Zátony

1 Becsület ideje. Bűnbánat s pusztulásé. Idő – a te időd. Amelyben megtaláltad. A gáz ideje, amely kisüvítsen, a ház ideje, hogy összeomoljon, hogy tetejét úgy lökje el magáról, mint már-már élvező szűz a büdös szájú, bamba katonát. Az összenyomott rugó ideje, a ravaszul és kísérleti célból kénsavba rakott rugó ideje: hogy szétrepessze az üveg falát. Az idő ideje! Hogy üvöltsön és szétvesse magát. Idő, a te időd. A pusztulásé. – A bűnbánaté. Idő. A te időd: megtalálni az ajtót, amely innen kifelé.   2 Ez nem ideje semminek. Az állott tócsa idejében van idő, hogy követ vágj belé, s hártyája fölhasadjon. Az alvadt vérnek idejében van idő tenyéréllel a sebre vágni. – S vége van! Az üres órán van idő, hogy elindulj, mint hólabda a lejtőn. A kunyerálás idején az idő eljön, mikor elég már, s az ajtót bevágod. Az idő pereme, az még idő, mikor mint megállóban a tömeg, toporogsz; de egyre hallhatóbban morogsz és végül fölkélsz – magad ellen. De ez nem ideje semminek. Itt szemedbe süt a nap, de nem ébredsz, itt zümmöghet az éj, de te nem alszol, itt készülődsz, de nem mégy sehová, itt lépdelsz, de mint hengeren a mókus. Mert ez nem ideje semminek.   3 Fordul a Föld. Mint kotrócsillesor emelkedik fel új s új nap remegve terhétől, mit növő halomra ont. Már két tavasz csúfolta meg halálod, már két tavasz. Megállok a feslett virulásban – mint szines, buja rongy: hasadozik, burjánzik. Az ember csak szipog, fújtat, beszél – Eszébe jut-e, ami hiányzik? Gyűrött újságlapot zörget a szél. Pulóvert kötnek, látod? Félnek: a villamos előtt megállnak. Megszámolják a visszajárót, új patront tesznek a szifonba, örülnek, mikor igazuk van. Bizonytalankodnak soká, mikor szombatig kölcsönkérnek. Mit gondolok én, hogy még élek?