Versek

1971–1995

Magyarázatok M. számára

(1971)

Demi sec

Reggel

Miért az éjszaka?

A semleges szomoruság

ez a révedő szürke

tévetegen vonszolja magát

pillérek horgászok között

holott kikötőbakokra leroskad

holott sajgó lábakban

vészterhes visszerekben

ejtőzik talán rejtezik

de végül is vonszolja magát

fenyegető világosság felé

ahol elferdült ajak

lesz éjszakai heveny lázból

izzadt párnák hideggé mint a kő

földbe temetett arca lesznek

álmok képletes és szó szerinti

értelemben vett álmok

mint nadrág szára beakadnak

a világosság

alattomos és hirtelen szögébe

Reggeledik a halálos fakó

ég akár holt szerelmem szürke arca

ismerősség bocsánat nélküli

Mint mosatlan száj íze

itt az ünnep

A közérzeten lehet segíteni

a fogkrém-kukac

elemészti az éj caput mortuumát

A villamoslépcső ellenszelével

üres kávéval

az írógéppel (amely felidéz egykorú

ágyúkat autókarosszériákat)

ellensúlyozhatom az éjszakát

valóságos jelentőségére fokozhatom le

az ihletet mely néhány tömör képbe

koncentrálni kiküszöbölhetni

vélte a világot

negligálhatni

a szétszűrődő vagy csipkés határokat

Miért az éjszaka

szabadítja föl a költészetet?

Pedig hát itt az ünnep

Hogy vívjak ellene

az éj efemér fegyvereivel?

Hitszegően hajnalodik!

Igen az éjszaka

itthagyott itt vagyok

az ünnep hullamerev

állkapcsában

Egy pénztárosnő búcsuzik

a sörözőben

kisfiától A gyereknek még

kaland a kora reggel

A pénztárosnő negyvenes

egyébként még (mutatja is)

egészen jó a lába a gyerek

mellette áll a tekintetek mellett

melyek (a még egészen jó)

láb körül gomolyognak és tévelyegnek

Itt nem lesz ünnep

Kirakhatják az ezerarcot

mely annyi csak mint

szem- száj- és orral

eléktelenített antropomorf Nap

gyermeki csúfsága

s a betelt szem

visszaokádja rángva

A kis kurva ott ült

lilaharisnyás lába mellett háncsszatyor

kiürült szeme

rokon a reggel még üres szemével

Ha megszólítanám

Folyó rohan

lábánál héjjal és szeméttel

rakodva Nem olyan mint egy királynő?

„Te állat” – mondaná vagy semmit

Az éjszaka úgy ernyed el

mint egy átlagos nemiszerv

néhány rossz rándulás után

A sivatagban ezer lépés annyi

mint egy

mert ott az embert körbeviszi lába

Csinálhatsz amit akarsz

akarásod is ők csinálták

Mint kínai ördöggolyó

tökéletes

s véget nem ér a doboz a dobozban

Persze néhol meglátszik

a kispórolás a hanyagság

Az undok tökéletesség így

hálisten résekkel teli

módokkal menekvésre-cselekvésre

kizárva az eleve-áthárítást

A folyó szürke de folyik

fölötte az örök légáram

Éji fulladó

friss reggelbe márthatja orrát

Kibékülhet a horgászokkal

(a horgászat életforma

készségek bölcsője felnevelője

akár a szarvasles gerillaharc ivászat)

Kibékülni a horgászokkal bizony

helyükre tenni az illúziókat

Miért az éjszaka

piszkálja fel a költészetet?

Mihez fog a nappal

az éj lüktető sebüregével

melyből mint vér buzog

a folyó szennyes rohanása

egy bűnbánat-lila harisnya

durva semmit-hivés durva

sejtelme romló lábikráknak

érzékiség és érzelem

közé metafizikai harisnya

amely egy trampli édes lábat

kihangsúlyozott az

áhítatosan költői sejtésnek

s egyúttal a kontárul gyors kívánás

rövidzárlatának

Szerelmem nem jutott idő

túl gyors volt és túl perzselő

Bocsánatod most úgy kívánom

mint vigaszt csúfos nászi ágyon

mikor nem lettél asszonyom

A csömör és az értelem marása

utakat nyitott bennem

mészkőben a víz

járatokat e veszedelmes építészet

Hártya-mennyezetek

pálcika-oszlopok

közt kanyarog a reggel

közé szivárog savóvá lett ünnep

A szavak újabb szavakhoz vezetnek

Merő kockázat

megeleveníteni a képeket

melyekben mind jelenetek feszülnek

szóbeszéd

újfent a szétszűrődő

(vagy csipkés) határokhoz vezetve

Lények tárgyak

kagylózúgása

akar szavakká alakulni

egyszerre elősegítve és elnapolva

mit adnom kell

a magyarázatot

A világ közben továbbment

az ünnep reggel-arca

émelyítően más értelmezést

nyert kelletekorán ébredt fejekben

A reggel továbbment

dél lett belőle

megismételte

az éj hűtelen metamorfózisát

mondhatnánk az éj-reggel-nappal arcú

isten életünk közege ura

egyetemes kételyt ébreszt bennünk

tuladjon létünk miléte iránt

De nem mondom mert ilyet nem hiszek

és mert elég

mit nappalok és ünnepek iránt

támasztott – kétely és kérdés kagylózúgása –

ez a tűnődés ez a szomorúság

Elég az idő amit öregedtünk

e hümmögések kurta idejében

Reggel szoktál jönni

Gyakran úgy ébredek, mint halálom után.

Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása

annak, amit a hétköznapi nyelv

úgy mond: Valósággal újjászülettem.

Keskeny derengés ujjnyi bor felett,

kétséges élfény egy távoli fémtárgyon:

mindez artikulált – mint egy mondat,

noha csupán egy mondat benyomása.

Felirattöredék egy likacsos kövön,

melyet bizonnyal elhengeríteni kéne.

Véget nem érő reggelben próbálok

következtetni a körülvevő

dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek

ténykedésre késztetnek, persze:

ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek.

S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar,

előnyei is vannak. Egy fogkefe segít

körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal);

a kusza jelek, amit egy papíron

találok: B. Gy.-t felhívni 9-kor:

nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően,

hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció

jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul

tudó személytől származik (de ez még

nem igazít el a helyet illetően).

Aztán csöngetnek és – megérkezel.

S én, tehetnék-e mást, elhalasztom

a kérdés végleges, megnyugtató

tisztázását, és: – Vagyok, aki vagyok

(hiszen valaki, nemde, biztosan),

ösztöneimre bízva

magam, odateszem a kávét,

s megkérdezem: Mi van?

Bár, tudom, erre se lehet felelni.

Az álmatlanság dalaiból

Arnold Schönberg emlékének

1

Ki éjjel soká néz e homlokzatokra, mikor

a teljes Hold ellenfényében

feketéllnek,

azt gondolja: medencék e házak,

a Hold fénygyűjtői,

s ha megérinti ujja hegyével

a falat, érzi: holdnyirok.

Ha tovább képzelődik, vélheti:

kihalt uszodaváros ez.

Használaton kívüli

hold-bazének.

(Az árnyak fürdője lehetne,

ha járna erre valaki.)

S álmából – mint folyóból –

majd vízgyöngyösen s dideregve

lép ki.

2

Félszavak

Félmondatok

Kiáltás

Jajgatás mely

A fül irdatlan termeit betölti

Véget nem érő magyarázatok

Egyetlen értelmes szó

Mely az említett termekben eltéved

3

A párkányon hó világít

függönyökben a füst mögöttük

felfordult székek tetszhalálban

hová jut még aki idáig

felfordult székek tetszhalálban

függönyökben a füst mögöttük

a párkányon hó világít

– és így tovább

4

Ebben az éjben, ahol utcahosszat

a szél zavart beszéde kavarog,

ebben az éjben,

mint végzetes szó, villanyfény zuhan

vetetlen ágyra dúlt szobára:

egyetlen ablak megvilágosul.

Délelőtt

Szeretem ezt a szürke szoknyád.

Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha

velem találkozol. Rokonszenves

a szabása, az enyhe trapézvonal is.

Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”.

Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal

többet bíz viselőjére. És a színe!

– szabadban, amikor rásüt a nap.

Este nem hat. De amióta lehetőleg

délelőtt találkozunk, már-már személyes

hálafélét érzek iránta. Részt vesz

– nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítja

az érett derűt otthonossá válni.

Pár hete volt, egy városszéli parkban

napoztunk, kora tavaszi

hirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak)

a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed.

S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem

combodhoz szorítottam, a szövetből

kettős meleg nyugodt biztatása üzent.

Testedé meg a távoli napoké. És bántam akkor

az estékre elfecsérelt időnket,

a szoba szűk terének késztetését

az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját.

Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal

mulatva a csalódott vágy bosszankodásán,

s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett

szándékos zajt ütve szívünkben, mert

únta jókedvünk. Eközben a

Nap az égi egyenlítőre ért.

Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva

a meszesedő izületeket. Aztán tartottam

a táskádat, s a kezed néztem,

amint a beidegzett mozdulattal

lesimítottad, igazítottad a szoknyád.

A vékony lánnyal

A vékony lánnyal ölelkeztem

álmomban gyerekes szerelemmel

kicsi melle mint feszes paradicsom

simult gömbölyödött tenyerembe

Nem izzadtunk ki nem csapzott hajunk

sikamos vergődő szerelemben

Gerince zsengén izesült nádszál

félve becézték kényes ujjbegyeim

a váll a lapocka ficánkolt

fogékony tarkó sejtetett majdani nőt

de elfogulatlan nyúlt még a fiús comb

a sovány szár soksebü földizü térd

Nem kicsapó hővel csak a védett

öböl szelíd melegével érzett az öl

világos rajzu a domb még szőke pihével

És mégis Nem voltunk gyerekek

sem pásztori lények Nem fűvön esett

könnyű szerelmünk A szobám volt az a hely

csak szebb nagyobb és sokablakú

mind a folyóra melynek vize lassan

szinesült születő hajnali órán

És egymás karján nyugtatva fejünk

cigarettáztunk bámultuk a mennyezetet

boldogan és fáradtan mintha utána

volnánk És a széljárta gömbben

vonultak úszva lebegve fehér felhők

elúsztak az ablak bal sarka felé

de újak jöttek visszaterelve

a kék rónán széledező tekintetet

szűkebb térségre Szótlanul így beteltünk

a váltakozó néznivalóval És elaludtunk

Álmodtam alvásunk aludtam álmunk

Felettünk mint levált fehér köröm

hullott alá a hold Beszivárgott

fenyegetően emelkedett a fény

Ilyentájt csúsztatják küszöb alá

a hírlapot szakadnak fel dörögve

redőnyök robajlanak át az

üres hűvösségen a teherautók

Süvítve nyílnak gázcsapok vízcsapok

Tea forr szelnek a szikkadt kenyérből

Csobogás és robogás ideje Takarítónők

ébredő visszérfájdalma Székek tetszhalálban

Szódáscsap felhörög a söntéspulton

kopasztott csirkefej feltámadása

Zöldesen mint Lázár de folytat mindent

ahol abbahagyta mert nem tud mást a város

Kiszabadítod óvatosan zsibbadt

kezed kettős álomtól nehéz koponyám alól

Némán kilépsz Két óra múlva ébredek fel

Akkor már minden jóvátehetetlen

Demi sec

Eltervezzük, hogy d. e. 9-től 11-ig,

maximum 12-ig, fél 1-ig, s akkor még

ebédelhetünk együtt, esetleg. Eltervezzük,

de számításaink jóformán sohase válnak be.

A kapcsolatok lépten-nyomon

tele bonyodalommal.

– Ő késik valamiért, én viszont

csak akkor ébredek, mert későn feküdtem le,

amikor érkezik.

Szerelem félálomban,

hosszú, zsibbadt heverés, az időérzék megbomlása.

Mikor az egymás után szívott cigaretták

áramlásba hozzák végtére a megalvadt

tettrekészséget,

már délután felé lejt

ez a nap is. Kapkodva öltözés: gondatlan mímelt

gyengédségben bujkál a titkolt rosszkedv.

(Csak most el ne hangozzék az a

„Szeretsz?”!)

Az ebéd jó. Háromfélét eszünk,

a fogásokat megfelezve. Erre,

meg utána a drága borozóra

egy heti pénzünk rámegy,

de a bor jó, és jók a hosszú

amerikai cigaretták.

Ezt tudjuk:

zökkenőmentesen együttműködni

ízek, szeszek meg a füst élvezetében.

Ilyenkor könnyen esik a beszéd is,

a haszontalan, de igényes csevegés

– jobbadán arról, hogy itt nemigen lehet élni

másképpen, mint a szellemet munkára fogva,

kedélytelen komolysággal, s lemondani

játékosan szabad kiéléséről sokféle ötletünknek,

nem kívánva a tér tágasságát, arcok és helyszínek

cserélődését olykor.

Ilyen körülmények között a társasélet, persze,

elsorvad. Úgy bámultunk egymásra mind F.-éknél

is a legutóbb, ahogy háromnapos,

beszáradt szendvicseket

tanulmányozunk elkeseredetten egy rossz szagú

presszóban, ahová, eső elől, beverődtünk.

Aztán és végre: egyedül.

Most már egy körúti, olcsó sörözőben.

Miért is ez a megkönnyebbülés, hogy elbúcsúztam tőle?

Akivel jól érzem magam mégiscsak, nemegyszer,

aki nem akadályoz semmiben, és igazán

soha, egy szóval sem firtatta vagy vitatta

a szenvedély elégséges voltát kapcsolatunkban.

Miért kell folyvást tudakolnom:

Kellenek ezek a találkozások? Szükség van erre?

Vele vagy nélküle: nem maradna

minden egyéb változatlan?

Mintha más dolgok függése valamitől

igazolná azt a valamit.

– Süllyedő léghajón

kérdezik így mindenről:

„Kell?”

De mihez? – A kényelemhez?

A létezéshez?

Szilárd padló van itt

meg bútorok; és én

időmmel, mely korlátlan rendelkezésemre áll.

Ha tetszik, zsúfolásig tölthetem,

ha tetszik, nyitva hagyom

eljöhető esélynek –

Ez a csend itt, éjfél s hajnal között,

amelyben egy zöldpaprika husa

a fogam alatt deszkaként recseg,

és fülsértőn süvít egy szál gyufa,

nem tud választ ilyen kérdésre: „Kell?”

Ebben a csendben, ahol jobb minden mozdulattól óvakodni,

ebben az üres szobában efféle kérdésnek

képtelen dolog volna elhangzania.

Improvizáció

Lágy szürke csillogás

eső-dorombolás

a költői elem

mély s mélyebb értelem

Egy lehetséges nő

egy lehetséges férfi

megy az esőben

megáll az esőben

És ennek az esőnek

dióhéj-ropogása

talán a búcsúlárma

talán a moccanó

új szándék bizalmasa

Vannak oly kicsi bisztrók

kerítő keskeny utcák

ilyesmi előfordul

Lehetett volna

de nem így történt

A lehetséges férfi

a lehetséges nővel

egy kirakat előtt

egy templomtéren

Az esőben galambok

ahol sorvadó lombok

Tükör testük kinyújtja

összegyűri

egy autóorr

lassú elfordulása

Ilyen délután ilyen

allegretto esőben

amikor minden szürke csillog

akármi megtörténhet

Efféle ősz lágy

leves szövetében

úgy rejtőzik a költői elem

mint körtében a kukac

Talán talán talán

talán egy sál lilája

lobogtat teutánad

a városi esőben

ázott fura kalandot

ahol sorvadó lombok

ahol az esőlárma

Lehetett volna

de nem így történt

lehetett volna Semmi

fogódzó semmi

kapaszkodó az észnek

Tekintsd végső dolognak

nincsen rá magyarázat

Semmi fogódzó semmi

szempont támpont

az észnek.

Kivagy, Catullusom

Kivagy, Catullusom, kőnehéz koponyával

ébredsz, a lábaid két feszes, vízzel telt tömlő.

Tükrödbe: nem nézni jobb. Sápadt, renyhe

bőrödre kevés volna Róma minden rafinált balzsama.

S fogaid, egykor oly vakító fogaid!

– lerontott városfal maradéka enyészik így.

Hol van már, hol a „készülj egyvégtében kilenc ölelkezésre”?

Elhasznált tested, az ásító, néma összeg,

az eredményhez, nem adja ki, mennyivel járult

a szenvedély, a nagy, a századokra példás,

s mennyivel a szünetlen, mindenevő mohóság.

– Mennyivel a finom, érdemes lakomák mérge,

s a méltatlan csapszékek ciszterna-löttye ugyancsak.

Három rövid vers

Február

Február, a felengedő tetem,

a dörgő, langyos ár szinére billen.

Megrohadt jegen, édes légben

morzsák, sirályok.

Egy napon átmelegszik

az ablak közé tett bor.

Kiteleltünk.

Portükör

az ablakon a por lágyítva tükörarcod

az ablakon a por elmázolt csillogása

tükörarc ráncain megülve fényfogó por

redőin ráncain megül elmaszatolt fény

áttetsző ráncai redőző fényredőnyként

áteresztik kiszűrik az utcatöredékek

mozgó és mozdulatlan kulissza-látományát

1969

A telefonvicc a levélhecc

virágkora április elseje

több évre prolongálva

új karbonkorszak kezdete

figyeljük

hogy lesz ligetből lignit

– talán gyémánt:

idővel s kellő nyomás alatt

Levélminta

„S hadd nevezzem e búcsuformulában

(némi játékosan-fenyegető utalással)

– Mathilde-nak. Tehát:

Kedves, kedves Mathilde,

fontolja meg jól a választ, de mégse

fontolja tűrhetetlenül soká.

Az Ön D.-je”

Vagy: „S hadd nevezzelek”,

a zárójelben levők maradnak, csak kiegészíteni:

„(…s egyúttal vakmerően áttérve

a tegezésre; szabad volt-e megtennem?)”

Folytatás változatlanul, de a második

„fontolja” fontolgasd-ra cserélendő:

ez egy fokkal még bizalmasabb,

s jobban is hangzik. Használhatnám esetleg,

ha már Mathilde, a Sorel aláírást.

De akkor mégis inkább a magázás:

„Az Ön Sorelje”, „Az Ön J. Sorelje”.

– „Soreled” – ez hülyén hangzik.

Vagy: – egyszerűen: „Juliened”? Na de:

„ölel”?, „csókol”?, „gondolj a te”?

Lehet a puszta név. Vagy csak két kezdőbetű? Talán.

Akkor hogy is? „…nevezzelek…” – igen,

„…játékosan fenyegető… Mathilde-nak”.

Tehát: „…” Nem jó. Ne feledjük: már tegeződünk!

Ez a „kedves, kedves” amolyan alamuszi melizma,

amit könnyűszerrel vehet a hang szándéktalan megsikamlásaként,

anélkül, hogy sikamlós zöngéje célhoz érne.

Viszont milyen szó volna kellő?

Merész, de óvatos, amely közel lopódzik,

s helyét, hol van, birtokolja valóban.

Csak lépésről lépésre. Mert az ugrás

a legyőzött távolságot máris eszébe

idézi dobajával.

Tehát: mit írjunk?

Ekképp jeleztem

Mivelhogy

sírt,

és mivelhogy

el akart rohanni,

és néztek is bennünket

már mindenfelől:

sietve felemelkedtem,

és kezemet némi súllyal, anélkül, hogy teherként,

az alkarjára helyeztem,

miközben tekintetem

remegve, de szilárdan

hatolt a pupillába egyenest.

S ő küzködve, de végül

megadóan:

visszaernyedt a székre.

– Ekképp jeleztem

udvarias készségemet

a meghitt beszélgetésre.

Történet

1

Körülményekkel mindig lehet győzni

az önigazolást, mentegetőzést.

Mégis, mint vékony füst a hó fölött,

a támadó hótündöklés fölött,

mégis most elvesző

füst a gonosz hókáprázat fölött

szerelmünk,

foszlik szürkén a vad visszfénnyel szemközt,

amelyre immár árnyékot se vethet.

Egy szavam sem volt arra, hogy szeretlek.

Magyarázkodni kéne,

neked, magamnak, a baráti figyelemnek,

mely inogásunkban megtartott,

széthullásunkban körülvett.

De ha kinagyítasz egy sorsot a tömeges

feltételek irdatlan hátteréből:

a magyarázat – többé nem magyarázat.

A vízköpőkben még a hó.

Forgolódik a téli város:

délről támadást nyit a szél.

Az évszakok e harcában én,

sajnos, nem vagyok érdekelve.

Tegnap még veled álltam itt,

ma egyedül megyek keresztül.

Ha változásaimra gondolok,

nem tudom megmondani, hogy épp e

változások miben is álltak.

Többé nem tettem bizonyos dolgokat,

immár minden további nélkül másokat,

mik elképzelhetetlenek voltak korábban.

Valami hirtelen többé nem hiányzott.

Kapcsolatok megszűntek

– node maguk a változások?

A lelkiéletet mi egykor otthagytuk

a kicsi asztalok, ott az olcsó

hamutálak, beszáradt kávéscsészék között,

a kínos asztaloknál. Befontad a

gépi csipke terítők rojtjait,

midőn folytak a szép beszélgetések.

De ha mindez nem megbeszélhető?

amíg folyik a té s a tova

már itt van a tohonya gyilkos

nincs visszaút halottainkhoz

saját végeddel kérdelek

amíg folyik a té s tova

saját végeddel kérdelek

már itt van a tohonya gyilkos

felzabálják a reggelek

rozsdahalállal fenyeget

felzabálja reggeli nyirkos

buszmegállók éghajlata

szétszedik szorgos csipeszek

termeszrajzásu reggelek

érszűkületes ébredések

ha nem a világ így ér véget

hát szerelmünk pillanata

amíg folyik a té s tova

majd elfelejtesz bizonyos

megszorításokkal soha

hisz szorítottalak noha

minden halálra megtanít

már itt van itt van itt van itt

az idő a tohonya gyilkos

2

Egy pillanatra

a gonosz város hókáprázatában

úgy láttalak, mintha holt kedvesemet

hunyorogni a rosszhiszemű fényben.

(De ez már régen történt.

A holtnak hitt: halott.)

Az évek lassan összehordják

élettörténetünket,

hogy mi magunk

a lezúduló következmények alól

úgy léphessünk hátra – jó ösztönnel –

mint járókelő a háztetőről alá-

csuszamló dermedt hótömeg alól

(váltig állítja majd utólag:

figyelmes lett valami megfoghatatlan neszre).

Élettörténetünk megvilágítja

életünket,

mint a rendőrségi autó reflektora

az áldozatot.

S mindez lehetne másképp

– de nincs másképp.

Hadd háborogjon még megokoltabban

bennünk a jóakarat s értelem.

De azért folyik rendes medriben

minden, mert – hál’istennek – meder, az van.

És különben is: szabad-e

a mindennapi életet

nem-mindennapi szemmel nézni?

3

A párkányon álltak,

kivilágított boltívek alatt.

A zene kitódult az éj terébe,

sötét folyam, üres hidak fölé,

ahol jégtáblák önkéntes halálát

szoktam figyelni

a tompán remegő hídláb fölött.

Hersegve széthasad egy és a többi,

vak csordaként, fékezni tehetetlen,

rohan belé, halmozva pusztulást – a börleszk

elévülhetetlen szabályai szerint.

Egy lány könnyű és boldog

arca szemben a lámpákkal

sokat igérő előzetes egy filmből.

Most egyedül táncol.

Felemelt keze az ütemre integet

– de legyint is.

Mulattatja boldogsága és könnyűsége.

Lazán egymáshoz dőlnek pillanatra.

A lány a fiú vállát öleli.

tornyos hullámain az estnek

bocsánatot és nyugtot esdek

s a könnyü testnek

mely hozzám hajolt

mikor az óra volt

egy sötét felleg

szorításából a hold

az aranyló kerek mell kibomolt

a könnyü testnek álmot

holdsütést

kitakart takarót

4

Egyedül kéne élnem.

Hajnali, hosszu sétákon érlelnem magam.

Bor és – főleg! – szivar mellett

(mert a cigaretta a kapkodásnak

kedvez, sok rövideljáratu tervnek)

lassan fürkészni ki

amit múltamnak

– éppúgy önmagamnak nevezek. Talán hasznos

volna regénybe fogni.

Nagyon szerettem ezt a nőt

K. P. Kavafisz emlékének

Ezt a nőt, első szerelmi kudarcom

hősnőjét (barátom feleségét)

nagyon szerettem. Amióta csókolóztunk

az élére-perdült-gyufásdoboz szobában,

s ő elsiklott előlem, könnyedén, mintha úszva,

mint mikor először láttam és belészerettem

tizenhétévesen az uszodában

(Mióta nem járunk sem én sem a barátom

abba az uszodába, hol hasbarúgtunk víz alatt

éltes jellemszínészeket a rossz alakításért,

s büntetésből vízfecskendéssel

kínoztunk némely önhitt tenoristát) –

Tíz év hagyta rajtunk azóta,

ne részletezzük, mit. Nem öltözöl jól.

Azóta jobban figyelek erre is, látod. Vagy csak azért

tűnik fel, mert tudom, hogy értesz hozzá?

– Amióta csókolóztunk

az élére-perdült-gyufásdoboz szobában –

néha nem tudom, szeretlek-e még.

Ennek épp két éve: nagyon sok, ami közbejött

így és úgy. Talán túl sok. Tudunk s tudok-e még

komoly szemmel ama kínokra visszanézni?

Nagyon szerettem ezt a nőt, barátom feleségét.

S olcsó presszókban és albérleti szobám

rekaméjának cinikus rugóin, néhány angolszász könyv,

négy elkoszlott fal, egy muzeális írógép s

13 éves kori fölényes fotóarca

társaságában unatkoztam 1967-ben és 68-ban.

A szerelmi költészet nehézségeiről

Hát nem szólhatok

szép szemeidről? Annyiszor csodált

tekintetedet elfordítanád e

költemény tükrétől? Ó, nézz belé!

Ez pillantásod – hű lemez – megőrzi,

s így eljövendő, nemsejtett korokkal

válthatsz baráti pillantást, míg ők

felismerik, hogy szemükkel rokon

szemednek időmélyi bársonya,

a szivárványhártyák korallmezője,

az üreges és barlangos vidék, a

rostokkal átszőtt, lüktető tenyészet,

zöldektől áttört szürkéskék derengés

a titokzatos pupillák körül.

Az élő anyag elrejti magát.

Csak késnek enged, csak lencsék alatt

mutatkozik rejtelmes rendszere

csatornáival, járataival,

hol a belső, titkos sürgés folyik,

hírekkel és parancsokkal loholnak.

Mint ostromlott vár: néma kifelé.

Üres héj, vélnéd róla, vagy tömör

mag. Egyedül a szem mutatja,

miből vagyunk. E félig víznemű

gömbbe ágyazott porózus telep

a test nyilvános anatómiája.

Ezért utal némiképp a halálra.

