Persephoneia hízelgései

Styxi réven elvesztegel, lapjába les Persephoneia, a kárhozottak királynéja: „Mire tavasz, te fű leszel, mindent tudón lengedezel, jövendő boldogtalanok bőrébe mintálsz kusza rajzot, kiknek rajtad röppen felajzott nyiláról kósza gyönyör el. Ismertem otromba szived sziklarobajlásait, éppen ezért kell, hogy kisarjadozz pattanó magok gyönyörében. Még van lapod, ne kornyadozz! Nyerni próbálj! Ne gondolj dőre reménységgel arra a nőre, s azt se feledd, hogy az egyetlen vagy – mióta! – akit kegyembe fogadtam e méretlen éjben. Féltékeny ugyan nem vagyok, csupán az ízlésed csodálom, nem félted a csatorna-rácson naponta átgyömködni érte sugárzó patkány-alakod. Hogy ennyire hív kerek térde, mely annyi nőéhez hasonló, a mell, a talán majd kibomló – itt segíteni nem tudok: nincs fehérbőrű nőn hatalmam! De már az idő közeleg, hogy néked saját testem adjam, a sötétség legyen veled, szép áruló, s most még: eredj. Az utat tudod – egy lépés se. (És ne reszkess, hagyok időt még egy-két ugrásra, esésre.)”