Barokk elégia

Hitetlen ujjal kockát pörgetünk eljátszva tétován egy nő hajával – vagy inkább mintha gömbölyűre-vájt kövön lesikló víz zuhatagát osztanánk öt ficánkoló nyalábra, nyugtalan ujjainkat bontatlan áramába ártva? Hogy szikrázott fel páros képletünk? Mint eshetett, hogy bámész mosolyával a mozdulatlan nyüzsgésből kivált, mozdulatlanul helyére talált? Hogy ötlünk szunnyadó minták nyomára? Hogy lesz sok néma, szétszórt pontból beszédes csillag-ábra? S nem gőggel tölt-e fázós kételyünk, fülelve tudós homlokráncolással, mint betegnek zörejlő mellkasát, önszivünkben az idegen világ ismeretlen értelmű morajára, – nem mintha szólna szó, nem mint hívek a harang szavára.