Ezért, hogy csak a

szerelmesek mernek egymásra nézni,

kiknek – többet vagy kevesebbet-e? –

a halál mindenképpen mást jelent,

mivel érzésük ismerős vele.

Feltűnt már? Legrégibb barátok is,

véletlenül egymás szemébe néztek,

zavartan fordítják fejüket el.

A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz.

Néma – mint a feltárult rejtelem.

Mint a megdöbbenés. A rémület.

Mert egyszerre tárul fel benne minden.

Ó, kellemesebb s derűsebb beszélni

egy kecses lábról, gömbölyű kebelről.

Tőlük vezet ösvény,

a szárak ívén, a térd dombjain,

a hasnak pasztorális rónaságán.

Végigsiklik a kéz fénylő pihéken,

a köldök kútkáváján megpihen.

Mindez elérhető házastársak között.

De ha a levegőn át, mit kipusztít

két eggyélobbant tekintet tüze,

tehát az űrön át

mered egymásra két szem – csillagokként –,

súlyuk vadul növekszik, és egyetlen

végzetes ponttá csődül össze minden

szükségük,

és bennük nincs hely többé semminek,

s átszakítva pályájuk kordonát

önpusztítóan egyesíti őket

kölcsönös, rémült gravitáció…

Ó, nézz szemembe!

Szerelmem!

Értelmiségi vagyok. Így hát

d’une manière profonde tudok csak

à l’allemande néked udvarolni,

értelmiségi módra. Mentségemre

szolgáljon: te is az vagy.

A szád már korareggel

keserű cigarettaízű,

széthagyod a harisnyákat szobádban,

teáscsészék környomával

adod vissza a könyveimet.

– Nekem pedig nadrágom fényes

sok üléstől, mint régi érmek.

Egy értelmiségi! E kétes

elem a tudományosan

felszeletelt tortában úgy

bujdokol, mintha íze lenne.

S mert hűtlen, izgága,

azt hiszi,

a lázmérőben ő a higany.

Meghúzódott a köztisztelet

rezervátumában hajdan,

ő adta meg gyerekeinknek

az általános műveltséget,

metafizikai tekintélyt

az érettségi tételeknek.

De nem. Nekem akkor gyanús volt

már, amikor: Saxa loquntur

– kezdett fecsegni, noha tudjuk

jól, hogy a kövek nem beszélnek.

Már a szerénységük gyanús volt.

Megadjuk a császárnak – hajlongtak, de

– ami a császáré – hangsúlyozták.

S végül kitalálták a történelmet,

hogy a császárt is kétségbevonhassák.

Gyávaságuk mélye merő pimaszság.

Félrehúzódásuk még sunyi vád volt.

Most előbújtak az antikváriumból,

s mint barbárok közt római fogoly,

közpénzen sétáltatják orrunk előtt

előkelő szomoruságukat.

Mért nem lehettem régi költő?

Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e.

Csak neked volna jogod nem szeretni,

hallgatnád öntetszelgőn

hidegségedről szóló panaszom. Bosszúból

esetleg kifecsegném: csapodár vagy.

De fődolgom a mérnöki munka volna:

megmérni, milyen hatalmas szerelmem,

minő magasba csap föl szenvedélyem,

hány mérföld messzeségből még imádlak,

hány kínos napot morzsoltam le már

hűségem olvasóján? Hogy számosabbak

szépségeid a Föld csodáinál.

Szerelmünk program, nem probléma volna.

Hiszen mit ér a szerelem, ha gond?

A bolond hiszi, hogy a szerelem

megoldja kínjaink, de a bolondnak

orvos kell, és a szerelem nem orvos.

Abélard-t kiherélték. Kedvese

szűk falak közt, mint egy iniciálé börtönében,

könnyé vált, vagy megszaggatta ruháit,

aztán szárazon, mint a rőzse, égett

a megszégyenült testűért tovább.

Vad szerelmük

kormaként maradt miránk

a szentimentális nyavalygás?

Ahogy ők – vagy sehogy. Érjen véget

a szerelem, ha már nem tiszta tett,

áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás.

Ha üledéke van, mit felzavar

az első olyan pillanat, amelyben

már nem tudunk békésen egyesülni

valami egyszerűben,

mint a kirakatnézés, esti séta, bolyongás

az eső szines fénypocsolyáiban.

A szerelem nem tűri

az alapok bonyolultságát.

Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul.

E látszólag rideg

valókat könnyen hatalmába ejti

az érzelem, elváltoztatja őket,

akár a levegő. Rejtelmesen forr

érintkezésük, az arany kizöldell,

a körvonalakat rozsdával kikezdi,

végül bensejükig rág s az egész

illanó por lesz, rebbenő penész,

mely bársonyosan csillámlik a fényben.

A szerelmesek is

áthasonulnak. Egyanyaguvá

lesznek e fénybeszőtt

porral. A világ fénybeszőtt porával.

Strófák ***-hoz

Szabad-e néhanapján meglátogatnom téged,

csak téged: s nem a hozzádtartozókat?

Félre ne érts: a jelenlétük nem zavar.

Dehogyis akarom feléleszteni a…

Egyszóval azt a régmúlt téves érzést,

az abból támadt zűrzavart, hogy

félreértettem magunkat. Csak annyit kérek:

tudd ilyenkor jövetelem okát.

Csodálkozol e hangon?

A szeles ifjú hogy elcsendesült!

De nem túl hamar-e? Ideje van

mindennek. Hirtelen megjavulása

nem a hirtelenség álarca újfent?

Nem. Ne hidd, hogy játszom.

Javulásom való – bár kénytelen.

Tudod, úgy döntöttem, ráhangolom

zeném a körülmények hangszerére.

Elég volt: egyedül hallgatni szivem dobaját.

– A világ nem hajlik kebelemre.

És művészetem is! Lehet, Téged

mulattatnak az aenigmatikus

versek: csupa célzás valamire.

De igazi fegyvert nem foghatok

ellenségeim ellen. És így

szeretnem sem lehet. (Hiszen én

nem szerettelek eléggé, mégha

sóhajtozásaim bepárázták is

akkor látásod tiszta üvegét.)

S mivel nem tudok

e szűk jelen kanyargós folyosóin

szépen evickélni (falnak verődöm):

életem s szabadságom érdekében

döntöttem: magamat bővíteni

a lehetőségek kísértetcsarnokává.

Mert a bensőnkben van hely!

Lévén bensőnk híg káprázat, csalóka

semmi; gyávaságunk szépneve;

a gyermeteg Szellem jutalma: halpénz

– halotti címerünk.

Hiszen becsületes maradtam – s látnikellő,

mit intézett el itt a becsület!

De csönd. Hogy elragadtattam magam

– a képzelet! Nem illő

így szólnom Hozzád. Mert a szenvedély

különbségtenni nem tud. Az izgága diák

és a szent köteléket tipró szerelmes:

egy foganat. Lüktető koponyámra

borogatásul hűljön alkonyi séta.

Tán erkélyeteken üldögélsz, és a te szemed is

a nap hunyó aranyát tükrözi.

A falakon a fény már estébe halkult.

Öregségtől így csak ifjak borzonganak,

este, mikor a szél

fázékony lényükhöz hidegedik.

Az estharang a megtartásra int.

Kifürkészhetetlen, mint örökös eszének

aggastyán ezerráncú mosolya,

előttem is e Treuga Dei

határnapja. Én tartóztatnám

– nézni akarlak még – a végkifejletet.

Veled: jól érzem magam. Az első jót

idézi ez a jó. Kuporgatom időm.

Szeretnélek

megtartani.

Most újból

Most újból a magányos uszodák.

A faágyak. A napzápor a fáradt

testre, testhosszú vízfolt

utánam, amit felkapkod a szél.

A zuhany. Hő és pára

önkívülete.

Nyakszirtemen dörögve

széttört sugár.

Csak egy személy

Ha lehetnék Neked

csak egy személy.

Végérvényes, bár esetleges,

mint rozsdás, görbe szeg

a meleg porban.

Mint árnyékfedte lépcső tetején

egyetlen villogó él.

Csak egy személy

szándéktalan fürdése az időben.

Ha lehetnék Neked

megállás eltünőben.

Kietlen birtokod:

egyetlen pillanatra!

Ha lehetnék Neked

míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér

és elporlad a szeg,

csak egy személy.

Belső beszéd

Dal

nem többre vágyom

gazdaságos és finom

formáira palacknak és pohárnak

én

már nem siratok senkit

vigye korrupt kegyét a bánat

korunk üres

harmóniát keres

a célt kegyes jövőbe mentik

kultúravégi kultúraelőtti

időnkben oly jó volna kergetőzni

veled egy napsütött fürdő füvén

Belső beszéd

Ketten mennek az utcán.

Alattuk aszfalt sávja siklik,

ha lenéznek rá: áramló pórusok

özöne, olykor: villámló szemét.

Ketten mennek az utcán.

Szemmel jeleznek: „Nézd,

satnya fák bádogszínű lombja;

nézd, izzadság ragyog az őr homlokán,

vaskapu ontja rá a hőt.”

Szótlan olvasnak egy plakátot,

és felvonják szemöldökük.

Ketten mennek az utcán.

Valahol voltak: egy lépcsőházban

rájuk hűlt az ing,

talán egy liftben

szagolták a linópadló szagát.

Egy ajtót kerestek, kopogtak,

köszöntek, valamit morogtak,

a széket nyikorgatták, bólogattak.

Ketten mennek az utcán,

a madárzajos fák alatt.

A nőket nézi egyikük,

lágy képlékeny tekintete

könnyen körülvesz keblet, combot,

elvész szoknyaráncban és mellfodorban.

Levegőért kapkod a másik,

szürke hőben üveg sört képzel,

és üreseket nyel, mert szólna:

– Most mondjam el, hogy nem áll össze

szellemem; roncsok nemzenek

roncsot agyamban, temetőnyi

üzekvő tetem szaporítja egymást,

robbanásig telítve

a memória raktárhiányát?

Hogy itt már csak én ismerem ki

az esetleges járatokban magam,

én tudom, mikor kell

félrelépni egy lerobajló

romköteg alól? A gyalázatos

otthonosságról most beszéljek,

mellyel zűrzavaromban járok?

Hogy nem szégyelltem kiismerni

romhegyem ingó statikáját,

biztos pontokat megjegyezni,

próbálgatni, mert semmi elv

nem működik?

Feladtam

az egység utáni sóvár vágyamat:

milyen gyalázat érhet még?

Fürgén iramlok itt, mint a patkány

vagy tolvaj, s még a hasznát

is tudom mindennek, ahol

ember lépést se tudna tenni,

és vége annak, ki a járást itt megtanulta.

– Ezeket mondta volna, de

hely és idő alkalmatlan.

Beletörődik, visszatér

az élet szokottabb képeihez,

és csak int: „Nézd, milyen komikus,

ha egy erényes angolkosztüm kamgárnján így kirajzolódik

a csontos háton a melltartó pántja.

Ez a szigorú lány siet

feddhetetlen célok felé,

de kiizzad, míg így üget,

és kosztümjén már ott a folt

a titkolt hónaljak alatt.

Illetéktelen szemek nézik

kebeltartója pántjait,

idegen férfiak tűnődnek:

retiküljében tart-e Desodort,

s a fiókjában apró

tablettát celofánlevélben.”

Nyaralás

Ha beszereztél konzerveket, teát,

pár csomag kétszersültet, cigarettát,

egy tündérsakk-kötetet, valami innivalót:

ereszd le a redőnyt.

Hagyd megállni az órát.

Gyakorta megszólal a

telefon. Milyen

makacs emberek vannak. Csöngetés; folt

várakozik a recésüvegen;

a levélnyílás fedele becsattan.

– Kukucskált. De bent homály.

Aztán: se telefon több, se látogató.

S a lábtörlő

ajtódnak támasztva napok óta.

Naenia

Ellátva neveddel s gondosan el

kéznél levő anekdotikus lommal.

Hol itt, hol ott egy vers. Felfakadnak

lappangott, sunyi konzekvenciák.

Hogy e versek rosszak – mert rosszak:

a helyszín hitvány riporteri rajzánál csak

a gyászhajtókás férfi-ordenáréság lehangolóbb,

barátnőm! –, az a kisebbik baj.

– Cipruslombok!

Hiába

sütött kedves lényed miránk.

Egy emlék

„Jó rendező voltam.”

Ezt mondta nem sokkal halála előtt.

(A körülmények ismeretesek.)

Nem: „Egész jó rendező voltam.” – így

mondta. Ennyi érzelgés

az adott helyzetben megengedhető volt.

Nehézkesen felállt,

s míg súlyától szabadultan

a szék kopott bársonya kidomborult,

és ülés közben összegyűrt nadrágja

kezdett kisimulni: a fentieket mondta.

Méltatlan életet a művészet méltóságába így vont.

Manírozott szerénységgel ugyan. De esetében

bizonyos lelkierő kellett

az – épp ilyen – manírhoz.

És a mondat időzítése, íve

– hibátlan. Sőt: pompás!

Egy erényes hölgyhöz

A nadrág kétségtelen haladás,

vívmány: valami szellemi.

A nadrág megnemesíti

a méltókat és választottakat.

Kategorikus és imperatív

száraival a tisztaságnak mintegy

történelmi előfeltétele.

S habár olykor balgán levetni véljük:

csak az evilági textilburok,

ami földre hull:

a nadrág virtuálisan levethetetlen.

De mert párzó és fajtalan fajunk

a morált, mórest csak tunyán tanulja,

s barbár szokásra vágyón visszasandít:

a nadrág vasfegyelmét enyhítendő,

átmenetileg, megengedjük a

szerelmi líra diszkrét hasítékát.

Ne többet erről. Hölgyem: a kezed!

Tedd homlokomra! Tán csillapodom.

Mert, lásd, még nem vagyok tökéletes.

De szemet húnyva apróbb lazaságok

fölött: megmented a disciplinát.

Segíts, és együtt felemelkedünk

talán a subtilis iróniáig,

a bölcséig, kit kuncogásra késztet

némely óvatlan

érintés – mert csiklándozta a szellem

tengerimalac-érzékeny bőrét.

Séta egy ház körül

És még egyszer körül

e holdsütötte geometriát

házfalak ismeretlen raszterét

öt fénylő négyzet

kimondhatatlan elrendeződését

vak négyzetek sorában

nekünk nem felelet

nem érthetjük

hiába forgatják órajárás szerint

változtatván a konstellációt

illetéktelen szemekkel figyeljük

de megütközve a jelentés

ilyen erős sugallatától.

Maradjunk hát a geometriánál

azaz hatoljunk be inkább

hová a holdfény már nem ér

bolyongjunk asztrál-mód

e néma tömb terében

míg áthat majd kettőnket

e tagoltság amely

szeszély és szabály keveréke

amely nyugodt mivel

minden utalást kizár magából

emeletenként a szelőhatás – ezek a födémek –

amit mérsékel a lépcső kétértelmű szelleme

s egy zárt körön legyőz a liftakna folytonossága

a szinteket ő egyesíti

közelítsd óvatosan (jól tudom

nagy a vonzása) de vigyázz

mert egyneműségével megsemmisít.

Most lakásokban járunk.

Ez inkább játék.

Esetleges és átrendezhető.

Próbáld megtestesíteni a

negatív testet

melyet a sokféle bútor kimetsz

s ha hozzá még magadba-érezed

a rejtett bővítéseket

melyek a fiókokban rejtőznek főleg

de az ajtók nyitásában is

akkor íme te vagy

szabadságuk és lehetőségük is

te vagy a hely

sokféle ténykedésük színtere

amelyről ugyan alig vesznek tudomást.

Zátony

1

Becsület ideje.

Bűnbánat s pusztulásé.

Idő – a te időd.

Amelyben megtaláltad.

A gáz ideje, amely kisüvítsen,

a ház ideje, hogy összeomoljon,

hogy tetejét úgy lökje el magáról,

mint már-már élvező szűz

a büdös szájú, bamba katonát.

Az összenyomott rugó ideje,

a ravaszul és kísérleti célból

kénsavba rakott rugó ideje:

hogy szétrepessze az üveg falát.

Az idő ideje!

Hogy üvöltsön és szétvesse magát.

Idő, a te időd.

A pusztulásé. – A bűnbánaté.

Idő. A te időd:

megtalálni

az ajtót, amely innen kifelé.

2

Ez nem ideje semminek.

Az állott tócsa idejében van idő,

hogy követ vágj belé, s hártyája fölhasadjon.

Az alvadt vérnek idejében van idő

tenyéréllel a sebre vágni. – S vége van!

Az üres órán van idő,

hogy elindulj, mint hólabda a lejtőn.

A kunyerálás idején az idő eljön,

mikor elég már, s az ajtót bevágod.

Az idő pereme, az még idő,

mikor mint megállóban a tömeg,

toporogsz; de egyre hallhatóbban

morogsz és végül fölkélsz – magad ellen.

De ez nem ideje semminek.

Itt szemedbe süt a nap, de nem ébredsz,

itt zümmöghet az éj, de te nem alszol,

itt készülődsz, de nem mégy sehová,

itt lépdelsz, de mint hengeren a mókus.

Mert ez nem ideje semminek.

3

Fordul

a Föld.

Mint kotrócsillesor

emelkedik fel új s új nap remegve

terhétől, mit növő halomra ont.

Már két tavasz csúfolta meg halálod,

már két tavasz. Megállok

a feslett virulásban –

mint szines, buja rongy:

hasadozik, burjánzik.

Az ember csak szipog, fújtat, beszél –

Eszébe jut-e, ami hiányzik?

Gyűrött újságlapot zörget a szél.

Pulóvert kötnek, látod? Félnek:

a villamos előtt megállnak.

Megszámolják a visszajárót,

új patront tesznek a szifonba,

örülnek, mikor igazuk van.

Bizonytalankodnak soká,

mikor szombatig kölcsönkérnek.

Mit gondolok én, hogy még élek?

A büntetés

Mi lesz velem, itt

a halál őrlőfogán,

e ragyás szirten?

Eszelős, bosszúálló

mosollyá gyűrődnek

a Föld ráncai.

Milyen némán,

hirtelen érik meg a

büntetésre a bűn.

Háborús jelenet

Vonalba fejlődtek. Egyetlen kihívás:

nyírt ugrató-sövény süvölvény fűben;

susog, mered a borotvált bokorfal.

A főtiszt lova idegesen hányta

a farát, történelmi patanyomokat

hagyva a fű közt,

amit, persze, eltüntetnek a nem történelmi

esők, összegezve mindent a sárban,

talán épp avégett, hogy az utódnak

módjában álljon bárhol meghatódni,

s elveszett apja sírját

tetszőleges vakondtúrásban feltalálja.

Az adjutáns mindig számolt tizet,

aztán kezdte elölről, mint egy szorgalmas gyerek.

A főtiszt kényes paripája közben megnyugodott.

Minden a legjobb úton haladt,

hogy példát statuáljanak.

Parasztok voltak. Láttam jól az arcukat.

Az egyik észrevehetően előreszámolt.

Amikor ráböktek, csodálkozott,

de aztán újraszámolt, visszafelé,

a szomszédos megjelöltig, s látta: ő tévedett.

Fegyelemsértés nem történt.

Parasztok voltak. Ezek

hallgatnak, fejüket leszegik,

s ha kérdik őket: „Hát, igen.” „Hát, nem.”

ezt felelik.

A megtizedelést a közfelfogás

vérlázítónak találja.

Gondolkodó emberek irracionálisnak nevezik.

Ritka büntetésnek van pedig

ilyen világos logikája.

A megtizedelés a mulasztott óra

kötelező pótlása, hol a harci cselekményt

egyszerűen modellezik.

A megtizedelés teszi értelmetlenné,

hogy egyéni próbálkozásokkal bonyolítsuk

a dolgok természetes menetét.

De ha gyáván megfutamodott az egész alakulat

– amint ezt gyakran ellene vetik –

miért nem az egész alakulatot büntetik?

Nemcsak ökonómiai

szempontok szólnak ellene!

Veszendőbe menne a háború szelleme.

Bár az egész

a vétkes, mégsem érheti az

egészet a büntetés.

Mert az egészet megbüntetni nem:

csak megszüntetni lehet

(módosulna, persze, az eset,

ha fogalmakra lőni lehetne).

Maradnak az egyesek.

S a megtizedelés:

biztosítékul,

hogy ne legyenek egyénileg

hatálytalaníthatók a feltételek.

Menekvés nincs.

Legföljebb győzni lehet.

Egy fénykép alá

A kamaszkor dorbézolásai

rémlenek fel. Kedélytelen és elszánt

éveim. Paplelkű pszichológusok

megértése nem nyálazhatja be.

A sárgaképű kölyök tréningfelsőben,

amint deres kökényt reggelizik,

mohón szívja egy szurdok ködszagát,

a mephistophelesi gimnazista, hulló dohányú,

házitöltésű cigarettáit szíva,

a tisztes hegyi gyógyüdülő folyosóin

– a nők utáni dühödt kullogás,

őgyelgés erjedt gyomorral a kék fenyők közt,

az éretlen rosszkedv felhőiben.

Lélektan-óra

H. Schirma úr, pszichológus, Zürichből.

Tanult testalkattant és grafológiát,

analízist és chiromantiát,

szörnyrömit és projektív teszteket,

ind és bizánci teozófiát,

Fludd tanát és szőnyeg-szimbólikát.

Járás és nevetés előtte fölfedik

(asztrológia, hipnózis segít)

a lélek nyirkos mélyrétegeit.

Rejtekajtók nyílnak meg. Álfalak

fordulnak érdes, mély sóhajjal el.

Mérőónnal megmérhetetlen kutak

legperemén

állítja meg rejtelmes ösztöne.

Úgy járt-kelt bennünk, mint elhagyatott

rosszemlékű ház pincéiben, hol felette

gyanús dolgok eshettek hajdanában.

S az elágazó járatok mind újabb

pincékhez, föld alatti termekhez vezettek,

már egy egész várost feltételeztek.

Fény olykor és csak felülről derengett.

Ha Vezetőnk szellemkezével egy mohos követ

meglazított, s a lyuk szeles kürtőre nyílt.

Egyébként csak madárszeme világított:

zöld sáv irizált varázsgyűrüként

a szembogár körött.

Szeme gyűrüfordulás

Szava varázskondulás

Érintése: vad delej

Csalhorog méregkehely

Hangja magnetismus és

Aki hallja éri kettős

Fura átlényegülés

Egymásra torlott

bástyák és tornyok.

Átnyíló padlások, összenőtt

támfalak és tetők.

Felül

elkülönül.

Önhitten kiválik a tömb.

Önkívületben felszökik a csúcs.

Kővé zsibbadtan ültünk. Nem a vér,

húzott bennünk a kürtők vad szele,

lobogtatva, mint lángot, a sötétet.

S a nyirok – mind mélyebbről. Már nem a

gödörben álló kőtérdekig, -bokákig

érzett vissza a kúszó nedv, hideg:

lentebbre, porhanyó talajig hatolt el a sejtelem,

a békátlan, halat nem úsztató,

nád nem övezte, kietlen vízig,

mely a vízzáró rétegből szivárog:

kifogyhatatlan készlet,

beváltandó fenyegetés.

Visszavarázsoltattunk.

Nem ment egykönnyen.

A megbántott Metaforák szörnyű haragra

gerjedtek, ráébredvén, hogy csak játék,

ha nem is ártatlan, mihez hatalmuk felidézték.

Nem akaródzott visszatérniük képzetes zugukba,

enyészni testtelenné. A lélekbúvár

minden varázsművészete kellett, hétszerte hét

ízben rótt idézőjeleket a küszöbre,

míg sikerült foglyul ejteni őket.

De végül, némi rheumaticus közérzet,

ízületekben terjengő hidegség árán,

megszabadultunk e kétes társaságtól.

Fiatal haldokló

In memoriam Ernst Koplenig

Hiába irtják a gyilkos cserjét husomban:

tisztásra nem találnak. Nem vágja át magát

ezen semmi sebészi lelemény. Se szívósság, se düh.

Ütköznek máshelyütt is a lebírhatatlan sarjak,

most már a csontjaimban. – Nem érem meg a hét

végét, ugyan mit akarhatnék, fontosat,

minek teljesülése nem utal

túlra zsugorodó ittlétemen?

Amennyire figyelmetekből s leleményetekből

futja: tartsátok távol tőlem nem-lett

alakjaim tolakodását. Látogatásuk immár

szükségtelen, sőt bántó. Se a férfira,

se az aggra kíváncsi nem vagyok már,

s az apára s a szeretőre sem.

És legfőképp az alkotóra nem,

akivé lenni oly emésztő türelemmel törekedtem,

s akinek talányos alakjáról – nem létezik! –

ne vakargassátok hiú reményben, mint kontár átfestést:

esendő művem.

A költészetről

Mikor helyzetek és gondolatok

világosan egymásra utalnak,

de anélkül, hogy vissza lehetne

vezetni egyiket a másikára:

s ha szó sincs

következtetésről, se szükségszerűségről,

mint fák a gyökerükre

mégis úgy utal

egyik a másikára

– megfoghatatlanul:

akkor a költészet elérte célját.

Három dal

Kepes Sára emlékére

1

Mint éji csendbe

ajtónyikorgás végtelenje,

mint a gondolat,

mely téged gondol:

a vasrózsákból süvített a gáz.

2

Sárikám, halálodon,

mint hó a kabátodon,

dermedt, kristályos fájdalom:

szikrázik, játszik a napon –

3

Valami füst

itt leng beivódik

szélbe falba párnába

egy kötőjel maradt

nem énekelhetek

a porzó sírköveknek

halotti csönd fölött

halotti csönd fölött a

dühödt fioriturák

Varázs

rozsdás vaskapu csikorog

ólálkodó fejfájás hangján

a porra por száll

amit a porba ejtenek

arra is mint a porra por száll

ha majd engem felejtenek

itt akkor is még az a por száll

elszabadult zöld gyomok

között a rozsdás kapu csikorog

Air

a világ fénylik

mint egy halott gyík

mint egy mézcsöpp

a világ fénylik

mint rózsafa bútor

mint öregember keze

a világ fénylik

mint kép fölött

az üveg

Persephoneia hízelgései

Styxi réven elvesztegel,

lapjába les Persephoneia,

a kárhozottak királynéja:

„Mire tavasz, te fű leszel,

mindent tudón lengedezel,

jövendő boldogtalanok

bőrébe mintálsz kusza rajzot,

kiknek rajtad röppen felajzott

nyiláról kósza gyönyör el.

Ismertem otromba szived

sziklarobajlásait, éppen

ezért kell, hogy kisarjadozz

pattanó magok gyönyörében.

Még van lapod, ne kornyadozz!

Nyerni próbálj! Ne gondolj dőre

reménységgel arra a nőre,

s azt se feledd, hogy az egyetlen

vagy – mióta! – akit kegyembe

fogadtam e méretlen éjben.

Féltékeny ugyan nem vagyok,

csupán az ízlésed csodálom,

nem félted a csatorna-rácson

naponta átgyömködni érte

sugárzó patkány-alakod.

