Demi sec

Eltervezzük, hogy d. e. 9-től 11-ig, maximum 12-ig, fél 1-ig, s akkor még ebédelhetünk együtt, esetleg. Eltervezzük, de számításaink jóformán sohase válnak be. A kapcsolatok lépten-nyomon tele bonyodalommal. – Ő késik valamiért, én viszont csak akkor ébredek, mert későn feküdtem le, amikor érkezik.   Szerelem félálomban, hosszú, zsibbadt heverés, az időérzék megbomlása. Mikor az egymás után szívott cigaretták áramlásba hozzák végtére a megalvadt tettrekészséget,   már délután felé lejt ez a nap is. Kapkodva öltözés: gondatlan mímelt gyengédségben bujkál a titkolt rosszkedv. (Csak most el ne hangozzék az a „Szeretsz?”!) Az ebéd jó. Háromfélét eszünk, a fogásokat megfelezve. Erre, meg utána a drága borozóra egy heti pénzünk rámegy, de a bor jó, és jók a hosszú amerikai cigaretták.   Ezt tudjuk: zökkenőmentesen együttműködni ízek, szeszek meg a füst élvezetében. Ilyenkor könnyen esik a beszéd is, a haszontalan, de igényes csevegés – jobbadán arról, hogy itt nemigen lehet élni másképpen, mint a szellemet munkára fogva, kedélytelen komolysággal, s lemondani játékosan szabad kiéléséről sokféle ötletünknek, nem kívánva a tér tágasságát, arcok és helyszínek cserélődését olykor. Ilyen körülmények között a társasélet, persze, elsorvad. Úgy bámultunk egymásra mind F.-éknél is a legutóbb, ahogy háromnapos, beszáradt szendvicseket tanulmányozunk elkeseredetten egy rossz szagú presszóban, ahová, eső elől, beverődtünk. Aztán és végre: egyedül. Most már egy körúti, olcsó sörözőben. Miért is ez a megkönnyebbülés, hogy elbúcsúztam tőle? Akivel jól érzem magam mégiscsak, nemegyszer, aki nem akadályoz semmiben, és igazán soha, egy szóval sem firtatta vagy vitatta a szenvedély elégséges voltát kapcsolatunkban. Miért kell folyvást tudakolnom: Kellenek ezek a találkozások? Szükség van erre? Vele vagy nélküle: nem maradna minden egyéb változatlan? Mintha más dolgok függése valamitől igazolná azt a valamit. – Süllyedő léghajón kérdezik így mindenről: „Kell?” De mihez? – A kényelemhez? A létezéshez? Szilárd padló van itt meg bútorok; és én időmmel, mely korlátlan rendelkezésemre áll. Ha tetszik, zsúfolásig tölthetem, ha tetszik, nyitva hagyom eljöhető esélynek – Ez a csend itt, éjfél s hajnal között, amelyben egy zöldpaprika husa a fogam alatt deszkaként recseg, és fülsértőn süvít egy szál gyufa, nem tud választ ilyen kérdésre: „Kell?” Ebben a csendben, ahol jobb minden mozdulattól óvakodni, ebben az üres szobában efféle kérdésnek képtelen dolog volna elhangzania.