, mászkálni a napon. |
|
|
|