Hogy ennyire hív kerek térde,

mely annyi nőéhez hasonló,

a mell, a talán majd kibomló

– itt segíteni nem tudok:

nincs fehérbőrű nőn hatalmam!

De már az idő közeleg,

hogy néked saját testem adjam,

a sötétség legyen veled,

szép áruló, s most még: eredj.

Az utat tudod – egy lépés se.

(És ne reszkess, hagyok időt

még egy-két ugrásra, esésre.)”

Barokk elégia

Hitetlen ujjal kockát pörgetünk

eljátszva tétován egy nő hajával –

vagy inkább mintha gömbölyűre-vájt

kövön lesikló víz zuhatagát

osztanánk öt ficánkoló nyalábra,

nyugtalan ujjainkat

bontatlan áramába ártva?

Hogy szikrázott fel páros képletünk?

Mint eshetett, hogy bámész mosolyával

a mozdulatlan nyüzsgésből kivált,

mozdulatlanul helyére talált?

Hogy ötlünk szunnyadó minták nyomára?

Hogy lesz sok néma, szétszórt

pontból beszédes csillag-ábra?

S nem gőggel tölt-e fázós kételyünk,

fülelve tudós homlokráncolással,

mint betegnek zörejlő mellkasát,

önszivünkben az idegen világ

ismeretlen értelmű morajára,

– nem mintha szólna szó, nem

mint hívek a harang szavára.

A napon

nap röntgenezi a platánok

leveleit fokozatosan elrákosodnak

zöld üveglegyezőik

a fénybe ártott

gyanútlan kezecskék

mészhéj ingben

karsztosodom a fehér

déli napon

mélyemben

csobogás

a kényszeredett kéjért

korhadt uszodaszagban

a régi fürdőház

iszamos deszkáin

megoldod fürdőruhád

körtehullából buggyant

mézcseppen dongó lakmározik

taréjos ezüstsisak

villog

a víz

A felismerés fokozatai

Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből

Kifakul,

mint a két zászló, melyet,

évre év, a kapu fölé gipszelt

vashüvelybe kitettünk ünnepekkor,

fakul, veszti színét a világ.

Hol vannak az ünnepek?

Vastag por alatt,

a meleg

padlástérben hallgat

egy szétszerelt világ.

Eltűnt a menet.

Átváltozott ordítássá

és elszéledt a széllel.

Ünnepi költők helyett

most majd a szél mond verseket,

kerge port mond és vibráló hőt

a betontér felett.

Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.

Áttüzesedett

kohók, megfeszült kötelek

kora felett

tétova jelen

– alásüllyedő por – lebeg.

Félbemaradt épületek:

birodalmi szédelgések felett.

Amiben hittem,

többé nem hiszek.

De hogy hittem volt,

arra naponta emlékeztetem magam.

És nem bocsájtok meg senkinek.

Pattogzik

szörnyű magányunk,

mint a napon a rozsdás sinek.

Angyal

jeladás:

a Gyűlölet Csillaga hirtelen

megjelenik a nappali egen

elintézendő:

a Ne-jöjj-utánam hídon

papírjaimat elhajítom

búcsú:

házak holdfénybe fagyva tündökölnek

kiterjeszti szárnyát a Denevér

és elhagyja a menthetetlen Földet

Összeomlás

Nem, nem volt robbanás,

csak összeomlás.

A belülről megőrölt,

a magát csalva másokat csaló,

a látszattal terrorizáló

hang nélkül szétomolt.

Gondolhatunk-e még –

a kétség által kezdettől kikezdett,

kétségnek jogát is feladó,

a megposhadt fürdővíz hülye őre,

a vízé,

melyben volt-e csecsemő –

gondolhat-e a felszabadulásra?

Képzelhet-e ilyesmit, aki látta

szétomlani hang nélkül,

szétválni lágyabban,

mint szeretkezés után

a testek, lágyabban mint husunk

foszlik le csontjainkról egyszer?

Csak szétcsúszott egy hang nélkül,

szögek átcsúsztak lágyan elrohadt gerendán,

téglák márgaként vagy hamuzsírként,

porózus száraz szerkezetüket

feladták, mint a züllött kötelék,

amikor mi értelme ellenállni –

verik a földet pergőtűz és aknák,

nevetséges fölény

veri az üres levegőt,

mint az eső, az eső, az eső.

Nem, robbanás nem volt, csak összeomlás.

Csak soká, nagyon soká,

tolongva üledt le

a nyirkos, sűrü por.

Vagy inkább nincs egyéb, csak e tolongás?

A nedves, duzzadó tülekedés?

Szétesése az épített világnak.

Hölderlin-parafrázis

Szomjazom vakulok

A jövő

porsivatagából ide

szabaduló szél

betömi szemem

szám Nem lehetsz

e világon italom

fényességem

Vörösmarty

.............................................

omló káprázatok, felsült remények –

Meddig győzi az ép ész televénye

emészteni a rideg törmeléket?

Kép

Egy világvégi busz

bemászik a szemhatár

zárt ajtaja alá

kínlódó pléhbogár

berreg a lengő porban

oldalra dől megáll

lágy bensejét kiontja

E tér…

E tér micsoda rengés-bőgés!

Egyhelyben járó motorok,

hebegő tükrök torturája.

Egy villamosperon bűzében,

nyárdélutáni nap száraz hevében,

a vásárcsarnok előtt csirkeszar

üldöző, lerázhatatlan szagában

ítélet nélkül internálva állok

egy vadul vert dob belsejében.

Cinkos lehetőségek intenek:

nyakkendőm fulladásig rántani,

egy söröskorsó falát szétharapni:

a dolgok illegetik magukat.

S mihelyst szándékuk megértem,

saját szándékom hazárdjára bíznak.

Messziről mosolyognak.

A nap vége

Végére értünk!

Hordószemetes fény úszkál a nappal alján.

Ki így, ki úgy megváltotta e hétközi nap

kurta, világos végét, meg a leszálló estét.

Még némi tuszkolódás, préselődés, némi veszteglés,

megrekedés, félreterelődés – és átszivárgunk

a forgalmon, mint homokzsákok közt a víz

– aztán már szabadon…

Anziksz

… úszkálunk a hináros

beltengerben, kortyoljuk a világos

sörkülönlegességet, szokunk hozzá

megszokott kedveseink napszagú

bőrétől boldog

érzékekkel bolyongani a rózsatúltengésben

szenvedő parkban este…

Éjszaka

1

Hal szájpadlásába horog

a házmester álmába beakad

hirtelen csengő Így virrad

közös ma rám s e vaksi lényre

felránt a lift

míg a tükörben révedek

kétes fényben zúg a lépcsőház

2

Kérlel mint kielégítetlen

nő az éjszaka magához von

szemérmetlen belepi testem

a sertéssé varázsló asszony

elharapódzik bőrömön

a pezsgő esztelen öröm

csalánmarásként viszkető vágy

Kapkod részletekért az ész

mellért vállért a szem a kéz

Hőként áthullámló egész

töröl emléktelen felületté

Egy öngyilkos naplója¹

1

… csak belebonyolódom mindenbe,

mert e senkiföldjén

nem lehetek se boldog, se kegyetlen.

Meghalni együtt valakivel – akihez nincs közöm,

végsőkig magamba inni egy velemtünő lény

közömbös arcát. Nyitott, mohó szemem volt.

Látásom oly tisztán hatotta át

a formák testét, hogy olykor, mint a csókban,

már nem tudtam testem határait.

Így eggyé ömölni: vétek, mivel csak oly

erőfeszítéssel lehet, mi létünk

kereteit feszíti. De az emberi

csúfot űzött velem…

… kérünk, e gyáva bút – mondták –

s higgyél! – De akkor meg kell tennem,

ha hiszem. –

S nem értették. És én éltem közöttük,

szóltunk egymással, gyengéden igazítottak olykor,

maguk felé fordítottak, késztettek arcukba néznem.

S én arcomra vettem a Töprengő álarcát,

szomorúság vont hályogot szememre. De láttam:

tűznek kihűlt helyét, szoborban a követ

– arcukban a készülő televényt. S rég nem töprengtem.

… Egy végleges gondolat megszűnik

gondolat lenni. Merő készenlét…

2

… a világ szüntelen kínálkozik,

megannyi hívás – egy széles, kerek kő

mint dajka térde hív maradni, megpihenni.

Egyszer egy lány cipőjét kezembe vettem,

hajlékony s könnyű volt. Néhol egy fa köré

gyűrűalakban padot hevenyésznek, mely keletirányba lejt

mert odaültek délutáni árnyért.

Kikoptatják egy piactér köveit, hogy minden

kőhöz lehajolnál. Annyi mindent

művelnek emberek, amivel

kívánatos hellyé teszik a földet.

Kikalapálják pajzsként az emberi világot,

egy kondás Eumaiosz megőrzi helyed

és elbeszéli a voltat…

… a serény órák szigorúan figyelnek,

homlokuk ráncba vonják a szorgalom napjai.

Nem az én órám a munkáé, szereteté.

Senki javára nem lehettem – így fajult el

erényem e kietlen időben,

ki gyenge voltam nem gondolni folyvást a szomjra,

gyenge kioltani túlzott képzeletem.

Mert a feladatot kell érezni, nem a vágyat.

Voltaképpen a jelenben kell hatni, effélét

mondott ama nagyokos is, és igaza volt.

Én azonban, aki épp elszokóban ittlét

és hatnitudás nyájas szép szokásától,

ezt a bölcsességet, mint unt szerelmes

kérlelését, úgy hallgatom. Mit soroljon érveket,

kinek legfőbb gond megválnia egy túl mereven tartott

főtől, a szürke dülledt szemtől a

nevetségesen pufók arcban, a húsos piramis orrtól,

mindattól, amit oly méltatlannak tartott magához…

… valakinek szörnyű bűn miatt, melybe rossz óra vitte,

kell megválnia életétől,

nem a vesztőhelyet: az iszonyodó bűnteleneket látja,

s embervolta feltolul,

öklendezve, mint az emésztetlen étel,

és legörnyed

és haláláig nem jut el…

3

… Életünk nevetséges.

Az akarat egészvoltát

megcsúfolják a részletek. Mint átlag-törpe férfiak

járkálnak a szépséges óriáslány előtt,

gúnyosan feltekintenek reá,

s bókolva lengnek el.

Mennyi előkészület, számbavétel, hozzáfeszülés

eltávolítani utamból magam, mint otromba fatörzset –

a képtelen tájékozódás testemen

szükséghóhérként, e kontár nekikészülődés –

Így nézni végig testemen,

amely ma még elalszik, holnap … iszonyú!

Szégyen!

Ó, miért kell mindent kimondanom?

.................................

Töredék

Én, aki nem játszhatom a szerelmest

(mindig fokozódni

kész szívdobogás; felragyogni,

bepárásodni kész szem, bűntudatlan ravaszság;

csel és tánc, felejtés, lejtés; merő

magátólértetődés), sem a hőst

(ténye fegyvertény; körülménye akarata),

sem a bölcset (emlékezetté

desztillálni szándékot), sem a teremtményt

(hálálkodni, csalódni – és remélni),

sem fonákját: öngyilkost (sértett

szívvel távozni társaságukból), és végül:

sem a nézőt (a senki földjén

sanyargó elfajult lényt, fogadatlan

kémet, lopott kéjben parázslót),

sem a misztikust (nemlátó fény;

fel nem szabaduló hő; senki

gondolatává lenni nem lehető valóság)

..................................

Kizsarolt nevetséges életünket

Kizsarolt

nevetséges életünket

a szégyennel szomszédos életünket

a De profundist tócsányi mélyből

barátság visszájára fordulását

a pimaszul kész szöveget az áruláshoz

a senki földjét hitetlenség és értelem közt

az estéket teli palack és üres palack közt

ha mindezt megröviditeni nincs mód

ha önkezünk ily menekvésre gyáva

ha a gázszagtól felfordul a gyomrunk

ha a tetszelgő vágy egy antik kádra

ha az elvtelen remény

ravasz kecsegtetés

ismerős test közelsége emléke

tán a mezítlen kiváncsiság

mely az ész makacs

sóvárgása a tény után

megújra korrumpálja a kétségbeesést

ha az esendő idetartozás

alváshoz ébredéshez szívveréshez

ha a hétköznap türelme ismét

enyhíti a tragikus eltökélést

mely ha felnövekedhet nem érti többé

a közemberi érzést

mely harag és kimagyarázás összegeződése

meglódulás és megtorpanás elegye

ha el nem jöhet a pillanat

felizzása

melyben elhamvad a holnap jövőhét

ha szemhatárnyi világunk felett

nem vet fehér lángot a tűzitélet

akkor a harc

akkor a tapodtat se

akkor a hátrálás lépésenként

de soha az önámító visszacsúszás

soha az elmosódás

a hallgatás és

a hallgatólagos tudomásulvétel között

tehetetlenség és belenyugvás között

akkor a csendünk

el nem fordult tekintet

akkor jelenlétünk

és döntsék el

mit tehetnek velünk

Történet és elmélkedés

Fölösleges

mozdulatok erőpocsékolás nélkül

igyekszem a megfelelő helyre találni

mint ki rossz ágyon elalvásra készül

Merő

figyelem semmi várakozás

az előkészület vége hajhullás kezdete

közti időzónában

Kurta kijelölt

időköz térköz

elmulasztani a szerelmet

abbahagyni a testvériséget

Lefolyt

odaszáradt kátrány a kávéfőző falán

ujjnyi csillanó boron por ül

naptól átfülledt elhagyott szobában Fény

egy lepedő megkövült ráncaiban

Alvó

kéz lecsüngött soká az ágyról

a leszállt nedvtől szinte felfuvódott

kínokat költött ki a koponyából a hő

fémízet rejt a száj

A szellő megüti igézi

A márüres a mégüres

pillanat senkiföldje lesz

aki azt gondolja éppen

ami már éppen nem kimondható

Torkának szegezett

kés az előrehaladott nap Öltözködés az állott levegőben

Nyári koradélután Lépcsőházban már érzékelhető

múlékony fényviszonyok A hegyekbe menni

késő már De kávét inni akárhol lehet

s utána a sört a párás hideg korsót két tenyérbe fogva

Narancs falakon már az este készül

mire kiér a folyópartra

lelkesen izzadó lányhónaljak önfeledten duzzadó

nadrágok lépcsőire Halszag

fölött hirtelen lámpasor

Merő fenntartás Semmi

Kőből derengés Lenni

az ami nem

Távol fehéren villannak a hegygerinc csigolyái

Nem ez nem az az est

a folyam olajos izmaival

uszályok világos ablakaival

nem az az est

plexiüveg lengőajtóival

ez az est

hol sörét emeli a lyuggatott bádoglemezről

söntéseivel rosszfogú kurváival

nem az egyszer sem az

bor melletti baráti sakkpartival

a sorsát ismétlő királygyaloggal

az ismétlődő beszélgetések túl sok éve

ismerőseinek úntig megismerése

barátnők feleségek új ruhái

kedvességük vagy érdektelenségük várható valószinüsége

untság és ismerősség mily finom

mily marasztaló mily elkedvetlenítő keveréke

lassan harminc felé e twentyagerek

kik unják az éjszakát és nem mennek nyaralni

ápolják a kényszeredett szövetségeket és szerelmeket Hegynyi

mitológiával a hátuk mögött dolgozhatnak serényen

tudják a különbséget a munka és a cselekvés között

Terméketlen

tükörmás ablakon túl sehol

fürkészett arcunk amelyen áttetszett az éjszaka

marad velünk

éjszaka-foszlányok tükörarc velem velünk

A márüres a mégüres

pillanat senkiföldje lesz

aki azt gondolja éppen

ami már éppen nem kimondható

Puszta következmény

Felébredni két emelet között

Alant az utcazaj hálóul kifeszítve

alant a tülkölés a tülekedés a tűrés

hamar és következetlen megbocsájtása

mindannak ami megbocsáthatatlan

Alant már egy poroló egy vászontetejű kocsi

Talán egy ág nyúlik ki Fonák menekülés a menekülőnek

Börleszk

nem halál

Utánozza a történést

így fáraszt az idő

Aranyörvények a szélben

Tavasz híg bocsánatát

esdekeltem s tettenértél

Nem Nem közömbösíthető az a hajnali szürke óra

az utolsó találkozás a garázsszerű téglabarakban

a toló vasajtók a zsúfoltság amely zavarba hozott

nevetségessé tett minket Tízezer hátralevő mozdulatomban

bujkál az a kézmozdulat amellyel végül is nem

Elkotródtam kisomfordáltam némán

az egyenruhások közül

Szüntelen összefüggés

az ő végleges arca

a mi kétértelmű arcunk

a gyalázat és a tisztesség között

és mégis csak utánozza

mégis csupán fáraszt

módszeresen mint a sínhajlítógép

Megőrölt

kő töretlen kőre visszaszáll

A megtörtént de ki nem mondott porként szitál

a mosolygás az aljasság s a bávaság között mutál

A szó talán de inkább biztosan nem

A könny nedvesség mint a nyál

Szemünk okosan csillog de ez minden

Megőrölt kő töretlen kőre visszaszáll

A hídfő

oroszlánjai biztos nem lesznek itt örökké

s ez oly tudás olyan garancia

minél többet remélni már mohóság

Dagad

halálosan mint elkötött láb

az utolsó az utolsó utáni

beszélhetetlen beszéd

A felismerés fokozatai

„…in dieser Zeitlichkeit wird nie

der heisse Durst gestillet.”

„Es sind viele antirevolutionäre Bücher für die Revolution geschrieben worden, Burke hat aber ein revolutionäres Buch gegen die Revolution geschrieben.”

(Novalis)

1

Nincsenek szokásaink. Se formák.

Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak.

Senki arcára formált lények,

élünk, s kísérletezünk arccal,

egy világban, mely időtlen időkig

képes tengődni az ideiglenességben.

Másra se képes. De homlokzatot, azt igen,

a legnemtelenebb anyagokból

a felvonulási barakokra.

És téglarakásokat bevakolni. Azt igen.

Elménk csírázik,

mint ehetetlen burgonyák egy pince

nehéz porában.

2

Nincsenek szokásaink. Se formák.

Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak.

Majdani hazátlan kóborló nosztalgiáknak

hevenyészett életünk hivogató házzal nem int.

Nem lesz, nincs könyvtárak, lakások

élethosszú, szerves növekedése.

Sem az elmúlás régi nemessége:

használatban-kopás, elvékonyodni

egyenletesen. Érintkezésünk

nem termel patinát, amely alatt

ép és tömör maradnánk.

3

Siratni: semmit. Novalis, Burke én nem vagyok.

Bár lenyűgöz, bevallom, a metsző eszű rosszhiszeműség,

mellyel koruk figyelték.

És ezer okunk van szeretni őket, mert okunk van

rokonérzésre mind az epés moralisták iránt,

a belátásból eredt elfogultság, tragikus egyoldalúság iránt.

4

Amiben tévedtek: mégsem lehet forradalmi

könyvet írni a forradalom ellen.

Node mit tudunk mi (azon túl,

hogy így vagy úgy megmentjük lelkeinket;

okosan előrelátunk, vagy kikezdjük az okos előrelátásokat;

látunk még egy parányi lehetőséget,

vagy éppenséggel egy körömfeketényi lehetőséget sem látunk;

úgy ítéljük, hogy a jelen körülmények között nem lehet élni,

vagy hajlunk arra, hogy mégiscsak lehet élni),

mit tudunk mi (azon túl, hogy képzeljük legalább,

és nem vagyunk hajlandók nem képzelni,

azt, amiről lépten-nyomon kérdezik a jobbak is:

„Ti tényleg azt képzelitek…?”

Mit tudhatunk, tudva, hogy a világ

nem a tudásban végződik?

Mit tud az, akiben az utolsó

kérdés burjánzik, a már nem kérdés

– amire felelet nincs, csak megoldás?

5

E korban

nem enyhülhet meg szomjuságod.

Őrzöd: utcák szagát, a délutánok

jellegét egykori lakásaidban.

Ott ház volt legutóbb, most

eső áztatja szekrények helyét

– helyi vonatkozások. Ilyen és egyéb

ezer akad. Vedd hozzá még a nők

tekintetét, a néhány arcot, melyhez közelebb

hajoltál a szokottnál. Emlékezz vissza bőrük tónusára.

Egy-két zajos esemény

tanúja voltál, jelen voltál. Tedd el az újságokat.

Mindez töredék. Évekig tartott,

amíg kiláboltál a hazugságból.

Sokáig haboztál, elodáztad, az időt húztad.

De végül számonkérted, visszakérted.

Mint levélköteget megutált szeretődtől.

Tiéd – eldobhatod. Megtanultál

elfogulatlan élni. Eredj, járj.

Ülj le, ha elfáradtál. Olvashatsz hírlapot,

ihatsz sört, ehetsz húst és salátát. Még

tiéd lehet – ami lehet. Indulhatsz. Kész vagy.

Hatvannyolc tele

Ennyi mitológiával a háta mögött,

csalhatósága tudatában

az ember otthon ül s röhög

ostoba, régi könyveken,

könyvtára különc kincseit

veszi elő, mint féltve őrzött,

magányos estékre eltett,

erős italt, s aprókat kortyol,

mígnem fejébe száll, s vidám lesz.

Utcára vásárolni megy csak,

ha barátja jön, nem csevegnek,

szótlan sakkoznak éjszakáig.

Közben dolgozik is, sietség

nélküli laza szorgalommal.

Valamit ír. Pihenésképpen

rántottát készít. A kávét

az ablak elé ülve issza,

fölrakja lábát a fűtőtestre,

rágyújt, aztán kinéz – s örül

ha kívül vastag köd gomolyog

ablakáig sűrűn, fehéren.

Metaforák helyzetünkre

Bizonytalan

minden.

Hol vagyok attól az

ifjútól, aki hittem a

világot – kesztyűként! – kezemre húzni.

Ujjaimat mozgatva könnyedén

érezni: igen, illik, rámszabott.

E kesztyű – harci kesztyű,

tenyéroldalt finom sodronyszövésű,

a perceken csillog vasalt fonákja

– vagy léha, másféle kesztyű,

selymes, kikészített bőr,

minek párját a kesztyűs jobba gyűrve

használatlan hordják, hanyag diszül.

Hol vagyok attól az ifjútól? Hol vagyok

a remény – ahogy nevezzük az átélhető esélyt –

mit a remény! – bármi véghezvitel

beláthatásától? Hol vagyok? Hol vagyok?

Munka: igen – fáradságán lemérve

mindenesetre az. A szellem befogva

– malomba szél – és őröl.

Hol vagyok?

Műhelyemben, egynehányadmagammal.

Minden bizonytalan. De ez nem.

Valami kijön a hihetetlen türelmű

újraőrlésből. Talán egyetemes

lisztté emésztjük az alakra, súlyra

még oly egyenetlen gondolatokat.

Hogy ehető lesz-e?

De mondjuk azt, hogy – kedvezőbb hasonlat –

szövők vagyunk, és újraszőjük a

világ gubancos szőttjét. Persze az

árnyékvilágét, ám – ki tudhatja – talán

viselhető ruhává testesül.

Mindenesetre múlatjuk magunk,

ki csomós, ki meg perdülő kedéllyel

lefut – vagy csévélődik? Ezt se tudni.

Olykor felhagyunk

minden foglalatosságunkkal hirtelen:

megbolydulunk szertelen izgalom áramától

átjárva, olykor felfakad unalom s csömör,

s ez elkedvetlenít egymástól minket.

Olykor felhagyunk –

és ilyenkor

az izgalom, éppenúgy a közöny

mélyén csillan tompán a félelem:

nem mindenkorra-e?

Nem verődik el

valaki visszaszólíthatatlanul? Kívülre, el,

ahol már semmi nincs?

És visszakullog mind, mivelhogy fél:

hisz odaki hang nem hallatszik el,

s érvényüket vesztik a szavak ott,

ahol már semmi nincs.

Folytatják szégyenülten

a csaknem elfeledtet. Most olyanok, mint katonák

az erődben (megszakadt minden összeköttetés),

katonák, akik nem tudják, katonák-e még.

Végzik köteles teendőik tovább.

És mindenikben néma korholás,

mind a másikát vádolja, amiért azon

egy pillanattal előbb ütköztek ki

a pánik jelei.

Az odakinn, ahol már semmi nincs,

az üres hívás elzsibbad fülemben

lassan. Csak a rettegés zakatol fel-fel olykor:

mennyi időnk lehet, mennyi időnk,

halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még,

míg semmivé likacsosít az

önutálat

– vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot?

Megvilágosul

Kín városa, te,

helyrehozhatatlan, roppant nehézkedés!

te megtervezett boldogtalanság,

beléd ölt

életünket, ha fölszíthatnánk is

még egyszer –

Nem a remény megalvadt

vére minden köved?

– Örök vagy!

– kiáltottam ezerszer, suttogtam rémülten:

Örök vagy.

Most mi történt velem? Aki már a halálra is

csak bólintani tudtam. S hogy mindent elvesznek

kezem ügyéből.

Miféle

boldog rettegés

szorítja szívem, szűkölő öröm?

Nézd!

Megvilágosul! Derű remeg át

életemen, a megsemmisülőn:

tektónikus mosoly

kőzeteken a földrengés előtt.

Horgodra tűztél, uram.

Huszonhat éve

kunkorodok, tekergek

csábosan, mégsem

feszült ki a zsinór.

Nyilvánvaló,

hogy a folyódban nincs hal.

Ha mégis remélsz,

válassz más kukacot.

Szép volt

kiválasztottnak lenni.

De most már szeretnék

szárítkozni, mászkálni a napon.

Körülírt zuhanás

(1974)

Emlékmű

Viturbius Acer fennmaradt verse

Velem, veled: mi lesz?

Nem kérdezni, nem beszélni.

Igyuk meg a sört

a favedrekben satnyán évelő

tuják alatt.

Hajtsd fel a korsót, ó Leuconoe,

tompán az apadt sörhabba ne bámulj.

Scire nefas –

lám a földalatti keszonja fölött

újra dohognak a szürke betonkeverők

– visszaidézik azt az időt –

Mire szőke hajadba vegyül

szürkével a piszkos öregség,

kicserélődnek az utcák.

Korszerű keretbe kerül az unt, utált kép.

Tavaszra felépül az új hadiút,

zörgő harciszekér hangján már közelít január

(mihamar dér fenyitéke a fákon)

a kussoló provinciák felé.

A levegőégbe süti farkát

mind, aki a jövőt akarta…

Húzódjunk be a ponyva alá,

s még egy sört!

Mert már zúg az eső.

Táj vájdlingban

Mint zsíros vízből egy ezüstkanál,

tompán csillog a nap.

A hűlő homály

színén felhő, zsiradékdarab

honol. Szigetnél mozdulatlanabb.

Alkonyat

Házak merednek, ki nem vert fogak

a levendulaszínű szájüregben.

A világegyetem-arc hova néz? Ütés, köpés

elférne rajt… De honnan?

