Történet

1 Körülményekkel mindig lehet győzni az önigazolást, mentegetőzést. Mégis, mint vékony füst a hó fölött, a támadó hótündöklés fölött, mégis most elvesző füst a gonosz hókáprázat fölött szerelmünk, foszlik szürkén a vad visszfénnyel szemközt, amelyre immár árnyékot se vethet. Egy szavam sem volt arra, hogy szeretlek. Magyarázkodni kéne, neked, magamnak, a baráti figyelemnek, mely inogásunkban megtartott, széthullásunkban körülvett. De ha kinagyítasz egy sorsot a tömeges feltételek irdatlan hátteréből: a magyarázat – többé nem magyarázat. A vízköpőkben még a hó. Forgolódik a téli város: délről támadást nyit a szél. Az évszakok e harcában én, sajnos, nem vagyok érdekelve. Tegnap még veled álltam itt, ma egyedül megyek keresztül. Ha változásaimra gondolok, nem tudom megmondani, hogy épp e változások miben is álltak. Többé nem tettem bizonyos dolgokat, immár minden további nélkül másokat, mik elképzelhetetlenek voltak korábban. Valami hirtelen többé nem hiányzott. Kapcsolatok megszűntek – node maguk a változások? A lelkiéletet mi egykor otthagytuk a kicsi asztalok, ott az olcsó hamutálak, beszáradt kávéscsészék között, a kínos asztaloknál. Befontad a gépi csipke terítők rojtjait, midőn folytak a szép beszélgetések. De ha mindez nem megbeszélhető? amíg folyik a té s a tova már itt van a tohonya gyilkos nincs visszaút halottainkhoz saját végeddel kérdelek amíg folyik a té s tova saját végeddel kérdelek már itt van a tohonya gyilkos felzabálják a reggelek rozsdahalállal fenyeget felzabálja reggeli nyirkos buszmegállók éghajlata szétszedik szorgos csipeszek termeszrajzásu reggelek érszűkületes ébredések ha nem a világ így ér véget hát szerelmünk pillanata amíg folyik a té s tova majd elfelejtesz bizonyos megszorításokkal soha hisz szorítottalak noha minden halálra megtanít már itt van itt van itt van itt az idő a tohonya gyilkos   2 Egy pillanatra a gonosz város hókáprázatában úgy láttalak, mintha holt kedvesemet hunyorogni a rosszhiszemű fényben. (De ez már régen történt. A holtnak hitt: halott.) Az évek lassan összehordják élettörténetünket, hogy mi magunk a lezúduló következmények alól úgy léphessünk hátra – jó ösztönnel – mint járókelő a háztetőről alá- csuszamló dermedt hótömeg alól (váltig állítja majd utólag: figyelmes lett valami megfoghatatlan neszre). Élettörténetünk megvilágítja életünket, mint a rendőrségi autó reflektora az áldozatot. S mindez lehetne másképp – de nincs másképp. Hadd háborogjon még megokoltabban bennünk a jóakarat s értelem. De azért folyik rendes medriben minden, mert – hál’istennek – meder, az van. És különben is: szabad-e a mindennapi életet nem-mindennapi szemmel nézni?   3 A párkányon álltak, kivilágított boltívek alatt. A zene kitódult az éj terébe, sötét folyam, üres hidak fölé, ahol jégtáblák önkéntes halálát szoktam figyelni a tompán remegő hídláb fölött. Hersegve széthasad egy és a többi, vak csordaként, fékezni tehetetlen, rohan belé, halmozva pusztulást – a börleszk elévülhetetlen szabályai szerint. Egy lány könnyű és boldog arca szemben a lámpákkal sokat igérő előzetes egy filmből. Most egyedül táncol. Felemelt keze az ütemre integet – de legyint is. Mulattatja boldogsága és könnyűsége. Lazán egymáshoz dőlnek pillanatra. A lány a fiú vállát öleli. tornyos hullámain az estnek bocsánatot és nyugtot esdek s a könnyü testnek mely hozzám hajolt mikor az óra volt egy sötét felleg szorításából a hold az aranyló kerek mell kibomolt a könnyü testnek álmot holdsütést kitakart takarót   4 Egyedül kéne élnem. Hajnali, hosszu sétákon érlelnem magam. Bor és – főleg! – szivar mellett (mert a cigaretta a kapkodásnak kedvez, sok rövideljáratu tervnek) lassan fürkészni ki amit múltamnak – éppúgy önmagamnak nevezek. Talán hasznos volna regénybe fogni.