Háborús jelenet

Vonalba fejlődtek. Egyetlen kihívás: nyírt ugrató-sövény süvölvény fűben; susog, mered a borotvált bokorfal. A főtiszt lova idegesen hányta a farát, történelmi patanyomokat hagyva a fű közt, amit, persze, eltüntetnek a nem történelmi esők, összegezve mindent a sárban, talán épp avégett, hogy az utódnak módjában álljon bárhol meghatódni, s elveszett apja sírját tetszőleges vakondtúrásban feltalálja. Az adjutáns mindig számolt tizet, aztán kezdte elölről, mint egy szorgalmas gyerek. A főtiszt kényes paripája közben megnyugodott. Minden a legjobb úton haladt, hogy példát statuáljanak. Parasztok voltak. Láttam jól az arcukat. Az egyik észrevehetően előreszámolt. Amikor ráböktek, csodálkozott, de aztán újraszámolt, visszafelé, a szomszédos megjelöltig, s látta: ő tévedett. Fegyelemsértés nem történt. Parasztok voltak. Ezek hallgatnak, fejüket leszegik, s ha kérdik őket: „Hát, igen.” „Hát, nem.” ezt felelik. A megtizedelést a közfelfogás vérlázítónak találja. Gondolkodó emberek irracionálisnak nevezik. Ritka büntetésnek van pedig ilyen világos logikája. A megtizedelés a mulasztott óra kötelező pótlása, hol a harci cselekményt egyszerűen modellezik. A megtizedelés teszi értelmetlenné, hogy egyéni próbálkozásokkal bonyolítsuk a dolgok természetes menetét. De ha gyáván megfutamodott az egész alakulat – amint ezt gyakran ellene vetik – miért nem az egész alakulatot büntetik? Nemcsak ökonómiai szempontok szólnak ellene! Veszendőbe menne a háború szelleme. Bár az egész a vétkes, mégsem érheti az egészet a büntetés. Mert az egészet megbüntetni nem: csak megszüntetni lehet (módosulna, persze, az eset, ha fogalmakra lőni lehetne). Maradnak az egyesek. S a megtizedelés: biztosítékul, hogy ne legyenek egyénileg hatálytalaníthatók a feltételek. Menekvés nincs. Legföljebb győzni lehet.