Alkonyat

Tapló

Keményedek folyvást

Szótlan a szótlan

Szürke bükk törzsén

Szurdokok ködtavában –

Újabb verseiről

Még bugyborékol.

A járókelőszerű, ki majd hírt ád,

lepöccenti az egyencigarettát.

Mit szeretek?

Kesernyés fűszörpöm:

a tegnapi teát,

a szikkadt kenyeret,

az aljukig száradt

kanáltörő lekvárok

muzeális mézét.

Emlékmű

a hideg füst lágy horpadt gyűrűi

Marad

Marad maradni otthon

az egy-két személyes

katakomba lakások;

a lefeketedett gondolatok

fel-alá járkálása

alsó kapcsolatukra

várva az

elszigetelt agyban.

Hírösszefoglaló

Mint lépcsőzugban a pormacska:

gyűlik puhán a korszak mocska.

V. SZ.-hoz

Hozott a hídon át

a busz, és belenéztem

az alagútba. Az

árnyékkal bélelt cső

végén, vesztegzár alatt

gépkocsik vesztegeltek

egy elérhetetlenül messzi

homokszínű napsávban.

Rég nem

nézelődünk már együtt

alkalmakat keresve

alkalmi költészetünk

gyarapítani kínok alkalmából.

Lírai tolvajkulcsokat reszelni

szemmértékre

a szűk baráti körnek.

Egyedül őgyelgek

– foglya egy állapotnak,

amit magánynak túlzás,

függetlenségnek öncsalás nevezni –

a szikkadt látványok közt.

Kitérek a rakpartra némi árnyért.

Üvegolvasztó hőben

valahol továbbdöcög

a busz, melyről leszálltam.

Fülledt gesztenyesátor. De fenn a még lágy

tüskéjű csecsemő-csillagok

az ősz jöttét jelentik

már. A víz pállott pala.

De legalább egy hajó tördeli,

mely elmegy innen.

Látvány, vélemény: nincs

kivel megosztanom.

Szappanízű gyümölcseit

megérlelte bennem ez a nyár.

Rossz év köszönt ránk, tudtam,

már szilveszter reggel.

Csúszkáltunk az alattomos havon,

lehúzott vasredőnyök városában,

valami korhelykosztért.

Végül egy műtőcsempés önkiszolgálóban

ittunk jódsárga sört.

És mire kiléptünk, az utca

szemfájdító fehéret öltött.

Gyenge agyunk csődöt mond.

Jégbe zárt hajón a matrózok

köztudottan egymást eszik.

– Mint egy modern kötözködés-drámában:

évődés szóváltássá,

a csipkelődés sértéssé fajul.

Mígnem a háttér

szétroppantja a szituáció gerincét.

T. D.-höz

az élet ez az élet ez az álom?

kesztyűként kifordítva ugyanaz

a nyelv A jobb a balra nem hajaz

De szótlanul is elleszünk már hisz annyi

megtébolyult téblábol a fonákon

Tükörmélybe ilyen soká zuhanni?

Ave atque vale

Én szeretnék kifordulni gyomormód,

mert harmincadik évem elközelgett,

és még mindig csak nyögök, forgolódok,

mint beinjekciózott halálraítélt,

mint zárkájukban a hülyére vertek.

– Az ideges hús baklövései,

erőlködött, huzavona szerelmek:

az elmúlásba ezt viszem magammal,

ha – pattanás, rohadt vér, meggyülemlett –

kifakadok majd: sárga gyűlölet,

s jelenlétem felisszák, mint a vatta:

tények. S kerülök én is a kosárba.

De ti megéritek – ne féljetek –

gyönyöreit a minden-egyre-megynek,

hogy űzitek, menekülitek egymást,

mint a Vidámparkban a dodgemek –

Marionett

kívül minden köteléken

himbálódom mintha kötélen

talpam alatt a levegő

Már csak

már csak a zápor mocskos kopogása

már csak lucskos cipők nehéz kabátok

már csak gőzben zsivajló talponállók

már csak fűrészporos kő tapodása

már csak a celofán alatt dohos pogácsa

már csak a pezsegő híg ködbe mállott

utcalámpák az aprópénzből váltott

utolsó blokk a rendőr jótanácsa

már csak a kihalt villamosmegállók

már csak a szél szabálytalan futása

a sokközű városon át hiába

már csak a félbehagyott ásatások

már csak az éj gazos kutatóárka

már csak a didergések ásitások

A sertés énekeiből

1

Dohogva, mint a gép, zabálok.

Reggel van, dél van, este van.

Emésztek bambán, komoran,

langy lében lankadok nyakig.

Tócsám vizében napszilánkok

rozsdásodnak alkonyatig.

2

Csak vakargassátok nyakam.

Én nem leszek kolbász, se hurka.

– Saját belembe töltsenek?

Minden sertés átkozza meg

atyját, ki e világra kúrta.

(Reggel van, dél van, este van.

Már nem hagyom el mocskos ólam,

belé hízok jó szorosan,

csak bőrömmel rohad le rólam.)

Üzenet

(Emlékszel Vercors könyvéből a német tisztre,

aki nyájassággal és Hölderlinnel

akarta meghódítani Franciaországot

– s aztán rájött: hiába beszél?)

Egyszer a magány és a hatalom

csukaszürkéjében megtérek hozzád,

és tudni fogod – hiába etetsz-itatsz,

a vidám háziasszonyi ledérkedéssel

csak időt ölsz, kamrád végül kifogy –

miattad nem roppantja be az ostromgyűrű

a városkát: téged kimél nekem,

hát előbb-utóbb beóvakodsz hozzám,

batisztnadrágodból rettegve bújsz ki,

és úgy gyűrögeted, mint süldőlány a zsebkendőjét

az első nyilvános zongoravizsgán,

s átnedvesedsz, mint aki bepisilt,

a miniatűr kis férjedet féltve.

És én, mivel tudom, hogy nem szeretsz,

dehogy siettetem majd, hogy kitárulj,

becézlek unalomból s gyűlöletből,

mint macska űzködi az egeret,

hogy aléljon, és húsa édesedjen

Tócsák

tornyot felhőt falombot

villogtattatok

kortalan koromban

csupa tükör és zápor

....................

mint gépírónők agyában a szó

felcsapó

cseppek csápok

törékeny folyadék

porrá-gömbök

le-fel le-fel le-fel

Nagy esők idején

virágfonnyasztó hőség után

hideg esők csorognak

döng a bádog

vonatok füstje ázik

strandok olajos vize hezitáló

öngyilkosok bevégzik

vezeték leszakad

buszok elakadnak

a csatorna megárad

„Quo vadis?”

Azt a részt a Sienkiewicz

rossz regényéből még most is szeretem,

amikor Petronius pár percre megszakítja

a Halál nyíltszíni remeklését;

azt a nemes időhúzást, amellyel egy korszak

visszanéz; nézegeti magát.

Mint aki a hülő vízben hever,

s a kád dugóját még nem húzza ki.

Egy őszi levélre

Zörögve, veckelődve

honnan hová törekszel –

mintha egy üvegpatkány

vonná vemhes, törékeny

hasát az úton át, te,

kallódó levélasszony?

Mint levetett

Mint levetett cipő szaga,

bepácol az éjszaka.

Viszketőn belepnek a vétkek

– alvó arcát a zsírréteg.

Bűneid körülvesznek,

hirtelen öreggé tesznek.

Nem tetszenél most a kedvesnek,

kinek szeme, öle nedves lett,

ha rád nézett – úgy szeretett.

Nem tetszenél Istennek,

ki előtt meg kell jelenned

egyszer (mint lehúzott vécé,

zúg majd a Dies irae),

tisztán, mint egy kitörölt segg.

Falstaff búcsúja

Magad okold,

káprázatok gubanca, női szív, ha olykor-olykor

a szerelem aranyfésűje tép is!

Én a kátrány- és lópisaízű habok közt

elnyertem a kisded-szentséget újból

– kívül-belül. Hogy selymeim puffadoztak,

mint a beáztatott öregbab héja,

s mint vesztő kockajátékos kezéből perdült

kockának, olyan sürgős, sokszori

útja volt ádámcsutkámnak –

Nevessük ki magunkat!

Mint hab a piszkát.

Megbocsátok én is neked,

hideg gyomromból felböffent világ.

Szükségmegoldás

Hozzád, ki olvasod

Ülj és figyelj.

Reggel, kora délelőtt, délben,

kora délután, estefelé, este,

éjfélig, éjfél után, hajnalig.

Ülj és figyelj.

Figyelj, mintha csak ülnél.

Ülj, mintha csak figyelnél.

Mert kell, aki ül és figyel.

Kell valaki

az üléshez és figyeléshez

reggel, kora délelőtt, délben,

kora délután, estefelé, este,

éjfélig, éjfél után, hajnalig.

Ülj, figyelj.

Mintha ülnél és figyelnél.

Azok helyett is,

azokért is,

kik téged figyelnek,

és téged ülnek.

Öt tétel

A.

falak

nyílások

tér átabotája

meg lépteké

téblábolás kallódás

nekrotizált otthonokban

raktárlakások mélyén

hangárlakások szűk

csövébe tolva

B.

kimegyek a szobából

helyemre ül a füst

ellepik hanghullámok

szék öbléből

illan el testem hője

falon át eltévedt

beszédrészek nyomomban

a döglött oroszlán

melléből méz szivárog

oszló világból

édes emberi

hang hullaméze

aranylik

C.

míg homokdombokat pocsékol a hideg szél

míg boldogtalanul cirógat a tekintet

egy nehéz vaskordét egy szálkás lécet

míg megsemmisíti iratait körültekintően a kém

míg kezdetét veszi a hold rémuralma

az irtásokon és a folyópart néptelen szakaszain

míg virradat jő s a világosság kiül a falakra

mint félreérthetetlenül elutasító arckifejezés

D.

órákig vártalak ariadne

e hovátlan világon közelebbről

a megbeszélt helyen

hiszen ígérted

kivezetsz esetleg

a fényre

E.

a világ ami éppen

a fújdogáló szélben

Levegő I

Rizsszem fátyolos derengése –

Káprázat

hideg bársonya! Vagy mi?

A nagy, kései körték

üveghusa ilyen –

csillogó kása.

Levegő.

Tömbnyi áttetszés!

Levegő II

Levegővé

kellene lennie

mindennek.

Legalább a szem elolvadhatna benne!

(Ó, ha

mindenestől válhatnék

hűvösségévé,

hószagává…)

Lépcső

Ki találta fel a

körülírt zuhanást

– a lépcsőt,

mely a magasságot megszelidíti,

fölolvasztva fokokká

a dermedt függőlegest,

s a megoldás furfangját:

a kerülő út szerény

cselét megmutatta

a pillantása után

hasztalan ugráló

szárnyatlan embernek?

Egy versküldemény mellé

Ha verseim kelyhek (miért ne épp?):

parányi repedést – anyaghiba – mindeniken találsz.

Lelked tehát ne töltsd beléjük. A lélek

ragadós nyomot hágy a terítőn.

De levélnehezéknek megteszik. S öblükben tarthatsz

hegedűgyantát, tértivevényt, tejfogat.

Xenia

Fény, víz, kenyérbél, só, kapor, mustármag

gyöngéden megérlelte uborkánkat,

az elemeket mind magába szűrte

– természet s mesterség közös gyümölcse.

Kedvelem…

Kedvelem a szemérmes technikát:

hosszú lajstrom utolsó tagjaként

megemlíteni kedvesünket, szinte

mellékesen („… és hű, mint Annabelle.”)

– Mégis:

megcsendítve nevét.

Hogy az ő tekintetét érezd

magadon, olvasó, becsukva könyvem,

s így szólj: hosszú az út, s megérkezni,

valóban, csak egy fáradt mosoly. Valóban:

az Egyetlenről szólva

„Például…” – így kell indítani beszédünk.

S mindegy, min mentünk át. Sok

sár távozik, mielőtt olaj fakad vagy forrás.

Sci-fi szerelem

Úgyis annyi a dolgunk.

A szerelem végül is újplatonikus

vívmány: azon gondolkodom, mi lenne, ha

megpróbálnánk ilyen irányba

tapogatózni, felhasználva meta-

pszichikai és parafizikai

ismereteinket. Például megbeszélnénk,

hogy te pontban fél egykor odaképzelsz

engem a Mechwart térre, én pedig

ugyanoda képzellek téged, illetve

egy kicsit arrébb – szükségképpen,

de ugyanarra a padra.

Két ideális tárgy sütkérezik

a Mechwart téren! De vajon melyiken?

Az ideális Mechwart téren?

Agyam, mint tompa zsilett, csak kaparja

a kiserkedő inkonzisztenciákat.

Már az is kérdés, elképzelhetőek

vagyunk-e te meg én. Vagy csak két

olyan képzelhető el?

– De ha csevegünk, vagy ölelkezünk:

te akkor is csak

funkcionális diszpozícióm

körvonala vagy – vagyis egy határ,

melynek te mindig mögötte maradsz

mint e határ módosulásainak

feltételezett oka, én hasonlóképpen

– és a Mechwart térrel is ez a helyzet!

Lévén a nyelv félrevezető:

„Odaképzeljük egymást a Mechwart térre.” A locativus

reális térbeli ténykedésre utal,

míg a fiktív jelleg

kizárólag ránk vonatkozni látszik.

De alkalmazzuk csak a komplementer

megfogalmazást: „Kölcsönösen egymás köré

képzeljük a Mechwart teret”

– s rögtön kiderül a viszonylagosság.

Ha tehát két ideális tárgy sütkérezik,

úgy ez egy ideális Mechwart téren

történik – bár pusztán formális meggondolásból,

mert nem lehet azt mondani, hogy ez valamiben

különbözik empririkus egzisztenciák

találkozásától a valóságos Mechwart téren.

Ha csak abban nem (s ezt szándékosan a végére hagytam,

mert ez a meglepetés), hogy az ideális

fél egy nem múlik el. – Az meg nyilvánvaló,

hogy két ideális szerető nem

találkozhat a reális időben

egy ideális köztéren.

Az ilyen szerelem logikailag örökkévaló.

Oly ritka

Oly ritka az a szép,

ki képes összezilálni alakját,

majd visszanyerni,

mint víztükör, újból.

Ki ilyet talál: boldog.

A legtöbbje

megállít inkább: „Ez

a kellő távol. Innen

nézz!” És túlvégleges

testükre vággyal hajolni:

a látás

tompaságára vall.

A fájdalmas szerető énekeiből

Unlak, kedvesem, unlak!

S ezt szeretném most közölni veled

ilyen parlagian, durván és félreérthetetlenül.

Eltölt az erő és a bizonyosság érzése,

hogy valóban közölném

is veled – ha itt volnál!

A figyelmező csendben,

e szép magányos éji órán –

Legkedvesebb órája ez a szívnek,

a megenyhülő sötétségé. – Nevezhetnők

takarékos világosságnak,

mivel eléggé látszik minden.

Hallgatom az alvó mindenség apró korgásait,

és cigarettám fényénél derengeni látom,

mint végződik, a csukló közvetítésével,

a karom szépformájú kezemben.

Vagy a karórámban gyönyörködöm,

ebben a férfias és célszerű ékszerben.

Így unlak révedezőn, mindennap, ilyen tájt,

lopott órácskán, csendbe, magamnak.

Hogyan is mondanám a szemedbe, hogy unlak? És mikor?

Talán amikor mozgok ütemre, magamtól, mint a varrógép,

amit te hajtasz, fehér és pihés lábaiddal? Hiába,

a Mária-kultusz, mely

a formák hosszú láncolatán át –

Így magamnak, nem mindig fejezem be a mondatokat,

a lélek e meghitt kis ünnepein. Nem mondom meg.

Persze, hogy nem mondom meg –

Pedig tíz éve, igen, több mint tíz éve

égeted a kávéhoz mellékelt cukrok papírját

el a hamutartóban. Minden egyeset elégeted,

még szét is hajtod előtte, hogy jó soká égjen,

és nézed. Tíz éve. Háromezer-hatszázötven nap,

mert minden délután együtt kávéztunk –

Az ilyen fontos beszélgetések

alkalmából mindig

vagy behoztál egy üveg pálinkát,

vagy nem hoztál be egy üveg pálinkát,

de a célzat mindkét esetben ugyanaz volt.

Ez alkalommal, azt hiszem, nem hoztál be.

(Amitől kissé el is ment a kedvem,

mert a választások előtti szesztilalmat

idézte az eszembe,

a szombat déli tizenkét órától

imaházzá lényegült vendéglők

elsorvadó forgalmát,

a nagymálnát tartalmazó korsókat.)

Különben lehet, hogy mégis hoztál be pálinkát,

csak azt nem tudom, miért emlékszem mégis inkább úgy,

hogy nem hoztál be.

Nem tudom pontosan

rekonstruálni. Bementünk

a nagy szobába. A kerek asztalon volt

– mint mindig – egy váza virág. Ezt áttettük

a zongora tetejére,

mert ha az ember leül egy váza virág

két oldalára egy kerek asztal mellé:

folyton hajladozni kell, mintha számháborúznánk.

Mármost ezután szoktad mondani, hogy

„Vegyél ki poharakat”, vagy csak

mutatsz a pohárszékre, s mész a spejzba,

majd egy zöld orvosságos üveggel térsz vissza.

De hogy mondtad-e (vagy mutattad-e), és

kimentél-e – ez az, amire nem tudok visszaemlékezni

öt év távlatából. És ez most már teljességgel eldönthetetlen.

Mert te jobban szeretted az ilyesmit (s ne köntör-

falazzunk – itt nem egyszerűen ilyesmiről volt szó, kezdjük

tehát újra:) mert te biztosan jobban szeretted volna ezt

tiszta fejjel megbeszélni. Viszont tudtad,

hogy én szesz nélkül nem tudok huzamosabban figyelni, illetve

kizarólag arra, hogy valamit kellene innom.

És mivel elég fontos lett volna, hogy én oda tudjak figyelni –

Nem tudom! – Nyugodtan behozhattad volna különben

– két deci két embernek…

Bár jó erős pálinka volt, meg kell hagyni.

Novella

Szép rendet csináltatok. Túl szépet is.

Kerestem – a fene tudja miért – valami nyomot,

a nyomaitokat. Talán másért se

jöttem ilyen késő ősszel ide. Nem tudom,

de egy üveget ha nem dobtok ki,

vagy elölhagyott pohár (amire

ráképzelhetném a tenyér melegét),

üres szivaros doboz,

írtál rá valamit emlékeztetőül… Ilyesmi.

Akkor könnyebb volna.

Csak ülök csüggedten

a háromlábú vadászszéken, még ki se csomagoltam,

a meleg fadobozban. Takaros üresség.

Ez rá emlékeztet. Még a pokrócot is

lesimította kifelé menet.

Lakatlan levegő.

– Kezdek költői lenni! De valóban –

nem volt ebben egy csepp gúny?

Berendezte – mindent a meglevőből – ezt az

ártatlan interieurt. Ripsz-ropsz,

ahogyan ruhát varr magának.

Ő kérte el a kulcsokat. Meg is mondta

(kéretlenül és feleslegesen): mire

kell a bódé. Kéjlesőt gyanít bennem?

Ezért csinálta ezt a nagytakarítást?

„Itt aztán körülnézhetsz, hiába szimatolsz!”

Persze, ilyen volt mindig.

Mint ez a szoba. Mire felhúzta

a cipzárat a gerice mentén, hátra-

dobta haját – senki

meg nem mondta volna –

Még találkoztunk egyszer.

Akkor ketten jöttetek. Rajtad

látszott, zavarban vagy. Hoztál

valami drága italt – nyilván bűntudatból.

Legalább. De ő? Semmi! Vidám és közvetlen,

mint mindig, mintha „mi sem történt volna”.

– És ennélfogva: tényleg. Pedig jól adtam

Sarastrót (vagy Markét?), szóval egy ilyen

bölcs operai öregurat, aki aztán

leveszi vendéghaját, dupla bélszínt

rendel, és arca még evés közben is merő

buta ressentiment, elhízott rosszkedvűség.

Észre sem vette. Hiába vártam

egy elismerő tekintetet, hogy „akárki”

azért nem viselkedne így egy „ilyen” helyzetben.

Odaült a fotelom karfájára,

átkarolt – és arcomhoz ért a melle.

Aztán megtiltottam magamnak,

hogy gondoljak rátok. Illemből.

Bár egyszer (a kezdet kezdetén még)

majdnem elmondtam egyet-mást neked

róla. Egyszerűen úgy gondoltam,

senki nem tudhat úgy bánni vele, mint én.

Néztél is volna! De hát mit ki

nem talál az ember, hogy az ablakon

beügyeskedjen, ha kirúgták az ajtón.

Később… valahogy elrendeződött

bennem… Csak visszaszoktam a versolvasásra.

Kinek most nincs lakása, sose vesz,

ki most maga van, már marad

Eladom a bódét. Sohasem

szerettem nyaralni. Miatta vettem csak.

Nem mondom, hogy „hozzám nőtt”,

de kétségtelenül: megszoktam. Ezért.

Egyébként: valamit

mégis találtam. Nyolckor a híreket

meg akartam hallgatni, akkor.

A rádió a helyén volt, a fiókban,

de kimerült a telep.

Elrendezett mindent,

ez elkerülte a figyelmét.

Egy kimerült telep. Nem sok.

De mint jelképes üzenet (ha így fogom fel)

tőle: valami segélykérés – lehet az!

Vagy egyszerűen ennyi: „Fáradt vagyok”?

Ha reményre nem is

jogosít, némi táp a kárörömnek.

Alig szól már.

Ahogy a fülemhez közelítem,

kis vézna zengés motoszkál, halkul benne.

Néhány nappal korábban

„Nem bírom!” – hajtogatta. „Nem bírom!”

néhány nappal korábban eszelősen;

feje folyvást a fürdőkádhoz koccant,

ahogy féligöltözötten térdelt

a kövön, a kád peremébe kapaszkodva,

leszegett fejjel: „Nem bírom!

Nem bírom!” Nagyon untam.

Mit tud az ember ilyenkor csinálni.

Álltam hülyén és illedelmesen

– nem lehet, amikor valaki sír, kimenni.

Hogy addig is elfoglaltságot találjak:

nézegettem a testét (ahogy ott

térdelt félpőrén, és a kád megkondult,

valahányszor homloka hozzákocódott.)

Súlypontot váltottam: a lábam elzsibbadt.

Még mindig a „Nem bírom! Nem bírom!”

metronóm-pontos hisztériája.

Már egész libabőrös volt

– egyszál kombinéban a hideg kövön.

De hát tiszteletben kellett tartanom,

hogy ilyen állapotban ez mindegy az

embernek: nem terítettem

hátára fürdőköpenyt.

Elapadtak a könnyek. Csak zihált.

Ahogy víztelenített csapból levegő jön.

(Végül mégis kimentem. Aztán el.

Le a lépcsőn, ki a kapun.

Csinál az ember hülyeségeket.

– Jelen van, mit se használ; nem is tudják, hogy ott van.

Aztán cipelheti. Legalábbis: a kelleténél

gyakrabban jut eszébe.)

Szükségmegoldás

– Fél hat. Még jó negyedóra.

Pedig soká elvacakolt vele,

míg a foglalat fölé a két drótot bekötötte,

körültekerte egyiket a bal bokáján,

a másikat meg nedves leukoplaszttal

a jobb halántékára rögzítette.

Mondtam neki: meg tudom mosni a hátam magam,

s a jobb kezemen is levágom a körmöt,

de ő nem akar válni… Mit csináljak?

– Jöhetne már.

Ténfergett (a drót követte

mindenüvé), már csak porszívószerű kísértet.

Még az eszébe jutott és felírta

nagy betűkkel: ÉRINTÉSEM ÉLETVESZÉLYES!

Nehogy… A felesége elképesztően

járatlan volt ilyesmiben.

A hagyma szól

Én akkor is csak csupa héj vagyok,

ha keresztbe szelsz, kockára metélsz.

Miszlikbe apríts! – akkor is a semmit

vágod, mit nem zárok magamba, mivel mit

sem zárok magamba. Lévén csupa héj.

Héj héja, sőt a héj héjának héja,

sőt… – Csupán hely híján nem folytatom.

Meg nem akarok fennhéjázni. Úgysem

lehet rád hatni. Hallom a tojások

roppanását… A tojás éjjelébe behatol

a szentségtelen villanyfény. Hát csíra-

loccsantó kezed nem remeg

villával szétpüfölni a Magot?

– Némulj, te, szám! A zsír már sziszereg.

Bakó, tedd dolgodat: vess a zsírba,

Jelképzabáló! – hadd üvegesedem,

ízlés szerint.

Tojás, fiam, ne félj,

kimúlni a korszakból, hol az ember

nem érti már a Természet szavát,

hol a Patak és Liget néma már,

s a legtisztátlanabb Négylábú olvadt

hájára vettetnek a végső dolgok,

a magunkfajták –

Jobb nékünk – mintsem ostromolni elzárt

füleket – szónk rekesztve egyesülni

a rántotta nagy mártíriumában.

Beckett-szinopszis

Bágyadt megvilágításban

(mintha a lámpáknak hőemelkedése

volna), becsülhetetlen magasban

elhelyezett fényforrásokból (a látótérbe

lógó huzalokon

csak villanykörtecsutkák

hidegszenek)

érkező fényben:

SZEMÉT.

Állagát illetően:

zsinegorsók,

zsineg,

hullámpapír, csomagolópapír, béléspapír,

zsák,

dobozhullák.

Bejön: két EGYFORMA.

Megvárják, amíg a várakozás elviselhetetlenné

válik;

aztán az egyik EGYFORMA kimegy.

A színpadon egy EGYFORMA marad.¹

A megváltás hátulütői

Isten éjjel ágyam szélére ül,

a szakállszőröket egyenként kicsavarozza

államból és (mindig három ångstrőmmel)

hosszabbakat csavar be a helyükre.

A használtakat egy Nivea-krémes dobozba rakja,

aztán szublimál.

Ez hetek óta így megy. Minden éjjel

settenkedik az államon.

Felébredek, hogy szúr. Káromkodni

készülök, de szavam elébe vág:

Ez a végleges méret.

– Jól beszorítom.

Szakállam mint megdühödött kefe

sikálja a fekete levegőt:

Szórakozunk?

Mi lett volna, ezzel a fáradsággal,

mindjárt ezt belerakni? Nem riaszt fel folyton,

s maga se végeskedik ennyiszer ebben a

lukban, ahol még én is alig férek.

Mond valamit – mormogta szórakozottan,

s a szőröket

visszaszórta a Niveás dobozba –

ha akarja: leszerelem az egészet. Én megértem.

De hát – ne legyenek illúziói:

a fogakat is,

meg a fákat

minden éjjel, ugyanígy…

Töprengéseimből

Az rossz volna, ha volnának legyek,

annak sem örülnék, ha puskám volna,

mert nem tudnám, hogy mitévő legyek

a puskámmal. Ha viszont ugyanakkor

volnának legyek s puskám – az igen!

