Délelőtt

Szeretem ezt a szürke szoknyád. Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha velem találkozol. Rokonszenves a szabása, az enyhe trapézvonal is. Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”. Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal többet bíz viselőjére. És a színe! – szabadban, amikor rásüt a nap. Este nem hat. De amióta lehetőleg délelőtt találkozunk, már-már személyes hálafélét érzek iránta. Részt vesz – nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítja az érett derűt otthonossá válni. Pár hete volt, egy városszéli parkban napoztunk, kora tavaszi hirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak) a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed. S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem combodhoz szorítottam, a szövetből kettős meleg nyugodt biztatása üzent. Testedé meg a távoli napoké. És bántam akkor az estékre elfecsérelt időnket, a szoba szűk terének késztetését az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját. Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal mulatva a csalódott vágy bosszankodásán, s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett szándékos zajt ütve szívünkben, mert únta jókedvünk. Eközben a Nap az égi egyenlítőre ért. Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva a meszesedő izületeket. Aztán tartottam a táskádat, s a kezed néztem, amint a beidegzett mozdulattal lesimítottad, igazítottad a szoknyád.