A szerelmi költészet nehézségeiről

Hát nem szólhatok szép szemeidről? Annyiszor csodált tekintetedet elfordítanád e költemény tükrétől? Ó, nézz belé! Ez pillantásod – hű lemez – megőrzi, s így eljövendő, nemsejtett korokkal válthatsz baráti pillantást, míg ők felismerik, hogy szemükkel rokon szemednek időmélyi bársonya, a szivárványhártyák korallmezője, az üreges és barlangos vidék, a rostokkal átszőtt, lüktető tenyészet, zöldektől áttört szürkéskék derengés a titokzatos pupillák körül. Az élő anyag elrejti magát. Csak késnek enged, csak lencsék alatt mutatkozik rejtelmes rendszere csatornáival, járataival, hol a belső, titkos sürgés folyik, hírekkel és parancsokkal loholnak. Mint ostromlott vár: néma kifelé. Üres héj, vélnéd róla, vagy tömör mag. Egyedül a szem mutatja, miből vagyunk. E félig víznemű gömbbe ágyazott porózus telep a test nyilvános anatómiája. Ezért utal némiképp a halálra. Ezért, hogy csak a szerelmesek mernek egymásra nézni, kiknek – többet vagy kevesebbet-e? – a halál mindenképpen mást jelent, mivel érzésük ismerős vele. Feltűnt már? Legrégibb barátok is, véletlenül egymás szemébe néztek, zavartan fordítják fejüket el. A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz. Néma – mint a feltárult rejtelem. Mint a megdöbbenés. A rémület. Mert egyszerre tárul fel benne minden. Ó, kellemesebb s derűsebb beszélni egy kecses lábról, gömbölyű kebelről. Tőlük vezet ösvény, a szárak ívén, a térd dombjain, a hasnak pasztorális rónaságán. Végigsiklik a kéz fénylő pihéken, a köldök kútkáváján megpihen. Mindez elérhető házastársak között. De ha a levegőn át, mit kipusztít két eggyélobbant tekintet tüze, tehát az űrön át mered egymásra két szem – csillagokként –, súlyuk vadul növekszik, és egyetlen végzetes ponttá csődül össze minden szükségük, és bennük nincs hely többé semminek, s átszakítva pályájuk kordonát önpusztítóan egyesíti őket kölcsönös, rémült gravitáció… Ó, nézz szemembe! Szerelmem!   Értelmiségi vagyok. Így hát d’une manière profonde tudok csak à l’allemande néked udvarolni, értelmiségi módra. Mentségemre szolgáljon: te is az vagy.   A szád már korareggel keserű cigarettaízű, széthagyod a harisnyákat szobádban, teáscsészék környomával adod vissza a könyveimet. – Nekem pedig nadrágom fényes sok üléstől, mint régi érmek.   Egy értelmiségi! E kétes elem a tudományosan felszeletelt tortában úgy bujdokol, mintha íze lenne. S mert hűtlen, izgága, azt hiszi, a lázmérőben ő a higany.   Meghúzódott a köztisztelet rezervátumában hajdan, ő adta meg gyerekeinknek az általános műveltséget, metafizikai tekintélyt az érettségi tételeknek.   De nem. Nekem akkor gyanús volt már, amikor: Saxa loquntur – kezdett fecsegni, noha tudjuk jól, hogy a kövek nem beszélnek.   Már a szerénységük gyanús volt. Megadjuk a császárnak – hajlongtak, de – ami a császáré – hangsúlyozták. S végül kitalálták a történelmet,   hogy a császárt is kétségbevonhassák. Gyávaságuk mélye merő pimaszság. Félrehúzódásuk még sunyi vád volt.   Most előbújtak az antikváriumból, s mint barbárok közt római fogoly, közpénzen sétáltatják orrunk előtt előkelő szomoruságukat. Mért nem lehettem régi költő? Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e. Csak neked volna jogod nem szeretni, hallgatnád öntetszelgőn hidegségedről szóló panaszom. Bosszúból esetleg kifecsegném: csapodár vagy. De fődolgom a mérnöki munka volna: megmérni, milyen hatalmas szerelmem, minő magasba csap föl szenvedélyem, hány mérföld messzeségből még imádlak, hány kínos napot morzsoltam le már hűségem olvasóján? Hogy számosabbak szépségeid a Föld csodáinál. Szerelmünk program, nem probléma volna. Hiszen mit ér a szerelem, ha gond? A bolond hiszi, hogy a szerelem megoldja kínjaink, de a bolondnak orvos kell, és a szerelem nem orvos. Abélard-t kiherélték. Kedvese szűk falak közt, mint egy iniciálé börtönében, könnyé vált, vagy megszaggatta ruháit, aztán szárazon, mint a rőzse, égett a megszégyenült testűért tovább. Vad szerelmük kormaként maradt miránk a szentimentális nyavalygás? Ahogy ők – vagy sehogy. Érjen véget a szerelem, ha már nem tiszta tett, áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás. Ha üledéke van, mit felzavar az első olyan pillanat, amelyben már nem tudunk békésen egyesülni valami egyszerűben, mint a kirakatnézés, esti séta, bolyongás az eső szines fénypocsolyáiban. A szerelem nem tűri az alapok bonyolultságát. Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul. E látszólag rideg valókat könnyen hatalmába ejti az érzelem, elváltoztatja őket, akár a levegő. Rejtelmesen forr érintkezésük, az arany kizöldell, a körvonalakat rozsdával kikezdi, végül bensejükig rág s az egész illanó por lesz, rebbenő penész, mely bársonyosan csillámlik a fényben. A szerelmesek is áthasonulnak. Egyanyaguvá lesznek e fénybeszőtt porral. A világ fénybeszőtt porával.