Hunyorítás, rátartás, még jobban hunyorítás

– elmászott. Rátartás, hunyorítás,

lejjebb, kicsit! még lejjebb, kicsit…

BUMM!

rátartás, hunyorítás… Na, persze, ha

nincs légy, nincs puska – nincs gond.

A. M.-nak

Kigondoltad – helymegtakarítás

végett – a négyszögletes narancsot.

[Gömbökkel a szállító- (s általában a) tér nem

tölthető ki folytonosan.]

Gondoltál gombostűfej

nagyságú narancsra – de elvetetted,

bár szabad szemmel kielégítő.

– S a fennmaradó térmorzsák?

– Talán söpörjük a szekrény alá? Sajnos,

nem alkudhatunk: térpocsékolás

vagy négyszögletes narancs. Tertium non datur.

Két kézzel három labdát

dobálni – ez nem elméleti

kérdés, tréning dolga.

– Valaminek a levegőben kell maradni,

de lehessen eközben járkálni fel-alá

másra gondolva.

Na, körülbelül ez.

Az éhezőkön nem segíthetünk.

Marad a hely marad-

éktalan kinyerése.

Két kézzel három labdát.

Derékszögű narancsok.

Hála

Nőkről

Kettő már halott.

Egy – nem, kettő elhagyott.

Kettő halott, kettő elhagyott,

egyet a játszi sors még meghagyott.

Ha nevetek: előragyog,

összezsugorodott, kopár

ínyből, egyszál laza fog.

Hála

Az állami ünnep

elhülyült csöndje nem különbözik

a katolikus vasárnapokétól.

Tömeges lézengésben

az emberek még ellenszenvesebbek,

mint célba fogva.

Most nem

enyésztetem, mint szoktam,

hálátlanul az ajándék szerelmet.

A vákuum utcákon

az menekít át, hogy emlékezem

arcodra és combodra,

melegedre,

öled halvész szagára.

Hiába kerestél fürdőszobát,

az ágy kényelmetlen volt,

mint egy tetőgerinc.

Bőröd új szagával elvegyült

a matracok rovarirtószaga.

Ágyúszóra ébredtem,

kerekszám éve

történt valami. Még aludtál.

Szemüveged, lakktáskád

a földön hever, ruhád

lóg az ablakkilincsen,

kifordítva praktikusan.

Fekete kombinéd

egyik pántja lecsúszott.

És szelíd világosság tétovázott

a nyakad pihéin, a kulcscsontodon,

míg egyre ágyúztak,

s egy kibökődött

fotelrugón

reszketett a finom por.

Új szerelem

Tavaszi szél érdes

fuvallatával arcodon sietsz

a gallyakkal behullott úton.

A kerti kőurnákból

félrecsúszott hósapka

alól föld feketéllik.

A tavalyi fű

igyekszik zöldellni: hálás

a benne még egyszer

gyönyörködő szemeknek.

Hát megint a megint.

Arcodhoz közeledni, melegén

olvasztani a szem száraz jegét,

kószálni veled – újból

reménybe züllötten.

Füst alkohol zene

iramlik és szüremlik

hangzás és hallgatás

táplálja mossa

a türemlő meg lappadó

szerelmet

Füst alkohol zene

anyafolyadéka lebegtet-ringat

uszadékfát

a napsütötte ár

Narancs gurul Pohár

Fogaid közül kék

füst göngyölödik

a szőnyegen kuporogsz

még összegyűrt tömött

fény

ejtőernyő

a zuhanás előtt

fekete bimbó!

Házasság

Női fájdalmaktól oly sokszor átjárt

derekad a kályhacsempéhez dőltve

ránézel örömtelen békességgel

a férfire, ki bútor és szobor.

Szoknyád, mint zacskó a cukrot, kínálja

ismerős édességedet. Ne vedd zokon, hogy

elérteni véli, mit félreért. (Pedig már

ziháltatja a szerelem szerpentine.)

És nemkívánt gyönyörben egyesültök,

mint sav a fémmel – sóváran, siváran.

Randevú előtt

(Árnyéka sajnos szebb, mint ő maga)

egy fűcsomón kifente a cipőjét,

és hogy felderüljön a szájaíze,

a tócsán hunyorgó Napba köpött.

Tikkelő szemhéjait megfékezni

elropogtatott kézből két tablettát.

Állt a megállóban. A többi már az

élőáruforgalom ügyköre. Találkakész.

Telefon-alba

Fél öt van. Már fél öt.

Most indult haza Róbert.

Kocsival ment, el ne aludj már.

Kávét hagytam a főzőben,

de csak a gangon gyújts rá,

mert megérzi a füstöt.

Tizenegyre legyél

a Lukácsban a pénztárnál.

Ronda hideg van.

El ne aludjál.

Fél öt van már. Fél öt.

Szemrehányás

Még most is

elolvadnék, mint a besózott jég

– pedig nem szeretlek –

ha hozzám érnél.

Öt szerelmes vers

A tények összegyűltek ellenem,

szerelmem, és nem-valónak mutatnak.

Nevetés? Vacogás „Fogadj fiadnak!”

Én játszom: „Kinek kéne kellenem?”

s ingem alatt emlék-ujjak matatnak

– tapadnak, másznak! – villanyozva bőröm.

Amíg bűvöllek és megkedvelődöm,

elölt ölelések csiklándanak.

Szellem vagyok, Tündérkedek, tűnődök,

rád nézek, átlebeglek, oxidállak,

mint a levegő a felületet.

„Ha nem szeretsz – majd kitalál a kín.”

Kedves vagy. Élek is, amíg kivánlak.

Szerelmed megtart, mint a formalin

elvetélt magzatot a tudománynak.

Nem kecsegtet se gyönyör, se gyerek.

Mint egy kurva piactérnyi ölébe:

jelenlétem a világba mered.

Szerelmek

Változatlan váz cicomái.

Jég és aszály közt játszi évszak,

zárka falán elképzelt hézag.

Elfeketedő cikázás.

Poros húrokról nem vélt zengés,

holdfénybe fagyasztott lézengés.

Szeretők

Kihasadt, mézbelű

szilván halódó méh.

Együtt

pörkölődnek, rohadnak,

arannyá, feketévé

az elhagyatott kertben.

Felirat

A kaktusz és homok kora elközeleg –

a barátságnak: vége.

Vége, ti kedvesek, a szerelemnek.

A szeretet

betokozódik,

szél hordja,

és kemény lesz, mint a kvarc.

Jelen van – jelt nem ad.

Kegy

a szórakozott sors kihez kegyes

nagyon hirtelen könnyű lesz

derűs üres

ujja hegyén megtartja a halál

tojáshéjat a vízsugár

Örökhétfő

(1981)

A ronda csönd

A ronda csönd majd így szakad le rád – – –

nézed az édes, trampli lábakat,

a visszér kékjét, lógni kezdő

mellek nyárvégi végpillanatát – – –

Milyen öreg vagy.

Nahát, hogy a nők

frottírtörülközőkbe bújtatják testüket!

Megkívánsz minden asszonyt,

akin már dolgozik az idő – – –

Ó, nem a szokott formákat kivánod!

Hanem, mondjuk: a talpakat,

e partra vetett, ekcémás

virágállatokat.

Egyszerre kívánod összes feleséged

és összes feleséged összes barátnéit.

Eközben papírt eszel,

lüktető has,

és zöld vízarany csöndben

élsz, hogy meghalj.

Félá – – – – –

Föl-fölriadva alszom, vakon matat

kezem a lecsúszott takaró iránt –

rideg derengés bánt, húzom magamat összébb.

Fagyos ragyogás érzik. Az antipóduson

most kél föl a téli Nap.

Forgat a Föld.

Kegyes ájulás visszaránt

a sötét melegbe… De még tudom:

hálásan el is motyogom:

álmosodom el, el-elmosódom – – –

Így ragyog be a testi fájdalom

is szerveim gyanútlan álmába. Oly

hirtelen riadnak! Vergődve rázzák

testem ketrecét, mintha ól ég

barmok fölött, vagy a vízár

orruk likáig ér már,

vagy mohón szabadul, egyik a mást tiporva,

börtönnyi fogoly – – –

– – – hogy azt hiszem, reggel van

már, és elaludtam. Elkéstem valahonnan.

Künn ver a fény: réges-rég rámvirradt.

Csak a szemhéjam összeragadt – – –

Meghallom, végre is, a kimért ketyegést,

kiveszem a sötétből

nyugodtan fénylő számokat:

az éjből hátra

van még vagy negyedényi –

nyújtózom hát, s a

másik oldalamra fordulok:

még lehet egy kicsit élni.

Van úgy is, hogy jön

Korán ébred – – –

Az utca

hűvös, tiszta, kisepert,

akár egy vasárnapi parasztudvar.

A házak homloka tündököl,

s a járda téres.

Az ember még nem úgy,

mint koszos hajban a fésű – – –

Az alvás ragacsát

lemosta víz és szappan.

Kávé, pálinka, cigaretta, szél:

A kedvek és a nedvek frissen áramlanak.

„Az ember” még

csupa tettvágy, csupa jóakarat.

Merő hasznosulhatnék.

Húsz perc és félóra között

kezd el fonnyadni.

Aztán beszippantja

a helybenrobogó.

Zörgő szeméttartály

zömíti, zúzza

– azzá, ami.

Újabb húsz perc alatt

kész is a gombóc:

makulatúrából, kabátszőrből, lihegésből.

Lehet kilökni.

Mocsok, elpucolandó.

Persze, van úgy, hogy mindjárt jön a busz.

Akkor meg az emberben

éppen

se tettvágy,

se jóakarat.

Hatvanas évek

A melegcsákány-rendszerű

szerelmi élet mégsem vált be.

A váltótársak folyton torzsalkodtak.

Színlelt nagylelkűség egymás előtt,

kicsinyes számolás, mikor maguk maradtak.

Aztán vissza a bedöglött kamasz-házasságokba.

Piszkálni a motort,

birizgálni az alkatrészeket – hátha begerjed

még egyszer – – –

Változatok női mellre

1

Fonnyadt emlőjét úgy gyűrtem össze,

mint üres cigarettásdobozt.

Szórakozottan morzsoltam, markolásztam – – –

Szép parkban sétálsz,

kezedben akármilyen összegyűrt, fölöslegessé vált

papír,

előtted hosszú, csillogó

sétány. Sehol egy hulladékveder.

Eldobni visszatart

hely s helyzet parancsoló tisztasága.

Izzadt marokban ráncok és mocorgás.

Szemedben félelem,

és fölötted a park

hosszú, mély, boldog sóhajai – – –

2

És azután a hűtőszekrényből kivetted

a polietilén zacskóstejet,

áhítattal két tenyeredbe fogtad

a hullámlót, tömöret, hűvöset.

Holt, ifjú anya mellét – – –

Hadd menjen

„Nos: a naivitás nem megy.

Amit lehet: figyelni a felvillanásokat.

Ez mindig hiteles, s olykor találó.

Nem alakítás, csak kivárás.

Nem növekszik,

mindössze összeáll.”

Ilyeneket jegyezgetett föl.

Jó volna Mallarmét fordítani

Jó volna Mallarmét fordítani,

de közben folyton azon morfondírozok, hogy

én tulajdonképpen első osztályú utas akartam lenni,

nyugszékből nézni a foszló habokba,

tartozások és hozzátartozók

nélkül, ehhez képest nincs mit ennem,

és ami még rosszabb, mások etetnek

(bár ez hiú beszéd, és lehet, hogy az volna még rosszabb,

ha mások sem etetnének, így mégiscsak megvan mindenem,

mint ezeknek az ocsmány balkáni gerléknek

az udvarunkon), ezek a gondolatok azonban elvonnak

Mallarmétól, pedig nagyon jó lehet Mallarmét

fordítani egy másik életben

(oly napsütötte minden másik élet),

ahol Mallarmét fordítanak, nem ismerik

az evilági komor teleket.

Cédulák

1

ahogy minduntalan elhatározom hogy más leszek

nem tudom milyen más

csak nem ilyen

de már tudom hogy

nem leszek más

2

az emlékezetem lassan bebútorozva

meghitt és célszerű

halottakkal több kevesebb jogon

nevezhetem halottaimnak is

hisz törölgetem-kerülgetem őket

3

A jót azt nem

a jót azt nem adom

megmenthetetlenül személyes

ami jó volt

Mayának

A visszaszámlálás befejeződött.

Ezt neked adom, mondtad

tenyerembe csempészve kicsi öklöd.

Ezt neked adom, mondtam

lassan feléd nyújtva csukott kezem.

Nyitott kezem üres,

fekete napsütés,

nyitott kezed üres.

Te nyertél, mondtad.

Te nyertél, mondtam én.

Hamu nélkül elégek mosolyodban.

Ugyanez történhet most veled is.

Űrrandevúnkat nem közvetítették.

Öregasszony

Az udvaron lecsúszott

porharisnyában ténfereg a szél.

Fenyegetőzik, hülyeségeket beszél.

Éber-álomkép Mayával, gyerekkel

Hátadba nyomódik lejárt személyid száma,

az udvar lángra lobban, mint a karbid.

A gyermek álmában megint felül, ellopott

biciklijéről álmodik és a rendőrfőnökről,

ki ezüstsisakban és folyamitengerész-egyenruhában

vérpadra viszi a biciklitolvajt.

Komoran evezünk a gyönyörért,

hajnali Styxen.

Öregasszonyhang herseg az udvarban,

álmunk rothadt tökön tapos.

Szeretlek, kedvesem

tűzvész szemekkel nézel rám,

pillantásodban bozóttűz. Gyújtogatás

a gombás lepedőn.

Nyirkos falak

izzadják a szerelmi kínt,

hűtőszekrényünk felforr.

Izzik a margarin az aranypapírban.

A hajnal

ütésrekész. Nem mentesz meg te sem.

Gázóra kattog. Fürdesz. Gyerekek

várnak. Hogy tudsz rájuk nézni?

Mindig ezen gondolkozom. Én nem tudom…

nem érdekel… Elintézzük magunkban

az életet, aztán essünk egymásnak,

holt a holthoz, sietve, szétesőben.

Maya

Síma, tömör, egynemű, telített:

mint a méz. Mint egy kavics,

külön csöndjébe gömbölyödve.

Beálló állapot: megszülető jég.

Törésmutatója mosolynyit változik.

És persze, öregedés,

lábán a visszerek,

dagadó bokái.

Invokáció

Eltávolítom írógépemről a Napot.

Fölemelem papirostul a gépet,

hátradöntöm, és lecsusszantom róla.

Most ott hever a zöld abroszomon.

Aztán ülök a széken – fázékony úszó,

aki féli a hideg vizeket:

úszás borzongatában. Tényleg fürdő-

ruhában ülök. Nyár van.

Künn a kertben Maya fehér ruhája

függ a zsinegen. Maya másutt

s egy más színű ruhában függ

az adott körülményektől. Őrá várnék

most ebben a szobában, ha el nem

kezdem ezt írni, hogy ne várjak,

s ne akkor kívánjam majd, hogy ezt írnám,

amikor majd nem kell már őrá várnom.

Rögzítsem most tehát: a Múzsa – távollét.

Távolléte egy írógépkarok közé

redőzött napszalagnak. Távolléte egy

fehér ruhát kitöltő valami élőnek.

Tik-tak

Szerelmünk holtjátéka.

Valahogy

majd véget ér. Csak azt nem

tudjuk: hogyan?

Magamban élem már a szerelem

felkínálkozó változatait.

Begyűlvén bizonyos tapasztalat,

amit ama szervünkkel művelni tudnak

nővéreink:

képzeletben teszem.

Itt melletted az ágyon.

S ahogy Istennek bármelyik időpont

alkalmas meghallgatni egy imát:

mindegyik pillanat tökéletes.

Szonett-jel

Következzenek el már a szonettek

(életemben az elmár van soron),

e precíz szógépek iszonyú nettek:

MŰ-sorok legyenek most műsoron.

Koronként közök: takaros szünettek

(s közönként korok; „korok”-ban szoron-

gtunk, -gtatok, mitiők…). Végső soron:

TÁRGY mind – akár egy asztal („azon ettek… ”).

Három kettest! És kattognak a nikkel

fogókarocskák, várni is alig kell

– s kész a kávé (csak húzzuk le a plexit!).

Megisszuk s mire kezünk megmelegszik

a pvc-poháron: illanik el

a Nincs-Akinek-Mondd-Utóíz (exit).

Női hang

A feleségedről álmodtam. Sok értelme nem volt:

vigasztaltam valamiért

– valami teljesen hétköznapi bánata volt.

Elvesztette a táskáját vagy mi. És miközben

azt ismételgettem, hogy szedje össze magát,

nem történt semmi különös:

állandóan azon törtem a fejem,

hogy miért nem ő vigasztal engem?

Erotikus

A „te kis…” kezdetű

elfulladó nyelvi kisérletek

hatására elzsibbadsz.

A hajhagymáidig beleborzongsz, ha

„mézbenfőtt fokhagymának”, vagy „vaniliás

makrélának” becézlek.

Minden igazi nő

ösztönösen érzi,

hogy csak irónia

sejtetheti, milyen kimondhatatlanul…

Casanova kihunyó öntudata

Nők

nők

kikben töltöttem perceket

locsolócső

a házmester kezében

Férfihang I

Te kivétel vagy.

Te nem vagy undorító – csak viszketsz.

Hogy hol? Kérlek, mindenütt!

Hogy is mondjam, itt. Szerte a szobában…

Úgy szeretlek!

Férfihang II

Csak azt nem értem, miért

kérdezte olyan szemrehányóan

a múltkor, hogy „Hát már nem vagyok

a te kicsi feleséged?”

Tíz éve elváltunk.

A kukkoló éji dala

Végigvizsgáltam a kis

sportkukkeroddal a még

világos ablakok

mögötti világokat

a szomszéd házban.

Igazad van, sehol se basznak.

Mi itt nem baszunk.

Dugom is el a rémült hernyót.

Akár a szomszéd házban is lehetnénk.

Jóllehet ha az (innen nézvést)

szomszéd házban lennénk,

akkor te bugyirózsaszín bugyikat

áztatnál kék műanyag lavórban,

én meg tréningalsóban, atlétában

ellenőrizném a kaktuszokat.

És nem lennének ilyen gondolataim.

Mi volnánk az ország.

K. M. szerelmes éneke

Miért nem szeretnek engem a nők?

Gyuri, mondd meg nekem, miért nem szeret egyik

lepedékes nyelvű, pállott picsájú

lankadt kurva sem?

Imáimba foglalnám a nevüket,

lihegnék, mint egy trubadur,

kacagnék, mint egy bajazzó,

elvenném feleségül (le van szarva!),

miért nem szeretnek engem a nők,

ezek a tetves kis pinamancik,

én áhítattal ejtem ki a retkes nevüket

minden fogmosás előtt,

és most otthagyott ez a Margit is,

miért? mer’ mondtam neki,

mikor a múltkor bőgni kezdett,

hogy fújja már ki (a szemét)

vagy hagyja abba,

én nem bírom a tocsogós csajokat

(az anyja halt meg neki vagy kije),

há’ most mi rosszat mondtam neki,

hogy mennyen a kurvaannyába,

mert én most dolgozom és utálom,

ahogy a szőrök recsegnek az orrában,

amikor levegőt vesz,

és ettől nem hallom a konczsuzsát

gépelés közben.

Erre elment.

Ezek a szar kurvák, öregem,

mindentől felhúzzák az orrukat.

Ez az Enikő meg – – –

hát nem igaz!

Én szeretem

a nőket, meg nem vagyok prűd meg minden…

de háromszor láttam,

és nem le akart smárolni egy kapualjban?

Így ahogy mondom:

nyelvespuszit akart

adni. Belelógatta azt a ronda nagy

piros nyelvét a számba.

A meztelen számba. És nem hord nyelvtartót sem.

Hát megmondtam neki,

hogy álljon meg a menet,

előbb lakás és egzisztencia,

aztán akarjon puszizkodni. De akkor se velem,

mert engem nem így neveltek.

(Pedig szerettem volna,

ha megkéri a kezem, nagyon snájdig lány volt),

de hiába, nálam első az elv:

mindent a szemnek,

semmit annak a ronda folyós kezének

– le akart tapizni! hát ezt neki!

Mért nincs egy rendes nő? Aki nincs.

Ezek mind vannak: szelelnek, párolognak,

szaguk van. Akkor is nő a hajuk,

amikor gépelek. Pedig csak azt kérem, hogy ne.

Ez a legkevesebb.

Én tökéletesen tudok alkalmazkodni,

mosok lábat, tisztán tartom a teflont,

perfekt agglegény vagyok, valószínűleg

az a baj, hogy túlságosan tisztelem

ezt a sok riherongyot.

Apokrif

Zakatol a szentcsalád

Isten tömi Máriát,

József nem tud elaludni,

keres valami piát.

Nem lel, felkel. Pizsamára

húz fel inget és gatyát,

lemegy a Háromkirályba,

hogy egy fröccsöt legalább – – –

– – – „Megint Isten?”

– – – „Az hát, megint.”

Sóhajt, nagyot húz, és legyint:

– – – „Különben,

múltkor kivertem a huppot.

Ha az orrom előtt dugtok!

– – – de így megmondtam a Marinak,

legalább tartsad a pofád,

úgyis szól mint a földrengés

mindig az a rohadt ágy,

közben – de komolyan! – ne halljak

több ha-ha-ha-halleluját!”

Nagyapámnak mindig

Nagyapámnak mindig kétheti

restanciája volt az újságokkal.

Amit elolvasott, azt a kenyér-

vágó késsel felszeletelte vécépapírnak.

Így mindig kéthetes

Népszavákat használtunk a klozettra.

Ahogy nagyapám

elmaradt a korától.

Megtermékenyítés

fűrészpor és vér

fel-fel új nemzedék

bocsánat-nem-tudó

kis gyilkosok az alvadástan-órán

lehull egymásra néző

még hebegő fejünk.

Gyász 1971 – – – –

Az asztalomon semmi.

Csak a professzor úr

Fényképe (az, amelyiken két

Végsősoron közt mosolyogni tetszik).

Majdnem az utolsó évekből.

Meg egy (állitólag párizsi)

Utcából kiszaggatott utcakő,

Az ugyancsak majdnem

Utolsó évekből.

Asztalok cserélődnek.

Kihátrálunk hol-ilyen-hol-olyan

Asztalok

Lábai közül.

Keresünk szabad asztalt.

Mint ezt, amin most írunk.

Kitesszük a Professzor úr fényképét

Erre az asztalra.

Es nézzük. Hogy mit néz?

Berlioz-dosszié

A nehézzenekar felvonulási terve (részlet)

Nehézzenei előkészítés:

a nagyöbű rézfúvós alegységek az

(alább részletezendő)

vonós magasabbegység

„felpuhító” műveleteinek alárendelve

szükséges mennyiségű és erejű

hangot szórnak

széles, horizontális síkban

az ellenséges széksorok teljes mélységébe,

elterelendő a figyelmet

a csoportokra bontott vonós magasabbegység

változatos,

váratlan irányú

és koncentrált

támadásának várható kezdetéről.

A főcsapást az összes vonósnemek egybehangolt

tűzakciója vezeti be.

A beásott bőgőlövegek

lassan emelkedő lősíkban

több lépcsős robbanóakkordokkal belövik

az ellenséges terepszakasznak

a zenekari ároktól

a ruhatárig terjedő mélységét.

Az önjáró gordonkák (az ún. „fülbemászók”)

eközben elsősorban az ellenség

élőállományában idéznek elő kárt,

míg a könnyűhegedűk pergőtüze

hivatott fokozni a pánikot. Ugyanakkor

már az előkészítés során sem hanyagolandó el

a kalibrált, távcsöves klarinétok

igénybevétele értékes egyedi objektumok

megsemmisítésére.

A konyhafőnök ajánlata

Amikor majdnem színültig van már

hínárral, algával, nyaralómócsinggal

(a víz épphogy ellepje!),

megvárjuk, amíg egyenletesen,

szürkén izzik a Nap fűtőspirálja,

akkor a gyorsfőző KEMPING-patentfazékra

rákattantjuk az eget.

Az aprítórákokat elevenen

hajítjuk a lobogó lébe,

ezek berregve kockára darabolják

az egészben feltett

üdülőgerincet, és agóniájuk közben

levendulaszínű felhőt lövellnek

ez kölcsönzi

az önálló fogásnak is bőséges

„Beutalt-ragu”

különleges színét és zamatát.

Tálalás előtt gondosan lemerjük

a tetején úszó hajolajat.

A tálba szűrve két evőkanál

állon érlelt borotvahabbal elkeverjük,

csípős szappant reszelünk rá gazdagon,

ízlés szerint ólomecettel

és körömfeketényi „Atléta”

lábpúderrel fűszerezzük.

Mondogatnivaló

Cipőmre nézek: fűző benne!

Nem lehet, hogy ez börtön lenne.

Széljegyzet egy vitához

Radnóti Sándornak

Ha a seggünkbe nem csizmával rúgtak,

azt tiszteltük volt liberalizmusnak;

ha virágnyelven küldtek el a francba:

a Repression átment Toleranz-ba.

Túl az Oderán, innen az Uralon

szerveződik a rémönuralom,

a trafikokban rágógumibot

– prefogyasztói világállapot.

S mert mindez csak kritikailag tetszik,

tituláljuk kommunának a kreclit?

S ezentúl kritikailag kúrunk,

míg tűri személytelen kult-Úrunk?

Te a politikai szférát transzcendáltad

– én még mindig csak tartom itt a számat.

S mert minden megy szét, és gyűlölni fáradt

vagyok, csupán álmatagon utállak.

Nebich. Vollendete Sündhaftigkeit!

A jövő – bízom – mindkettőnket ejt,

orrontja majd, hogy alle beide stinken,

s egyformán: összefügg mindennel minden

– s egymást alázza: aljas düheink,

nemes huzavonáink – mint a fing:

gyötrelmesek és nevetségesek – – –

szerelmek bántanak minket s szelek,

ezért szellentem e széljegyzetet,

verssoraim a görcsölő belek.

Katonai tiszteletadás

A Vereség Napján

kardélre hánytam

Szerelmes vers

Buffogó szürke homokzsák egek

koponyaűrömben,

talpamban

suhogó gumibotutcák.

Korszaknyi só– és

mákostésztaevés

után úgy szürcsöllek,

nem érdekel az őrzők

500-wattos nézése,

mint a WC-kagyló vizét,

amíg a víz csurgott, hasztalan

rángatott, és ütötte fejemet

a pisztoly agyával…

Ha az ember

Ha az ember a Batthyány

utcában lakik

harminc-egynéhány éve

s megért egynéhány miniszterelnököt,

óhatatlanul elgondolkodik

a vég

mikéntjeiről-módozatairól.

Én szurkolok magamnak,

hogy mint Batthyány,

utcahuszonháromom, példaképem,

féltérden,

hamm! bekapjam az elmés ólmot.

És ólmos elmémben,

amikor a beszélőközpontig

ér a mindent gyógyító érckúp:

Cambronne

szava döngjön

az agy visszhangos folyosóin.

(Persze, hiszem, hogy erre nem kerül sor.

Szeretnék Pákozd, Isaszeg után

a Honvédmenhelyen

egy poloskamentes vaságyat,

egy karbolszagú folyosót,

ahol büszkén mélázva pöfékelem

a hálás haza csikkadományait.

Vagy – álmok netovábbja – gondolok

adókedvezményes

dohánytőzsde-bérletre.)

Egy fényképre, amelyen kezet ráznak

(1948. június 12.)

(Rekviem a magyar demokráciáért)

Hogy nem lehet?

Inkább azt írnám: nem helyénvaló

gyűlölet nélkül gondolni Reá.

(Elsőre majd’ azt mondtam: nem szabad – – –

de: tanúm és bírám legyen Petőfi Sándor,

hogy a szabadság szent szavát ajkamra

parancsolólag többé nem veszem.)

Mondjuk tehát: gondoljunk megokolt

utálattal reá – mivel halott, és

halottabb nem lehet már.

Bosszúnak ekképp módja és alkalma nincs.

Még hamvait sem

fogadta be e föld (ha jól tudom).

Így hát: legyen a nemzet könyörületes iránta

– mert jobb, ha egyebeken gondolkodik.

Viseljük el, oly sok más rossz után:

ez sem fog megbűnhődni semmiért.

Ám nézzük vizsga szemmel azt a kézfogót:

az alkuképes alkusz s a történésbe magát beleártó

ártatlan áruló kézfogását:

A vaku

felfényleti tökfejét

a röltex-méretre szabott tömeggyilkosnak

(emlékét össznépi felejtés őrzi),

csakúgy mint a tanakodó s tanácstalan,

ennenbuzgalmú áldozatnak is,

ki vesztét érzi bár – hozzásegít még.

Megtekinthető – éles rendőri fényben –

rá rossz fényt vető félszeg mosolya

az olcsó OTI-szemüvegkeret mögött – – –

gyanúsítottzakója, gyanúsítottnyakkendője,

zakóján a három gyanúsítottgomb

s mögötte a nyílni kész zárkaajtó.

Fáj mondanom: mindközösen utálom

a foglyot és a foglárt.

A sanda ravaszság

s a fontolva halódó hülyeség:

ugyanegy ütemre skandálható

változatai az álokosságnak.

Két megtöretett,

bepiszkolt

kéz egymást rázza.

Egy áramkör

reszketteti a közös gyávaságot.

Két handlé rázza

egymás nyirkos kezét.

(Ja, hogy az egyik gyilkos, a másik balek! Na és?)

Hát: így végződött, mi épphogy kezdődött.

Ez történt. S nincs feloldás, enyhülés.

Petőfi tér melody

Megyünk az Agyrém-térre,

Megyünk az Agyrém-térre

Tün-

Tet-

Ni!

Megyünk az Agyrém-térre,

Megyünk az Agyrém-térre

Az Agyrém-téren

Nincs

Sem-

Mi.

No, akkor menjünk haza,

No, akkor menjünk haza

Föl-

Ten-

Ni!

Az üres fazekakat,

Az üres fazekakat

Gáz-

Ra!

Tegyük föl a levegőt,

Tegyük föl a levegőt

Meg-

Fő-

Ni!

Vizigót vasárnapok

Mi nem a vizigótok köztársaságát akartuk felépíteni

(Danton)

a vizigót köztársaságban csönd van

a vizigót köztársaságból édes rádiózene szivárog

a vizigót köztársaságban rádiózene van

a vizigót köztársaságból édes csönd szivárog

terebélyes elhanyagolt gáztűzhelyasszonyok

álmodoznak a vizigót köztársaságban

samottszínűre érett rózsáikból

csöpp savanyédes tej buggyan olykor

vízcsapférjeik nyitvafeledten

száraz horkanásokkal alszanak

a vizigót köztársaságban nyitva vannak az ablakok

enyhe szélben leng-nyikorog

a vizigót köztársaság valamennyi ablaka

Utcakép sétálókkal

Árnyéksziták és még valótlanabb

dolgok! Ég s föld közt csakúgy leng egy ablak

nemugyan szélben, de elég vidáman:

Hárman fölfele néznek. Télies nap

süti arcuk, sápadtak, szótlanok.

Figyelik. Tán figyelték már korábban?

Nagymama

A nagymama

növesztett engem

ilyen roppant nagyra,

szívósra, szépre, erősre.

Mikor elkezdtek lőni,

az aranykarkötőjén

vett két libát, lesütötte,

aztán, nyomás! le az óvóhelyre.

Azóta: süt, süt, süt

ebben az átmeneti helyzetben.

Nagymama előre tudja

a világháborúkat,

a tanácstalan köztársaságokat,

illenforradalmakat,

ollanforradalmakat.

Egy háziasszony – – –

vallásilag közömbös:

de annyira,

hogy a közeli katolikus

templomba

jár, evangélikus pedig – – –

de én libát faltam

az óvóhelyen,

miközben a forradalom

fölfalta gyermekeit.

Hát egy ilyen LÉGÓtalmi

pince volt az én gyerekszobám.

itt etetett nagyanyám,

ott könyvelt nagyatyám,

onnan járt be anyám,

onnan akasztották a bácsikám,

onnan emigráltak a nénikéim

Házasságba, Angliába, Mennyországba.

Volt egy sárkányunk,

a Szálasi Mátyás – – –

Hogy sziszegett, pisszegett!

Ő ette meg a libabelet,

a csótányokat,

a kengurukat,

a farkasokat,

a mihályokat,

a kártevőket, az árvetőket,

mind, mind ezeket a

fantasztikus vadállatokat,

akik benépesíték

gyermekkoromat.

Song

Ez a hazám,

ez a hazám,

ez a hazám: Vadkelet,

a fényben úszó

szépséges

Comecon-szigetek.

A levegő:

van!

És olyan…!

És van!

És olyan is!

Még.

Nálunk a levegőt

harapni lehet!

Nálunk a levegőt

lehet harapni!

Ezt a

fölséges leget!

Varázsos Vadkelet,

megszokni nem lehet,

titeket,

csillagfényes

Comecon-szigetek!

Örökhétfő

Miután a hétfő

– a szervezők legnagyobb

csodálkozására, sőt, minden

várakozása ellenére –

sikerrel lezajlott:

az apróságok,

akik nem emlékezhettek

már a kedd, szerda és a csütörtök

fokozódó nehézségeire,

sőt a pénteki

színpompás katasztrófa

is csak annyi nyomot hagyott bennük, hogy

„durrogtak a staneclik”:

bírálni kezdték

a szabadszombatot,

a virágvasárnapot

(a felnőttek azt sem tudták,

milyen nap van,

együtthaladtak korukkal,

és – korukhoz képest – egyenletesen

kinyúltak).

Csak az óvoda meg a bölcsöde

toporzékolt:

hogy miért dobszerda, hogy miért

szerelemcsütörtök, hogy a

kiskedd átcsap nagypéntekbe,

hogy az ezüst – illetve aranyvasárnap

között ésszerű határt

csak a hamvazószerda dinamikus

perspektívájából lehet vonni, és ami

az úgynevezett „húshagyó”

keddet illeti – korántsem hagytak húst, illetve

korántsem hús volt

az, amit hagytak.

A megnemszületettek

undorral figyelték

az egész komédiát,

mondván, hogy minden mondvacsinált,

amíg ezekről az izékről

beszélnek, s nem mondják ki világosan, hogy

hosszabb a péntek,

mint a szombat.

A felnőttek ezek után

sem tudták,

milyen nap van, de jelentették

a szervezőknek, hogy állítólag

folyton nap van.

A szervezők a nagy időzavarban

úgy értették: tegnap van,

ezért évfordulókkal

kezdtek kísérletezni, ilyeneket

mondtak: „Ma volt 150 éve tegnap.”

Majd áttértek a kerek

számokról az ellipszis számokra

(Holnap lesz 132 éve tegnap stb.)

de az óvodások,

a bölcsödések,

a megnemszületettek

és (sajnos immár)

a felnemnőttek is

obszcén mozdulatokat

tettek időnyalókáikkal,

homokóráikkal;

telefingták

a korszagalkotó lékgömböket,

teleszarták a Telstarokat,

phalliújságokat ragasztottak,

francparenseket és

zölddisznókat hurcoltak

az ezeréves Pillanatnyilag téren

rendezett Momentánnál, és

egyre ezt ordították:

Ma mi van? Ma mi van?

Az Örökhétfő bevezetése óta

az Örökkévalóság (azelőtt Pillanatnyilag)

téren ezeréves

gyeptéglák zöldellnek

élőképek körül.

Harangvirágok, tölcsérikék

harsognak: hétfő! hétfő!

Csak a sírkertészek

motyognak maguknak:

hétfő, kedd, szerda,

csütörtök, péntek,

szombat, és rozsdás kannáik letéve

a napsütötte temetőn:

vasárnap.

Büszkélkedés

Nézz szét ezeken a.

Ezt mind én hagytam abba.

Amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni.

Éjszaka

1

A vizes járdák

rücskein most a holdfény

senkinek csillan.

Megvilágít

mogorva

Háztartási Bolt-kirakatokat.

2

Fejed

mint egy szétrugott vekkeróra

kócos rugóival:

időtlenül hever.

A fej. A törzs.

A dúlt lepedő mosta két kontinenset

épphogy

összeköti a nyak.

Valahonnét néznek

e szürke, nagy

felhőhideg szemek?

Akin már átütött

– az tudja csak! –

a megfordító rettenet:

eddigre s ezutánra életet

a villám, ami tép.

Én nem tudom.

Néznek e szürke, nagy

felhőhideg szemek.

Az öngyilkos

1

Alá csőszörcsögésbe.

Alá szélcsoszogásba.

Éjszakád elzárhatatlan csapja.

Égve felejtett csillagok.

Isten, ki merően

nézi, mint rágod a párnád.

2

Ugyanaz a fal. Ugyanaz a szőnyeg.

Ugyanazok a feslések, kopások

Csacsogás, sírás, vádbeszéd – család:

mindez egy képhely fehérsége már.

Elfog a világirtó szeretet.

3

Az emlékezetben néhány szavad

fénylik, recseg, akár a sztaniol.

Láthatatlan vagy már. A tényközökből

szembántó ellenfény süt.

A fakír

Fölkúszni fürgén a kötélen,

aprófogással tűnni-szökni

a sűrű, tűrhetetlen zajból,

a csomósodó kásából, mely

körülöttem fröcsköl és fortyog.

Szökni, alákacsintva orvul,

magasba dobott kötelen!

Kitárt karokkal hullani

az elenyésző égen átal,

és földet érni, véget érni

egy iszonyatos puffanással.

Ballada

Villanyfényt

a mezítelen testekre!

mintha nem tudnád mit!

– szappanosvíz a szembe.

Mindenkit

elhagyni, becsapni.

„a lélek egyre

igényesebb,

magadban építed fel,

mi hátra van…”

A földdel-egyenlővétevés

mámora.

Istenné lenni.

Kitekintés

Micsoda szétnézett ócska üveg!

Kinézések mocska vastagon

Pillantáskosz az ablakon

Szemzugba alvás enyve beszárad

Résnyi szivárgó sárga hideg

Cetlik, avagy búcsú, avagy közelít a tél

1.

Egy pillantást előre vess,

borzadj el pontos terv szerint,

és: kanalazz!

Most megy

torkodra a túlerőleves.

2.

Hízik a hideg.

Véget ér

botorkálásom e földi világban.

Fogytán a kenyér.

Zsugorodik a májam.

3.

Holtpontra jut (délután öt)

ez a tétova sors,

mint a kínnal kiköpött

slejm, amit egy hosszú harákolással

az üresen forgó

garatból

kikotorsz.

K. S.

Az a halott nő

az a tizennégy éve halott

ifjú nő

átjárkál a szobánkon éjszaka

szórakozottan tesz-vesz

ki-becsászkál

ezt-azt felemel elemel

reggel nem találom

vagy áll a falnál

és csak rémülten néz

pedig halott

mintha kivégzőosztag előtt

vetkőzni kezd

veti le azokat a

amiben el

a bugyit a harisnyát

én meg kérlelem hogy ne

ezt itt most képtelenség

ő veszi a kabátját

egyszál kék csipkepáncél-melltartóra

és oldalazva hátrál mintha

félne hogy megütöm

összehúzza

magán a „teveszőr” kulit

vacog

„miért nem fűtesz?” – kérdi, és:

„minek élsz még?”

Építkezés

Zuhog az ész

a gazdátlan tényrakásokra.

Találkozás

Jössz felém a szobán át

örök jövésben, lépteid

alól nem fogy a tér,

ugyanabban a lehetetlen színű

zöld kardigánban, a félhosszú flanelszoknyában,

amit a koporsóban viseltél,

lábadon a szürke gyapjúharisnya,

jössz a szobán át

(anyám a teakonyhában matat),

gyermeki, bízó, csupafog mosolyoddal,

felállok, nézlek, ideges mosollyal:

– úristen, hogy mondjam meg?

Hiába… nem tudok veled élni.

Hiába támadtál föl.

Ami azóta történt

Én visszamentem ahová,

újra elmentem onnan is.

Az új magyar zene beindult,

a gyereked hülye maradt,

anyád meghalt, csináltam még egy

gyereket (nem annak: neki más,

de azt te még nem ismerhetted),

egy harmadiknak, aki most egy

– felőlem nézve – másodikkal

osztja meg ágyát, amíg én a

felőled nézve negyedikkel;

itt is van egy gyerek, de őt nem

én eszkábáltam. Az a lányom,

aki épp arra született, hogy

én az anyukájától hozzád,

az is megvan, tizenöt éves,

és hegedülni tanul, mint te.

B. Z. meghalt (egyszer volt nálunk),

egyszer én is jártam kinn nálad,

azóta, jól össze is fagytam

(anyád temetéséről késtem le),

s hogy ne maradjak dolgavége-

zetlen, a sírkőböngészdében

elindultalak fölkeresni.

Meg is találtalak. Kivártam,

amíg odafagy a talpam a talpbéléshez, aztán a

Sörkert talponálló-részében támasztottam a

pultot és azon töprengtem: ki lehetett az az

állat, aki a SÍRKERTI úton egy vendéglőt SÖRKERT-

nek nevezett el?

Születésnap előtt

Én voní– és tanítanék

szökőnapom ha volna még

szöknék is én szökdécselnék

bozótban tűzszemű sakál

kuporog retteg és kakál

harminchat évem oda már

gyűl éveimnek soka már

nagy baj nem érhet sem nagy kár

sötétebb folyam sodra vár

kanyargó szürke folyosók

leolvasók, oltogatók

leolvasgatnak – oltogatnak

eltévednek és békén hagynak.

Anya gyermekéhez

A világ, kisfiam,

egy kád kihűlt víz,

és megint nem mostad ki

magad után.

– Jó, jó, ezt már ezerszer

hallottam: megoldhatatlan

anyagi és életproblémák,

lapozhatatlan lapok,

hirtelen hírek,

személytelen követők,

igen, tudhatnád,

ha szarsz se vagy egyedül, ott van

meggörbülve az S-szifonban – – –

Nem erre szültelek,

de hát egy anya öle sem világóra.

Szedd össze magad!

Mert ez így fog menni

még harminc-negyven évig.

Mi szívós fajta vagyunk. Nagyapádat is

úgy kellett agyonverniük

az országúton.

Hát mért nem tudsz a seggeden megülni?

Majd eljön,

ami eljön.

Várd ki a véged.

Magyarázom az anyámnak

Magyarázom az anyámnak, hogy nem kell

így beszélni, hogy hiába gürcölt

annyit, végül is hagytam némi nyomot

a világban, mondom,

mint a nippek a kredencen,

ha felemelsz, alattam sincs por.

De a gyomrod, fiam, a gyomrod,

mondja ő. Az anyák mind élelmiszer-

technikusok. Az én gyomrom meg az ő

teje. Papi.

Dal

A hold ragyog. A nap ragyog.

– Mint vurstliban a motorok:

dübörgetik, felpörgetik

– de ki nem tudja trükkjeik?

Görgőkön lohol a kerék:

egyhelyben pörög minden év –

Az, aki még ott ácsorog,

elmegy majd. És a motorok,

mint nyitva maradt vízcsapok – – –

Három vers

(Agónia)

Halót a mély

álmatlan éj

kivet magából

tört szem felett

ferdén lebeg

az égi tábor

(Végtisztesség)

Másoknak fontos tetem,

tengetik halálodat,

ők, a jók, az igazak

– megmosnak, megszárítanak.

(Halotti tor)

Személyem az öntudatomról

lefőtt, ahogy a hús a csontról:

együtt, elválva enyves lében

– tálalhatnak Istennek éppen.

Anzix

A kezdeményezés

a falé. Csak

mandinerből munkálkodhatunk.

És ha a labda átmegy a falon?

Arra gondolni is rossz.

Mi itt telelünk ki.

Kelet-Európa Alsó, feltételes megállóhely.

Utolsó posta: Bécs.

Minden jót, Tamás! (ne tamáskodj)

Minden jót, Tamás! (ne tamáskodj)Utolsó posta: Bécs.

Nejem köszönt.

Nejem köszönt.Minden jót, Tamás! (ne tamáskodj)Utolsó posta: Bécs.

Gyuri

A kis októberi forradalom 24. évfordulójára

Egy icipicit igazítottak a világon

Imre bácsiék, Pista bácsiék.

Fölakasztották, bekasztlizták őket.

Mátyás bácsi és Ernő bácsi

megpucolt Moszkvába. (Másokról ne történjék említés.)

Azután eljött János pap országa.

„Sose halunk meg!”

Három- és harmincezer

közöttire becsülik

az itt tartózkodó és a betolakodott

hullák együttes számát.

Nehéz ennek

utánaszámolni utólag.

A valóság nem számol önmagával.

Elszámolja magát? Vagy leszámol?

Meg se tanult számolni,

elhúzták negyedikben

ezt az egységes és megbonthatatlant.

Két számot mondok:

Összeadhatjátok, kivonhatjátok,

megoszthatjátok, megszorozhatjátok.

Csődött mondott

aljasságotok számtalan tana.

Apróhirdetés

Kopásálló, vízhatlan, gyűrtelenített,

ütésbiztos, önszabályozó, hétpróbás,

félfolyékony és mégis formatartó,

svejfolt, alápincézett, kisállat tartására is alkalmas

nagy múlttal rendelkező, legyőzhetetlen,

egységes, nagyképernyős, megbonthatatlan,

felsőfokú nyelvvizsgás, Kiváló Áruk Fórumát nyert,

mérlegképes, messzifénylő és küldetéstudattal

át- meg áthatott, vegyestüzelésű, de luxe

Birodalmamat

elcserélném

roskadozó kulipintyóra megegyezéssel.

Válaszokat Madárijesztő ’80

Jeligére a Kinemadóba.

Andrzej és Wanda

Egy vécékefe és egy láncosbomba

elment a Pártközpontba.

Bemutatkoztak:

„A bátor Andrzej, a szorgos Wanda”.

Rájuk mordul a géppisztolyos őr:

„Merre? Honnan? Miről?

Hol a passzport, az ukáz?”

Szól bátor Andrzej, a láncosbomba:

„Szépen kérlek, ne pofázz!

Nekem robbanékony a természetem,

máris bizsereg az ütőszegem.”

Szólal a szorgos Wanda:

„Vitéz úr, te fess alak,

megcirógassalak?”

Több szarházitelefon berreg,

forrósodnak a drótok,

megy fölfele Andrzej, a bátor,

megy fölfele Wanda, a szorgos.

„Kik vagytok? Mit akartok?”

Kérdi az Első Titoknok,

bíborlik a céklafeje.

„Én volnék a nép.” – így Andrzej.

S Wanda szerényen: „Én a neje.”

„És? Mit akartok?”

– így a Titoknok:

„Vagyok tárgyalni kész.”

S felel Wanda: „Dolgoztam

vakulásig, és mostan

látom, szar az egész.”

Előlép Andrzej:

„Sok beszéd nem kell,

harcoltam hatalomért,

gürcöltem nyugalomért,

de éj-s-nap zúg a tévé

mint rosszul lehúzott vécé,

s úsznak a csészelében

a kommentátorok.

Félek, hogy fölrobbanok.”

A Főtitoknok erre a hangra

kirohant a márványgangra,

haragjában kis híján beizélt,

benyakalt egy kis Courvoisier-t,

s energikusan visszatért:

„Folyton laknátok, jóllaknátok,

takarodjatok el, ti átkok,

kik ellenségeink malmára

hajtjátok a nehézvizet.

Omolnak a szirtek, s ti szartok,

örökké csak élni akartok!

Hogy kik az ellenségeink?

Akik nem mi vagytok!

Ti, mind!”

Nagy Bálintnak

Mint fenyők ködbe – – –

fáradtságba, undorba

bugyolálódik a jóakarat.

Ha heten: öten.

Öten: akkor hárman.

S ha hárman: akkor inkább ketten.

A többiek

többségükben kibírhatatlanok.

Magunkon kívül:

vagyunk egynéhányan.

S magukon kívül vannak

egynéhányan.

A levegőég herseg

(vadászgép szeli át),

mint rétesalma húsa.

Kik jönnek most az agya-

fúrt politikusok után? Buta

katonák? Újabb agya-

fúrt politikusok?

Laza póráz?

Börtönök? Kussok?

Kivándorol egy ország önmagából?

Megjött a villamosod.

Siess. Szerbusz.

Lakótelep

Tízemeletes kilövősilók:

a munkaerő sorozatvetői.

Krízis

Háromhete alkonyodik,

nem tud lemenni a Nap,

Isten torkán keresztben,

mint egy csirkecsont,

megakadt.

Próbálja lenyelni,

próbálja felköhögni.

Eredmény semmi.

Hívták konzíliumba

a leghíresebb orvosokat.

Testületileg

hümmögtek, harákoltak sokat.

Tragikus redőkbe

vonták homlokukat,

diszkréten átvették a

degesz borítékokat.

Kert

Pottyanó gyümölcsök:

körték, maradék diók

nem érzik súlyukat

a puha hóban.

Hirtelen tört a tél ránk.

Fél, nagyon fél

a szőrtelen élőlény.

Piros alma

himbálódzik a tar gallyak közt.

Mint akasztott csecsemő.

A személyi követő éji dala

Zuhog az eső,

te rohadék.

Te meg alszol

a jó meleg szobában,

vagy megpinázod a madarat.

Én reggel hatig rohadok

a csöndesedő esőben.

Ki kell várnom a váltást,

ki kell várnom

amíg kikászálódsz a vackodból,

anyu mellől. Hogy leadhassam

a drótot: merre reppentél.

Szállsz, szárnyalsz.

A kezembe ne kerüljél.

Mert röptödben megkopasztalak.

Én nem felejtem el azt a rohadt esőt,

amikor dupla súlyára dagadt

az esőkabátom,

a cipőm talpa.

Te meg

a meleg

szobában cicáztál.

Eljön még az idő,

amikor Dunát rekesztek veled.

Ezt megbeszéltük

Kéjmáz és Fénytemető KFT

Korlátolt

Felelősségű

Társaság

Elloptuk már a Napot,

A Holdat most csalogatjuk be

A mi utcánkba,

És az éj sötét ürestelkein

Tapogatjuk az égi

Testeket.

Agyunk: puskaagy.

Szavunk: dörrenés.

Hozzászólás?

Van pajtások?

Nincs pajtások.

Köszönöm pajtások.

Elkezdek félni

MINAP NAPI NAPI NA PINA NADRÁG NA DRÁGA

Minap

óvatlanul kinyitottam a tévét.

Azóta is kamillás

vattával borogatom az agyam.

Azt hittem a Kékfény megy:

Két államfő fogadta egymást. Két államfejetlen.

Elbóbiskolhattam. Azt álmodtam,

hogy egy robogó autóban ülök,

és a volánnál egy orángután ül,

és nem a kormányt fogja,

hanem két mellső lábával a mellét veri,

és fölajzottan üvölti: VÁVÁVÁ

De aztán láttam, hogy kormány sincs, próbáltam

a fékpedálba taposni,

de jeges vizeletbe

toccsantam, és nem volt rajtam cipő,

és az orángután nem látta, hogy kormány sincs,

csak verte a mellét, és se motorház, se csomagtartó

se semmi,

csak két ülés – – –

és gördültünk

én meg az orángután

nem tudni hogy min.

Tojástükör

Hogy mit akarok e szőrtelen nyetegek

markai közt?

E szőrtelen arcú bevivők karmaiban?

Mit lehet itt akarni? Szarni? Marni? Maradni?

Én itt lakom, miért én menjek ki?

Ez az ország legalább annyira az én országom.

Menjenek ők ki,

ha feszélyezi őket a társaságom.

Homályos föltételeket nekem

többé nem szabnak.

Szeretném, persze, ha jönne Oz,

a játékmester, a varázslóterem

főgondnoka egy kis villogó-durrogó

hazugsággal.

De Oz nem jön. Ugyanis Oz nincs.

Senki nem jön.

Mindenki egyedül

várja álmatlanul,

a díszpárna spirálján,

a szem össze-vissza jár a félsötétben.

Várja, amit vár.

Csöndet magunknak!

Miért gondoljuk, hogy ilyen ocsmány

korszak nem volt még? Miért ne lett volna?

Feleljünk magunkért.

A régészek, kik ha megtalálnak

egy Arany Összessel, két szénné sült

tükörtojással a gázsparhelten,

majd megállapítják:

jellegzetesen magyarkori temetkezés.

Kaputt

Fölégetett erdő gyökerei merednek.

Faszénfaliget zöldellt itt egykor.

És a csontok

fehérlenek igyekvőn,

mint szenilis apókák,

hogy lám, nekik is van még valami dolguk.

Fehérlenek a ház körül,

ami már nincs.

Fű többé nem nő.

Hiába verik durva

esők a talajt,

mint dühödt gazda

nyírfacsutakkal a makrancos ebet – – –

Úgy látszik, Isten

nem tervez ide újabb kertet.

Maga elé néz, magában beszél.

Motyogó vén. A nemzések örömét rég feledte.

Ezekről az aszott vagy hájas

vénekről, kik körülülik az asztalt, nem jut eszébe

a pufók, rózsás – –

Az anyjukra sem emlékszik.

Mit is akart? Köhög. Letörli nyálát

a kabátujjával. Amennyire tudja.

A túlélők fog és köröm nélkül

dideregnek a vakondjáratokban.

Kis, dermedt pihecsomók.

Fülelnek, szimatolnak:

mikor temetik be

reves gerendákként

városaik

végleg a kijáratot.

Fülük mered.

Kis orruk forró, száraz.

Iszonyú szélroham

préseli tüdejükbe

utolsó lélegzetüket.

Sándorhoz

„Itt benn vagyok a férfikor nyarában”

– írtad huszonöt évesen.

Kegyetlen ősz tört ránk, tépi a fákat,

esők ostora sebzi

a lomha folyót.

Láttam lakatlan házad

meg a tölgyfát, amely alatt állítólag…

Tizenkét évvel túléltelek már.

Hallgatom az esőt

(híjas a tető a szüleid házán),

tintás ujjamat bámulom és téged,

vagyis a PETŐFI ÖSSZES

KÖLTEMÉNYEIT

lapozgatom Dömsödön:

„Sors, nyiss nekem tért.”

Majd nyit.

Szóval téged olvasgatlak

ez őszeben, melynek nem is volt nyara.

Ősz

Ezek ezek ezek

Ezek a didergő gyerekkezek

Ezek az eső

Vert levelek

Ahogy

Kapkodnak nyúlkálnak

Melegért fényért

És lerohadnak mielőtt a tél

Megdermesztené őket

E fonnyatag kérlelő kezecskéket

Bibó temetése

Folyton eleredt az eső, azon gondolkoztam, vajon a jóisten

a mi oldalunkon áll-e, ezt idézte mindig rosszkor felböfögő humorom.

Az óbudai temető bejáratánál, hol az eget, hol az érkezőket,

hol a hemzsegő fényképészeket kémlelve, tudtam, kell itt

lennie kocsmának, minden temetőnél kell lennie,

közben útbaigazítottam a nóbelebb vagy járatlanabb vendégeket,

micsoda év, gondoltam, micsoda hullazápor, pedig még nem

tudhattam, mennyi van hátra, hányat, kiket, mit visz el ez az év,

így morfondíroztam, amíg figyeltem az érkezőket, pontosabban azt,

kinek van pofája idetolni a képét, és ki nem jön el,

így szinte nem is tudom, kik voltak ott, a jogosultakat

átengedte figyelmem, az érdem tantuszát akik bedobták a fénycellába,

ki-kisütött a nap, idegesítően, mint a vakuk, és megkerült a kocsma is,

ott gőzölögtünk jónéhányan a szertartás kezdetéig.

A cinteremben összetorlódott a hullaszag és a jelenlét.

A barátom sírt a hátam mögött, én úgy éreztem, hogy tanúja vagyok

valaminek, amiről majd nem tudok beszámolni, úgy éreztem N. O. és P. Q. sírbeszéde során,

amit haladéktalanul kiértékeltek a sírgödör felé haladtukban

a résztvevők, miközben köszöntötték egymást és felfigyeltek egymásra

jellegzetesen temetési arcberendezéssel, csak a szemek mertek

mosolyogni és a hang a gyomorból szüremlett, mintha

használhatnának ezzel a halottnak, és ez tuladjonképpen helyénvaló,

így legalább valami nem volt funkcionális a temetésben, a feszengés,

a szordinó utalt arra, hogy idegen szobába léptünk illetéktelenül,

s ettől az egész napvilág egy pillanatra a sírgödör előszobája lett.

Ezt helyeseltem, mert makogásig-hebegésig kéne alázkodnunk, ha

meghal akárki.

Ez a kopár idétlensége a jelmezkölcsönzői gesztusoknak legalább

valami valódi helyett volt.

Útközben valakinek elmagyaráztam, hogy ki ki,

miért van itt, vagy miért nem szabadna itt lennie, vagy miért meg-

lepő, hogy itt van, aztán egy írótársam segített

elhelyezkedni egy másik írótársam mellett, emblématikusan

és némi iróniával, a fényképészek és a kései utókor számára

– mindkettőjüknek felfoghatatlanul –, szóval túlélői ocsmánysággal

helyezkedtünk, én, szégyen, el is röhögtem magam ezen,

meg azon, hogy a síron túl észrevettem átmeneti kedvesemet,

fekete alkalmi ruhában, és tudtam, hogy feleségem

rézsút a hátam mögött áll, és egymást nézik,

és ettől gondolataik igencsak elkalandozhatnak

az ideillő témáktól, megláttam Z-t, aki még nem tudhatta,

hogy az év hunyta előtt elteszi magát láb alól,

nem tudhatta, hogy valaki néz minket: van úgy, hogy súlyosan bólint,

máskor ujjal pattint, vagy együttérzően kacsint: elég?

Vagy egyszerűen kézzel söpör: kifelé!

Szóval még éltünk, amikor a hátára döntött lift vitte

Bibót a szuterénbe, honnan a halottak országába nyílik.

Egy nagy szürke vasajtón mennek át, nem is hallják

az élők kopogását. Azonnal elkezdődik

a minden érkezővel újból kezdődő játszma, amelynek címe:

Lehetséges Történelem. Erdei, Sztálin, Révai, Ravasz, Nagy Imre,

Lukács sietnek elébe, ezeket ismeri fel a tolongásban, és

kezdődik máris a Kiveszítma!

Az út vége

Unom már, hogy kiötlöm

a szavakat, s azután egymásba öltöm

a kiötölt szavakat. Kopott öltöny

testemen az európai líra.

Hivatalos vagyok egy házibulira.

Még egy szavam sem váltottam valóra.

Kopás. Csökkenés.

Van még egy dobás.

Meg egy-két zökkenés.

Azután megérkezünk

a pályaudvarra.

Még lesegítjük

egy hölgy poggyászát, mintha.

Persze, tudjuk,

hogy azok ott ketten,

csak nem akarunk feltűnést kelteni,

újságjuk mögül, az ívlámpák alól,

fölkászálódtak,

s diszkréten mögénk léptek.

Két nőnyi előnyt adnak.

Betartják az iratlan szabályokat.

Otrombán settenkednek. Majd látni fogom szájukat

gyér mosolyra húzódni.

„Pindarosz Madridból” – szól az egyik.

„Dzsé. Dablju. Gőte. Ohájó állam” – így a másik.

Két automata pisztoly csöve ásít

a gyomromra és a halántékomra.

„Önök, nemdebár, képzeletbeli lények?”

– kérdem.

„Ki tudja? Számít ez, öreg?”

És a hátamon jön ki a hatlövet.

Ez a hang is megy még

Most még mindennek előtte vagyunk,

olyan jó így rádnézni,

előtte csalásnak és csalódásnak.

Ez a tekintet

nem előzménye, nem következménye

még semminek,

olyan jó így nézni rád:

se félelem, se okolás, se vád.

Mintha a szél végigsimít egy kavicson,

mintha a víz magának hullámlana,

mintha, mintha – – –

Ámde mi: se víz, se szél, se kavics.

Gyöngédek (talán csak gyöngék?) vagyunk s kegyetlenek.

Valahogy kimódoljuk,

hogyan is lehetne elrontani

ezt a még-nem-tudjuk-mit.

Te szánandó, te szép!

akitől megborzong cinikus testem,

ez a kómikus leendő tetem,

boncasztalnak e várományosa.

(Persze, sajnos, te is

ugyane lehetőségek elébe nézel.)

Ó semmi, hiszen ez csak egy nő!

(Mondom magamnak.)

És mi egy nő?

Némi szőr, bőr, nyálkahártya.

De mért, hogy minden épp-ott-s-úgy-ahogy-kell?

Reggeledik: átpillantok a szemközt omló

szecessziós kastélyra

(most számítógép-istálló).

Legyen csönd:

a fény futó kegyelme most váltja meg

a madármocskos gipszcirádák bűnét.

Hogy aztán minden újra.

Hommage à Baudelaire¹

Kushadj már, kelmegyógyász! Elmefestő!

Nem hív a lepedő fehér sivataga?

Oázis kéne. Test, nő…

Oázz csak, csecsemő! Eljött a csikarásos éjszaka.

Olyan egyedül leszel most az ágyon,

mint kadáver a bádogtepsiben.

De ébren! A hasüregbe pakolt agy

gondolkodni fog. És nézni a szem.

Hm. Ezek szerint belőled is ez lesz

Két órányi magány után. Csöpögni kezdesz,

mint egy rosszul tárolt mirelitcsirke.

Nem te mondtad magadnak: „Vágy nem élhet

bennem személy iránt” s hogy: „Tárggyá kell tenni a személyiséget”?

S most érzel? Fájsz? Mint bárki? Mint a csürhe?

Ne lankadjunk, próbáljunk meg egy szépet

írni a nőről, akit szeretünk,

Gyermekei anyjáról. És eléghet

a szerelemben férfiszerepünk.

Egy hűlő test, mely nyugalomra vágyik

– vágyik egy hűvös, mosdott test után.

Melléfeküdni. Vagy a vágyra vágyik?

Ilyen ravaszkodva? Ilyen sután?

Ki tudja. Ilyenek vagyunk. Egy félig

leélt (-élt?) élet mögöttünk, s még mit tudom én mi!

A jövőtől, remélem, megkímélik

szellemem pusztulékony szerveim,

igazán valami szépet akartam írni neked, te kedves,

hát ez nem ment, és ráadásul aludni se hagylak,

akkor legalább gyorsan véget vetek ennek a kurva szonettnek

Minden folytatódással szemben van némi

averzióm, s ha valamit: tudom, mitől kell félni.

Rozzanett

A fájdalomba magam beburkolám,

mikor elbúcsúztunk a pályaudvaron.

Aztán jött Budapestis, külváros, dudva, rom.

Elfoglaltam a fővárost. No lám!

Érzelmeim, miként a porcelán-

készlet pótolhatatlan tartozékai, egy barom¹

hibájából széttörtek: úgymint a majom-

éz-melegítő, a csonttányér, a halfogókanál.

Most néha a hónaljadra gondolok

(úgy is mint magányember). De nem tisztán.

Egyszerre több dolog

fordul meg fejemben. Bonyolultabb vagyok,

mint teszem azt egy gépkocsi-motor,

amely gyügyü célok után lohol,

mint az ír tengeren a vizet nézve Trisztán.

Egy vers elindul az imádott hölgyhöz, de etikai melllékösvényre téved, és többé nem talál vissza

Kötelesség és szenvedély drámája?

Nem. Ez nem Corneille kora.

Mindössze némi

(igencsak némi) jóízlés-maradék

az ész félig kitunkolt porcelánján

(otthagyott mirigyek, féliglerágott püspökfalatja,

kenyérhaj, gyűrt, zsíros papírszalvéta).

Különben Corneille kora

nem is volt „Corneille kora” a maga korában.

Örömtelen lakomáink

maradékát pedig lássuk annak ami:

mosléknak,

mosogatnivalónak.

De az sem lehetetlen,

hogy néhány fokkal különbek vagyunk,

mint vélni akarjuk.

Ez így van jól.

A mértékkel űzött

önutálat jó ösztöke a jóra.

Csak túlzásba ne essünk.

Közöld nyugodtan: egy szar vagyok. Mit csináljak?

Fordulj el tőlem,

fogd be az orrod,

menj ki.

De föl ne becsméreljük magunkat:

Ezt nézd meg!

Láttál már, mondd, ilyen éktelen szart?

Hercegnőhöz illő

koronaékszar!

Szarnagymogul!

Szarkohinoor!

Dél Szarcsillaga!

Utóhangok

1

Na nehogy egy pillanatra

elpilledjünk, és kedvesek legyünk!

A tartás egyetlen

lehető alakja az embertelenség.

Szelíden, de szívósan

szégyellni a bennünk lapuló jóságot.

Szögekként

állnak ki fejemből a gondolatok.

Kifordított tűpárna az agyam.

Fülemből kiolvasztom a viaszt,

és eloldozom magam az árboctól.

Várom: énekeljenek

a légvédelmi szirének.

2

A világ: működőképes rendetlenség.

A világ: elvan.

Kifordítom-befordítom: mégis világ a világ.

De akkor miért muszáj

folyton „lépnünk”?

3

Hóhérok vagy bohócok

voltunk? Vagy csupán letudtuk

az életet mint munkaidőt,

lógással s fizetetlen túlórákkal?

Méltányos ítéletet

egy nemzedék se várhat.

Mért lenne hálás

a szórakozott vagy elsietett

nemzésekért e nemtelen világban,

minékünk az Utókor (fiaink, lányaink)?

Szenvedés? Bátorság? Jóakarat?

Senyvedés. Botorság.

Lehet, hogy ennyi fakadt

belőlünk?

Forrás voltunk? Vagy kelés?

Egy férj a kínpadon

Drága Maya, fére ne ércsed,

én a Judittal nem,

sőt, nem is a rossz értelemben nem.

Drága Judit, én viszont a Mayával

igen és szükségképpen.

És nagyon jó volt. Majd felhívlak.

Drága Én !

Imádd egy kicsit még jobban magad.

Imáimba foglalom bűneidet.

Noctivigilia veneris

Na, essünk egymásnak!

Ebből is elég legyen.

Essünk túl rajtunk.

Nincs esély méltóbb,

másik nyoszolyára.

Ringassatok, rugótlan sezlonok!

Na, essünk egymásnak!

Holnapja nincs az éjnek.

Van Maya. Mi is van még?

Van Maya. Van az összestöbbinő.

Ez a felosztás netán sértő lehet,

vissza- és előremenőleg.

Ezért szíves elnézést és kegyelmet kér

kartácstűzben is lovagias Lényünk.

Mármost miről is volt szó?

Igen,

hogy az „összes”-be sorolás sértő lehet

az Összestb-re nézvést. Minden

kategorizálás megfoszt

az egyetlenségtől.

(Furcsaröptű emberlény

csupaszín tollazata.)

De hát a búcsú zubogó vizében

a legszebb madár is

megfosztatik tollától. Lesz csupasszá. Lesz a becézett,

fenyőmagon nevelt, pihés madárka:

nyers

hús.

Amit utóbb majd, így vagy úgy, elkészít

magának,

s fűszeres szósszal, dús garnírunggal,

magányos asztalánál (damaszt szalvéta-dárda,

tömör ezüst, törékeny porcelán, metszett poharak,

fajansz fogvájótartó komor, parvenü kellékei között)

bekebelez az ínyenc emlékezet.

Maya VAN. Ablakot pucol, gépel, vagy a körmét

a lábujján. Fürdik az Örök Téma.

Lépdel. Hajladozik. Belátni neki. Ahogy a padlót mossa.

A hajcsatját keresi. Három

cigarettája ég (három főbűne)

a lakás három különböző pontján.

Átrendezi a tükörgyűjteményét. Rágyújt a negyedikre.

Vihetem utána a hamutartót.

Kávét főz. Mayálkodik.

Ejti le magáról a szoknyáját, félkézzel még

behúzza a függönyt. Él.

Persze az ÖSSZESTÖBBINŐ is van.

Mennek az utcán. Férjhez.

Válnak. Beválnak. Szülnek.

Özvegyülnek.

Könnyeznek, mosogatnak, mosolyognak.

El-feltünedeznek. A nagy teknőben

buborékokat vet a kelő tészta.

Sári, ne vigyorogj rajtam

Sári, édes, milyen

boldogan vigyorogsz, abban az aprómintás

ruhádban, ami még akkor is megvolt,

amikor összekerültünk.

Föl is vetted néha.

Túl sok alkalmad nem volt

azon az egy nyáron.

Milyen boldogan vigyorogsz

ezen a jóval korábbi felvételen,

amikor egy még jóval korábbi

férfival éltél.

Vigyorogsz a fal előtt.

És úgy néz ki, mintha volna melled – – –

Meg az érettségi fényképed is itt van.

Ódri Hepbörn

stílusban villogtatod

a fogsorodat.

Az aprómintás

kékfestő ruhát

elajándékoztad

valami Zsófinak vagy Zsókának.

Az biztos, hogy egy kék bugyi volt rajtad.

Mert amikor a barátnőd

fölpróbálta a ruhád,

le kellett hogy vessed.

A próbához persze, neki is le kellett

vetnie a magáét.

Megkért: „Fordulj el, légyszives.”

Én természetesen elfordultam,

s természetesen a tükör felé.

És összenéztünk a tükörben,

ő alig észrevehetően kacsintott.

Te észrevetted,

és jellegzetesen megrándult a szád,

de egy szót sem szóltál.

Ő maradt a ruhádban,

te fölvettél egy másikat.

(Csak az lehetett rajtad,

az a kék bugyi,

mert az az az este volt, amikor

rád zártam az ajtót,

hogy magadra nyithasd a gázcsapot,

és alig hiszem, hogy a boncmesterek

tiszteletére nadrágot váltottál volna.)

Deguszta egy bugyi volt.

Utáltuk is mind a ketten:

te fölvenni, én lesodorni rólad.

De akkoriban

(64-65)

nem lehetett még kapni ezeket a mai

poklokig hevítő fehérneműket.

Amikor utoljára láttalak,

a dögcédula ott volt a bokádon,

utált asszonyneveddel.

(Milyen fiatalok

voltunk! Én nem vagyok „né”!

mondtad és eldobtad

a jegygyűrűdet a VIDÁM

presszóban, ahol először üldögéltünk együtt.)

Aztán a dögcédula a bokádon,

és vigyorogtál.

Vidoran, hamuszürkén.

És én szerettem volna rád feküdni,

lehúzni azt a bizonyos bugyit,

a koporsófödelet meg magamra.

(Azok a szarbarna munkakoporsók,

amikben az elföldelendő

anyagot mozgatják.)

Mondtam valami hülyeséget a tetemeseknek,

hogy engem is veled együtt,

ők meg mondták, hogy kivel szórakozzak, illetve

az egyikük – az igazság kedvéért

ezt hozzá kell tennem – azt mondta:

megérti a lelkiállapotomat.

A lelki

áll a potom

potomság.

Adtam a főhullásznak egy kilót. (Az akkor még pénz volt.)

Aztán a SZIMPLA eszpresszóban megvirradtam

tetemes mennyiség elfogyasztása után.

S még ugyanaznap minden magyarázat nélkül

kiléptem utolsó munkahelyemről.

Aztán egy másik

eszpresszóban kiesett a kezemből

a kávéscsésze.

De te most már örökre

boldogan vigyorogsz:

mint a széncsúszdára tévedt macska.

(Úgy hat évvel később lapátoltuk ki

a szén alól. Mosolygott.)

Te meg abban az aprómintás

ruhádban, ami még akkor is megvolt,

mikor összekerültünk.

Cím nélkül

Egy jó csipetnyi fűszeres pokol

marad az ember után mindenhol.

Mindenünnen elillanunk. S felhőtlen,

mosolyunkat otthagyjuk felelőtlen,

mint avas zokniban a lábszagot.

Rosszal mindig így viszonozzuk a jót.

Mintha

Mintha ez a nyár nem nyár volna

nap helyén kopasz fej lángolna

mintha e könnyű vászonöltöny

volna tikkasztó párabörtön

mintha fuldokló buboréka

a vízről elpattan egy béka

Önarckép

Izzás szagára bódul föl a baromlény.

Tisztálkodik a tisztátalan állat.

Pucolja pórusait,

harminchét éves, balkáni módon agyonhasznált testét.

Botorkál a világító porrudak között,

kiokádik a pinceablakon,

a sietős-kopogós cipőorrokra.

?

Harminchét évet?

Vagy három napot

tartogat még számomra a sors

mint egy születésnapi virágcsokrot,

diszkréten, a háta mögött szorongatva?

Meg még egy kis ezt,

meg egy kis azt?

Selyempapírrecsegés.

Jövő

Beteljesül majd minden, mire vágyom.

Egyszerre leszek férfi és gyerek,

majd bevizelek, és elélvezek,

ha megfeszül a kötél csigolyámon

Édesség

Jelen nincs

Majszolgatom a kandírozott múltat

Hagyom a szirupidőt

Cukorrá dermedni

A végén

A végén minden, mint a tejfogak – – –

harcok, barátok, nők: kihullanak.

Nem emlékszik az agg a kisgyerekre,

mint járta ki az „életiskolát” remegve.

Korhadt ínyében (duzzadt emlő rémlik,

édeskéz íz, meleg erős kéz)

csikorognak a rozsdás vasfogak.

Horatiusi

Én már elviselem menetrend nélkül is, csöndben az életet,

tyúkok és emsék között eszmétlen meghúzódnék.

Kerítést foltoznék, tört cserepet cserélnék

újra, s örülnék, ha a zsenge tök virágzik.

Ambícióm annyi se, mint a síri holtnak,

kit bizgatnak a kukacok és haló

pora fölé nem-romló sírkövet álmodik.

Eleget éltem, s láttam. Kurta időm

a csikkes, összeköpködött váróteremben

eltöltöm a horpadt bőröndön

nyugtatva zúgó fejem, nyitott szemmel.

Újság, dohány, dühítőital nélkül is.

Zsebemben van még görbe cigaretta,

lesz ragacsos likőr elhányt üvegben.

Tüzet is ad egy kóbor. S magamra húzom

rossz álmaim a hatalomról, erőszakról.

Álmomban fényes szőrű rendőrkutya leszek.

Merő értelemmé omolva baj nem érhet.

Csak a megsavanyodott Tejút

üszkösíti fölsebzett szellemtalpam.

Míg az ember a styxi révbe jut.

Én

Isten egy szem

rohadt szőlője, amit

az öregúr magának tartogat

a zúzmarás kertben.

Azt hiszik

(1985)

Halálrajz

Ki ezt, ki azt.

Rettegünk, rakosgatunk –

Ki hitte volna,

lepergetni életünk,

mint egy spulnit!

Reméltem, rendezett

kiskertben mívelek költészetet;

mint sufniban a vén, teszek-veszek.

Nem így,

másként alakul,

de ahogy, úgy van jól.

Nem adatnak a hűs nyárvégi esték,

csak a hirtelen, hideglelős öregség.

De úgy fordulok be az ismerős uton,

hogy a megállóig már nem. És tudom –

4 bagatelle

1

57 kiló lepkeszárny

sok összeragadt pillanatom.

Vonszolódok a beváltóhely felé.

2

Lábnyom a latyakban.

Dehogy a szerelmet

– szegény Laci! – a túlsó partra,

egy apróka, bár körmönfont tervet

keresztülvinni sem.

Metaforákban nem bővelkedek.

Gyulladt, száraz

disznószememben minden magamaga.

3

A nő melle, mint a gyermekkoromban

megilletődötten majszolt IKKA-füge

a Csendes Éjben.

– Ban-ben: harang szól.

A nő melle, mint a majálison nyert luftballon,

az évek során fffűűű –

ma már: akár egy csecsemőfütyi

(napszakonta azért még felfújjuk).

4

Felejtek. Leejtek. Félreértek.

Megkörnyékez a kert.

(Olyan, mint a „Hiányzol”: ki is csinálja?)

Szél támad. Esteledik.

Környező villák.

Néha kisüt a nap

Mán és holnapon a tegnap átleng,

visszavert vágy íze bujdokol,

mint kemény, zöld gyümölcsben a féreg:

sürgésünkben fészkel a kudarc.

Tudjuk mind – és mégis, hogyha reggel

tiszta ingben a kapun kilépünk,

s ránk pillant a megmosdott világ,

renyhe, zsibbadt érzékeken átüt

tökéletes térd káprázata,

illatos haj sepri végig arcunk,

egyre beljebb csal a női hívás

– kezdettel kínál, nem folytatással!

szót nem szól, de mosolygó szemét

ránk függeszti rezzenetlenül:

örömöt vagy méltóbb kínt igér.

Tényleg, miért a reggel

a verseidben a –

szóval olyan gyakori?

Miért? – kérdezte volt egy illető.

Ezzel (vagy erre) ébredtem

egy milyen is? vasárnap (ma),

hogy ezt a mondatot mondja

mintha bennem, mintha valaki.

Közben igyekeztem

– ahogy a vizet a fülből, úszás után,

féllábon ugrálva –

óvatos én-rázogatással

el az álombuborékokat

távolítani az elméből,

maradéktalanul mégpedig, hogy

(nyomás-zúgás hirtelen elapadtán)

lehessek megint egy pillanatra:

tiszta

áteresztőképesség

– s a világ: szabad áram.

Fekete karácsony

Negyvenéves vagyok. Nem tudom, hogy mi lesz.

Enyhe a tél. Nem hóra,

rideg udvar durva,

törekes sarára,

mint elvágott vénából

a csak-fogyó idő spriccel.

Egy szép nap

50 Vim, kolbász, tejföl, paradicsompüré

15 krumpli, hagyma

22 pálinka

36 cigaretta

18 papírzsebkendő

18 eszpresszó

15 posta, újság

154

46 Nescafé

200

’80 telén

Negyvenkilenc

éves leszek a most következő

minikorszak végén. Nem tudom,

milyen bugyiminták, lelkiornamentikák

dívnak majd akkoriban.

Rég lesz

már, hogy fiatal voltam.

A férgesedő férfi

utána lesz-e és miféle alkuknak már?

Milyen nyelven

olvassa az újságot?

Ugyanavval hál-e,

akivel máig ébredt?

Nyaraló férj a feleségéhez

Fura idill. Most semmi kedvem itt lenni.

Nézni a szomszéd kéményének koromtól zsíros

eternit toldalékát, a másik szomszéd téglaboglyáit

(épít), vagy ezt a talpam alá törekvő hernyót

(továbbment lepke-céljai felé, mielőtt

eltaposhattam volna).

A túlpart: másik ország, ugyanilyen házakkal.

A folyó hideg. A vonat most megy el.

Az idegesség átragad a bokrokra,

a főtt krumpli kapálódzik a kés alatt,

a vaj sehol,

a törülköző viszont a lábvízben

Most jöhet akárki!

Föltéve, hogy nő.

Nő! Nem mint hajam az agyvízmosta csontból,

hanem nő: asszony, lány, hajadon, hölgy, csitri, fruska,

csaj, spiné, rüfke, pipi, repedtsarkú,

szűz, özvegy, koszorúslány, ara

vagy te (valamelyik „te”, biankó).

De így még jobb. Lassan leüledek

csituló nap aljára. Jobb így.

Habzsolnak a szomszéd disznói, én is

lebandukolok egy „böllérmájra”.

Aztán már csak

az elalvás

hepehupái.

Test

Ez a test,

ez a kifizetetlen ikszikszes,

begyújtva vár és alkoholt zabál,

meg sajtot, húst, salátát.

Ez a nap még az enyém

(ha lehet ezt mondani egy napról).

Ami a gödör mélyén füstölög,

az a büdös valami nem én leszek már,

de aki voltam, arra emlékeznetek

legyen kedv, és ne kötelesség dolga.

Ha úgy gondoltok rám,

mint egy nő gyermekéhez hazasietőben

helyére gombolva kabátját, félrelépés után,

kicsit bosszúsan, de elégedetten,

és a férje jut eszébe, ki a második párás

üveg sört veszi ki a mélyhűtőből,

és az, hogy mindjárt kilép a csizmájából,

amit a férje pucol, míg ő sóhajtva

belemerül a párálló kádba

és felnéz a plafonra – ki kéne festeni,

akkor, akkor – – –

Rapszódia

Miért kell folyton szeretni benneteket?

Mint hólabda a kézben:

vagytok olvatagok vagy eldobandók.

Pillanat, annyi nyugtot sem hagyhattok.

Viszkettek

testünk zugaiban,

mint égnek csillagok.

Gabi mamán szétnyílt a pongyola,

s ő később összezárult, mint kavics után a víz.

„Hozz egy bugyit a szekrényből,

te kerge birka. Veled nem kell vazelin.”

És fölnevetett, mint egy dallamkürt.

Azóta azt a

lábaközöttiséget kajtatom

(hasas nő, tömérdek térd, parasztanya, rengeteg

mell: végeladása egy búcsúzó testnek).

Még él. Már öregaszony.

Emlékszem a tükörből,

ahogy végigsimítja az ölét,

és nevet, nevet.

Jóval később:

próba – szerencsétlenség.

Merő újrakezdődés.

Mint háttérfüggönyök

rebbennek szét a szemérmes ajkak,

haladunk,

mint hosszú sorban uszodapénztár felé,

dörzstörülközők közt,

strandtáskaszagban.

Isten szeme mindent lát

Endreffy Zoltánnak

Csak ne lenne olyan mókás ez az életke,

ne nők hasaalji szalonnáján múlna

minden, meg azon a fázékony meredendőn,

amit Levegőszépe Károly szerint

a konvenció ércpelenkába gyúr.

Csak ne lenne megint október, mint már annyiszor,

csak ne lennék én párnagyűrődés

Isten megmacskásodott félarca alatt.

Csak ne lenne Ősz! Lekvárrá rothadó

avarban rendőrök őrzik a

lengyel tábornok szobrát. Amíg mi

az ablakon-kiugrás művészetét

gyakoroljuk keccsel.

Csak ne lenne annyi eszem,

ebben az őszben, ahol magam teszem-veszem,

és növök (majd meglátjuk mire), mint a gyom.

Vagy bízzunk, hogy egy kandi szem

azért leskel reánk,

és nincs hiába semmi sem?

Elégia

Jó volna hosszabb, embermentes ősz,

a rozsdállódó éven itt tűnődjek,

összeszedve a potyadékdiót

útfélről, séta közben, no meg a „saját”

mogyoróbokraink fukar termését.

Nem adatik. A városi telek

szokott mizériája fagyos-ünnepélyes

végrehajtó-orcával közeleg.

Leltárba veszi az ősz jószágait,

és megértő szigorral képed el

a pazar pazarláson, amit a

Szépasszony megengedhetett magának.

Egy kicsit itt is voltam. A nyár

égmélyi tárnájában még robbantanak,

idehallik a dörgés, omlasztják be

augusztus csillagbányáit.

Dió koppan a háztetőn, alágurul

az ereszcsatornába. Dér, fagy, hó:

ott korhad ez a finom agyvelő,

míg házunk e ház (vagy nem kotorják

ki a ciszternát, ha eszükbe jut).

A vonaton majd rosszkedvű leszel

(: lesz a feleségem). Megint hurcolkodunk,

és megint vissza. Elbűvöl engem is

az eszközöknek ez a tolongása,

kihűlt célok ekkora gyászmenete:

fürdőruha, Wittgenstein, spanyolszótár,

mandulaolaj – mire ekkora fölszerelkezés?

(És ez mind csak, amit fönn felejtettem.)

Elég, ami van. Maradhatnék-mehetnék

gyömködni egymás kezét, mint hülye vendég

és túl illedelmes házigazdája

az előszobában: „Hát akkor majd hátakkor.”

„Jövőre, ha megérjük.”

Ideje menni.

Ó, Leuconoe

Leányomnak

Ó, Leuconoe, a jövő, a hosszútáv

ejt – mibe is? – kétségbe.

Szőke fejed tele széllelbélelt igékkel,

mézcukor-ragacsos ígéretekkel (mint mindenkié),

s főként a felejthetetlen érzéssel, hogy: vagy!

A Jöhetőt nem tilos tudnod (ó, a boldogult

tilalmak aranykora, kultúrányira!

Azért majd elboldogulsz nélkülük). Inkább

nem szükséges. Az alapállásra figyeljél.

Se túlközel, se túltávol. A szerva,

hogy honnan jön, azt látod. Hogy hová megy,

ahhoz érezned kell az asztalt meg a

labda hangját. És az ütő tenyérként

folytatódjék csuklódban. Eddig az egyik

hasonlat. (Tudod, szeretem, ha a dolgok

kezdenek hasonlítani egymásra. Mint cseperedő

gyerek mind jobban a házibarátra.

Ez kínos, tehát ok szemlélődő örömre.

Ezért jön még egy:)

Életed egy nagy zsák: benne két-, öt- és tízfilléresek.

A napjaid. A kétfilléreseket (mert lyukasak)

fel lehet fűzni zsinórra nyakékül,

fekete vagy zöld mélybársony ruhához.

Az ötösöket a villamossínre téve kis fém-

lepénykéket nyerünk (miután a kerék

átnyilallt testükön), ezeket ott lehet hagyni,

vagy elrakni emlékbe, kidobásig.

A tízfilléresek – az viszont komoly!

Be kell rollnizni őket géppapírba (van otthon)

százanként, leragasztani és ráírni, hogy 10/100.

Vagyis ezer fillér. Sok ilyen henger

árán vehetsz további papírt és ragasztót,

és kapsz sok visszajáró tízfillérest.

És sorbanállás közben lehet beszélgetni.

Matolay Magdi halálára

Nem holmi fenntartások miatt nem voltam ott, Magdi,

objektív okok, ellenőrzőkönyvbe is beírható

akadályoztatás: forgattam volna – ha kisüt a nap

délig: és négyszáz forint az ideát négyszáz forint:

húsz deci „Cs-vitamin”, egy fogpótlás, egy tüzelőrendelés csúszópénze

vagy egy előre nem látható célú, igéretes befektetés.

Szép voltál a múlt nyáron. Folyton nyafogva is.

A letörött szemfogaddal is. Milyen világ, mondd,

lett volna kellő neked? Férfiak krepp-papírból?

Börtönebb viszonyok? Strand Floridában?

Polgári házasság (áldozatos élet beleértve) a nyolckerületben?

Vagy még egy utolsó koloratúr bolyongás?

Gyerek fölé hajlás? Apácafőkötő? (Sziklafal mohosította látkör?)

Az evilág, amelyre való már nem akartál lenni,

végzi tovább a testi-lelki gyakorlatokat (olyanok ezek

többnyire, mint egy összevont hittan-testnevelés-osztályfőnöki óra).

Szerettünk (azt hiszem), de társaságodat ritkán kerestük,

túl sok (vagy épp elég) volt és maradt a

recsegő padlókon és műköves konyhákban kijárkált szenvedés.

Mi az ablakon inkább csak kinézünk,

hogy lélekben legyünk egy kissé az utcán is,

amikor testben nem vagyunk kénytelenek igénybe venni a lépcsőházat.

Három sárb ódler

1

„Nagy embernek és szentnek lenni önmagunk számára: ez az egyetlen fontos dolog.” (Ch. B.)

Imp

Nagy ember vagyok-e? Szent vagyok-e?

És e kérdések érdekesek-e?

Vagy a többiek igyekezete?

Törekedjünk-e, és ha, mire?

Vagy tartózkodjunk? Igen? Nem? S mitől?

Befogad-e, s ha mégis, milyen öl?

Szabad-e elcsevegni bármiről?

S az oltalmat adó fal merre dől?

Szabad-e bármit nem gondolni el?

És ha nem, ki büntet meg és mivel?

És ha szabad, ki mondja, hogy szabad?

Lehet-e soha nem igaz szavad?

Rulett-e a rulett, ha nem forog?

Lehet-e fontos egyetlen dolog?

2

„A művészet civilizáló tényező.” (Ch. B.)

Romptu

Öt percen belül: vakartam a seggem

(diszkréten, persze) egy jobb étteremben,

hova a kulcsfontosságú nőt cepeltem,

a homárleves közben megemeltem

kissé magam: hadd távozzon a szellem!

majd belekezdtem egy hosszúkás, fellen-

gzős döglesztőbe a szerelem ellen

s heteroközömb mellett, hogy ne kelljen

az elcsöppenő orromra ügyelnem

(a damasztot kezem ügyébe vettem,

s vissza a kenyérkosárra ügyessen).

Nem látta. Kanalazott, hálaisten.

Kis kenyeret kért. Mondtam neki: tessen.

S este ő: „Laposod nincs?” – mászva testem.

3

„Hasznos embernek lenni: ezt mindig meglehetősen utálatosnak találtam.” (Ch. B.)

A dandy

Ebben találkozunk. Moá oszi,

lézengésedben lankadatlan Mester.

Elég feladat a túltengő testtel

elbánni, mint nőjével a strici.

Khöltő?! Szorgos színész. Csak a hülye hiszi,

hogy lelkiél. Vesződik a szereppel,

tanulja este, elfelejti reggel,

de délután előáll: Voászi!

No persze, örökös epizodista:

„elkapott pillanat”, „ahogy megállt”. Ilyesmi.

Olcsó nők, rossz cigik szaga ráncaiban,

düh, dölyf, szabószámlák, a gázsilista

hátulról elsője. – Ez a szívet kikezdi.

De ahogy megszólal!: „Tálalva van.”

In memoriam Hajnóczy Péter

1

Meghalt egyszeri, egyszerű barátom,

e hánykolódó földön sose látom,

mert meg nem adja a féltékeny föld,

hogy íly magábólvalót visszaküld.

2

Bocsáss meg, ha zavarlak.

– Mintha még ott

elfogadnának efféle indítékot…

De oly kevés ember maradt,

akinek telefonját

bosszús-aggódva várnám:

ilyen selyembivaly még egy már nem akad rám;

életemet ugyan változatlanul telefonják

szöszös hírek, szakadós üzenetek,

a szájmenésesek, a számfelettiek,

több „roppant fazon”, több egynapi nő,

és az ügyeim, az ürügyeim – – –

Nyugodj békében. Telik az idő.

Elég legyen a kínon már a rím.

3

Mind több kedvem van

mind kevesebb napom

lemorzsolni az utolsó szemig.

Bőven számítva 2030-ig

feleségestül és ellenségestül,

ránk lesőkkel és velünk lihegőkkel

együtt, mind, mind, mind talajgazdagítók

leszünk, dózerek fura forgaléka.

Gyerek örömködik, kiütve szemüregünkből

a finom gyökerekkel átszőtt földet:

„Apu! Hazavihetem? Ez néni volt vagy bácsi?”

4

A köztetemeket tekintve az idei

hullatermés sovány volt.

Franctudjaki Ferencek, Idejétmúlt Tiborok,

egymás saját halottjai.

Pusztulás vén ínyence, húznád a szád,

mint mikor egy önki választékát

olvastad már tizedszer.

A népesség a szokásos ütemben

halálozott. Aki dolgozik, az megboldogul.

Épülnek a magánerős sírok. Nekem mind kevésbé komikusak.

Teótad figyelmesebben

böngészem át a halálhíreket,

s olvasom a márvány személyiket

a halótelepeken.

A szolga föld termi taxusait, fenyőit,

szól a harang, hív valaki után,

az út két oldalán kövér csigák

húzzák hátuk. A pap hülyeségeket

fog beszélni, a két kövér ministránsfiú

izeg-mozog, mint a sülő töpörtyű.

Isten nem tesz a nap alá egy felhőt,

gyarló szolgáját hallgatja rezzenetlen,

nézi a bugyijukig fekete verítékbe pólyált

fehérpiros asszonyokat, figyeli a rekedt férfiéneket,

és hogy az összenéző szakemberek mint formálják

a virágdíszes televénykuglófot. Próbál belőlünk

valamit megérteni. Mi, szétszéledők

pogácsát veszünk, Estéli Hírlapot,

hölgyeink bajuszkája hubertusztól ragacsos,

az özvegy reng, püffed a villamoson,

a vigasztaló: dolgos, mandzsettás mancs, hozzáoson.

Valamit bedobunk még a Műmárványmenyasszonyban.

Megadjuk a módját.

Ezt tudom mesélni, Péter. Érdemleges egyéb

– különöst onnan nézve: a te porszemeiddel…

Radnóti Sándornak

Tényleg, úgy tűnik, akarok még élni,

túl- és feléldegélni.

Ropogtatván, mint vaddisznó a makkot,

a férgestül is tápláló napokat.

Miért pont én ne?

Nem mintha akarnám, csak valahogy megvagyok.

És míg az idő el nem fogy előlem,

maradok is helyt, záróra előtti

végvendég. Felőlem csak borogassa

a székeket négy lábbal az ég felé,

szégyentelenül, hogy hasuk kitessék,

a személytelen személyzet. Jogos

időmet kiülöm. A ceh kiegyenlítve,

újságom van, ha mást nem, azt olvasom

visszafelé, vagy a megfejtett rejtvény

kérdéseit próbálom felidézni.

(Elüthetetlen idő nincs, csak buta ember.

S lehet, hogy még kisírok egy pohárral

a bajuszos kis hölgytől. Az ilyenekben

forgok, mint kulcs a zárban.)

Ha nem: nem. Unatkozni se kutya,

sőt szomjazni se. És hátha benézel, épp te,

s hátha továbbállunk, támad egy ötlet,

vagy – egy darabon – együtt ballagunk hazafelé.

Karácsony 1956

Huszonkettedikén egy pillanatig

(reggel háromnegyedhétkor), baljós gyerek,

Joszif és Jézus között,

tizenhárom éves vagyok. A karácsony

ekkor ünnep utoljára. Enni

van bőven: nagyanyám előtt a hiánygazdaság

– mint a Vörös-tenger: száraz lábbal és pulykával

kelt át. Ajándék is adódik, mármint nekem,

még monopolhelyzetben vagyok, egyetlen

unokatestvérem lány és még csak négyéves,

én pedig a család utolsó férfisarja

(akkor még). Borleves, hal – van itt minden,

ahhoz képest, hogy nemrég jöttünk fel az óvóhelyről,

ahol F. G. egy tárnélküli davajgitárral

hadonászott („Menjen innen, Gáborka – mondták neki –,

kell a nyakunkra hozni az oroszokat?”).

Gáborka (majd csak orgonanyílás előtt akasztják fel)

bejön kellemes ünnepeket kívánni,

éjféli mise nincs a kijárási tilalom miatt,

én a Capitalyt tanulmányozom – ezt kaptam,

kéz alatt szerezte a nagynéném, a játékboltok

kínálata még hiányos. Nagynéném

némileg búcsúzik is: távozni készül

via Jugoszlávia, de aztán a határnál nem várják be,

ezért tizenegynéhány évvel később

itthon kénytelen meghalni gerincrákban.

Capitalyt játszani senki nem tud,

az ostrom előttről maradt „Orion” rádiót

csavargatom, Londont, Amerikát

hallgatom, mint az anyám negyvennégyben,

csak hangosabban: már és még lehet.

A kívülről tudott karácsonyfadíszek most úgy hatnak rám, mint

sok évvel később

egy nő, akit sok éven át szerettem.

Reggel még meztélláb elturkálok a Capitaly

szelvényei közt, beszívom a fenyő- és gyertyaszagot,

behozok az udvari erkélyről egy tányér kocsonyát,

a nagyanyám már főz, citromot facsar,

kenyeret szel a kocsonyámhoz, pizsamában kuporgok

a hokedlin. Ünnepszag, alvásszag van.

Nagyapám köhécsel a cselédszobában,

fogpiszkálóvékony könyvelőtestét

egy roppant köhögés kiveti a dunyha alól,

anyám is ébred, megtelik a konyha

családtagokkal, s én, mint egy megfigyelő,

akit rossz helyen ejtettek le:

kicsi, idegen, kihűlt.

Nagy Imréről

Személytelen voltál, mint a többi zakós-

szemüveges vezér, nem volt érces

a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál

hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje

volt szokatlan számodra. Csalódottan

hallgattalak, cvikkeres öregember,

még nem tudtam

a betonudvart, ahol az ügyész

az ítéletet, bizonyára, elhadarta,

sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent.

Ki mondja meg, mi lett volna mondható

arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek

vissza nem térnek. Börtön, halál

nem köszörüli ki a pillanat élit,

ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad

a vonakodó, sértett, tétova férfira,

akibe mégis

fölszivároghatott

düh, káprázat, országos vakremény,

mikor arra ébredt

a város: lövik szét.

65 karácsonya

Sára halála után haza éppen nem költöztem,

ámbátor, hogy hol a NÁTHÁSBAN – mint mondani szokás,

már ahol – laktam, ez jószerivel eldönthetetlen.

Ez a haza, ahová, mint mondom, nem költöztem

65 Szentestéjén, Budán volt (van

is némileg rútabbá alakítottan), ottan

nem laktam ekkor, bár jóllaktam

a nagyanyám (még élt) eltette befőttel,

aztán elbeszélgettem a nagynéném férjével

(unokasógorommal, vagy hogy ezt mondhatni?),

aki ekkor a fentiekből kitetszően még szintén élt,

a helyzetről meg az erőviszonyokról

(ő is, szegény, a maga szerény módján

eleme volt a helyzetnek,

tényezője az erőnek, majdnem-főmérnök).

Aztán a tévében kékesen villogott

valami Jézusról meg jászolról (az ateista állam

akkortájt kezdte hülyének tettetni magát).

Szóval a kékfényben megszületett a kisded,

és a lehetséges témák is kiszikkadóban

voltak, a befőtt már kiemelkedett a szaftból,

mint a hajóroncs, és bőrösödött.

Nagyapám, csakhogy ő akkor már mintegy

féléve nem élt, ekkorra már bizonnyal elaludt volna

a házilagos meggybor-spriccer mellett

(kevés betett neki), és öreganyám élesztgette volna

karácsonyiatlanul: „Anti, az istenedet

ne horkolj az asztalnál!” Még ajándék is

volt, én azt hiszem egy kesztyűt kaptam,

a család nőtagjai fel nem használt bőrápolószereiket

testálták egymásra elkövetkező alkalmakig,

mikor is újracsomagolást szenvedve,

lomlét után megújra ajándékká lényegülnek.

De Sára nem pofozható újra,

kis sminkkel, ruhácskával: ajándékul férfiaknak.

Így hát, nyilván a frissen kapott kesztyűben

(amennyiben azon a télen kaptam) éjféltájban

elindultam sétálni, csikorgó lépteimet a havon

egy szellemfül tekervényei talán őrzik,

a mondott budai helyről a Margit híd felé,

átlábolva az éjféli mise elszivárgó közönségén

a Ferencesek templománál, hogy ácsorogjak a hídláb fölött,

amin bölcs öreg jégtáblák zúzzák szét majd

olvadástól hemzsegő fejüket.

Pillanatfelvétel

Mikor a nyafogó hangodon azt mondtad:

„Nekem sokkal jobb lenne, ha meghaltál volna”,

elfelejtettem soká, orrvérzésig röhögni.

Csak néztem arcom a szemüvegedben,

ott, abban a presszóban, a pihés orrod,

a kávéfoltos szádat.

Ott mosolygok az őszi teraszon,

gesztenyerozsdás autógumiszagban.

S azt kellett volna felelnem:

„Miért nem mondtad?”

Távolodóban

Azok a hülyeségek

a maguk idején nem voltak hülyeségek.

Azok a hülyeségek –

hogy „szeretnél-e olyan kicsi

lenni, hogy elférhess a belső zsebemben?”

Csakhát most már, mint lukas fogak

véres tamponok közül.

A vödörből.

Egykor: kellékei egy kisfiús mosolynak.

A játék vége

Soha: „meleg!”

vagy legalább: „langyos! langyos!”

csak kék foltokat gyűjtető bolyongás

a röhej csengő oszlopai közt.

Ami kerestetett (mi is?),

az ott sem, itt sem,

kívül, se belül.

A kendőt lerántod:

vakító vihogás.

Héjaként nehezül

fáradt szemedre Isten.

Tél lesz

Elkésett virágok

tapogatóznak a hideg őszben.

Remélnek még

gyümölcsöt? A legszívósabb

darazsak is a téli

repedésekbe

húzódtak. Nem akarnak

semmit e szirmuk-ejtett

virágok,

csak összeütötte fejüket

a mindennel játszó szél.

Égve hagyott vén szivar

Dunyhát, jégcsapokat, kocsonyát

az Abszolút Télre.

Egy mindig langyos cserépkályhát,

dohánybarna háziköntöst, kényelmes papucsot

a tébláboláshoz,

özvegy csoszogáshoz

csikorgó hajnalokon.

A jó regények

Mosonyi Aliznak

A jó regények beteljesülnek,

hibátlanul, mint a végzet.

Ócska ponyvára vágyom,

ahol van szerencse és van bocsánat,

és a logikus következmények

elmaradnak.

If

Ha az ambiciózus szimbirszki ügyvédbojtár

elsakkozgat Gorkijjal Capriban,

tovább hallgatja az Appassionatát

és, ó igen, hahogy mint merengte volt,

inkább simogatja,

mintsem üti,

ha mindörökre elbámészkodik

a genfi Főposta csodáján

(álmélkodhatóbbat kormányzósági agy

találni nem bír), akkor:

jött volna valami lapos

Kerenszkij/Miljukov-stílű megoldás:

kevesebb állammá dermedt forradalom,

több túlélő.

1949. május 1.

Mint a muslicák,

nyüzsögnek szemgolyóm

piszkos búrájában,

ütődnek, surrognak

fény bűvöletében

a fölkavart férgek:

gyilkosok és éljenző,

terelt tömeg.

Ellágyulás

Rákosi Mátyás selymes hajfürtjei,

a rózsás kis tappancsa,

első botladozási…

Végsősoron: neki is

kellett, hogy legyen anyja.

Az ember csak később lesz

R. M. Művek.

Állítólag

Buharin a kivégző helyiség

felé haladtában elérzékenyült a halandóságán,

szerette volna megsimogatni

az emberek fejét. De egy sem volt kéznél.

Így csak dúdolt magában

(befelé mintegy):

„Mert mindenki meghal, aki igazán szeret.”¹

Aztán belegondolt, s:

Herbert, Herbert, Bauer Herbert,²

te barom, te lila állat!

vélte,

és a féligszítt Bjelomor Kanált³

az egyik pribéknek odakínálta.⁴

Egy vezér gyermekkora

Be szeretnék lenni

kegyosztó és kártékony!

Élesen őrzött

villa meg gk.

Előkóstolt étkek.

Országnyi

beszarás.

Gonoszság

megoszthatatlan gyönyöre.

A tábornokhoz

A politikus hangszere az idő.

Te megszólaltatni se tudtad. Nagylelkűség és akarat közül

az egyik legalább kívántatik

a politika műfajelméletileg igencsak

problematikus művészetéhez.

Ha más nem: téma az improvizációhoz.

És ilyen soká váratni a közönséget

a fűtetlen, rossz

akusztikájú koncertteremben,

míg a pódium deszkáiból, ahol toporogsz

lilás körmeidet lehelve,

száll fel a por, száll.

No, játssz már valamit,

az üres-piros

plüss-közönségnek!

Mentálhigiénia

„Ne szólj szám, nem fáj fejem.”

De akkor meg minek

a fej, a száj?

Hattyúdal

Mi van még hátra?

Egy magyar író utolsó évei.

Nem is utolsó dolog

– mondjuk (a teljesség igénye nélkül)

egy albán vagy afgán

kolléga ugyane vonatkozásában.

Ha jól belegondolunk.

Gondoljunk jól bele!

„Egy magyar író utolsó évei”

értekezés-címnek is elmegy,

van benne valami nemesen molyette,

elméláztató: utolsó évei…

Szegény, ki hitte volna?

Csak hát, a helyzet az,

hogy minden magyar író,

kivétel nélkül!

az utolsó éveit éli,

minthogy a korábbiak már leélvék.

Futam

Sorok írója hajdan merészléptékű vállakozásba fogott:

meg vágyta írni az – enciklopédikusnak tervelt –

Nagy Kaka Könyvet. A fokozódó körülmények azonban

ha lassan is, kikezdték még a Szerző elpusztíthatatlannak

vélt infantilizmusát is. A NKK: terv maradt.

Emlékét őrizze ez a – kis rakás.

Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére

Felfordult a ferdeajkú vén trotty,

az orosz-magyar monarchiának kezd vége lenni.

Jaru és Csau, a két rossz arcú temetőőr,

Kelet-Európa csődtömeggondnokai,

latolgatják, hogy lesz-e borravaló.

Szuszognak, piszmognak a koszorúkkal.

Fülelnek: tán már lövik is az üdvöt.

Mindenesetre: halott.

Nem veszi elő többé

a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit.

Október

Olykor a gyűlölet trágyatüze lobog fel,

olykor a levizelt salak

füstölög alattomosan a kazán mellett

– halottak! halottak! –

Olykor a nép utcára réved-széled, fölkel,

a lehetségesből valamit megragyogtat

mint lopott fülbevalót: nem tudja, hogy az övé.

Olykor, tűntödben, kicsit, még rágcsálnám a melled.

A versírás csapdái

„Múlt időben cukorhadó személy.”

Erre ébredtem. ’No igen, ez mély.’

– Mondtam magamnak, – Ugorjunk bele!

Azóta egyfolytában koppanok.

Munkanapló

Juditnak

Ma ő ír. Én csupáncsak a zabáról

gondoskodom. Körülményes tevés-

vevés, időmet elporlasztani.

Két fakanál, két lábas,

a vágódeszka, a bicska, a kanál

(majd mosogathat), készül az ebéd.

Egy úgynevezett „savanyú vetrecét”

adok elő, citrommal, tarhonyával.

Ül a napon, kimérten kopaszodik

a feje búbján, te jobban tudod.

Körülöttünk a kert és távolléted.

Bocsánat, ez túl mélyre sikerült.

De mégis: távolléted, mint a kert:

környezetünk: hiányzol, megbeszélünk.

Látod, veszélyes magunkra hagyni minket:

elkezd veled mindenféle történni.

Mi pedig irdogáljuk a színművet,

és közben kipiszkáljuk a világot,

precízen, mint köröm alól a koszt,

s megmutatjuk egymásnak az eredményt,

majd tesszük diszkréten a csikkek mellé.

Emlékeink vannak. Elemzőkedvünk

nem marad éhen. Két őrült vegyész

turkál, titrál, szikkaszt. Valami lesz.

Ha nem ebből: belőlünk. A nyárvég,

mint égő ág, hamvadva kunkorodik.

Kopog a gép, most írja át, amit

felköhécseltem, mint egy rossz álomban.

Aztán majd én átírom, amit ő ír.

Ezt az életmódot, ezt kitaláltuk:

falu, szőlőlevél, kacsahápogás,

se túl közel, se túl távol a várostól,

éjjel zuhog, nappal tündöklik, a göröngyök

között araszol a kövér szöveggiliszta.

Bagatelle

Orrot fújni jó.

Szabadulsz valamitől,

ami nyúlós, csekély, mégis nehéz:

nincs hová odakenni.

Orrot fújni rossz.

Zajként terjed tova,

szomszédos szobák

csendjében kavarja fel

alvások nádvizét.

Kanyarban a motoron

jártasság vagy bátorság.

Papírvattába higiénia,

ha éppen lába nem kelt a pedálos

tisztasági vedernek.

De mandulafagylaltba

prüsszenteni nyálkasörétzáport,

a keményített tejszínfityulára:

csak egész fiatalon

vagy majd egész öregen, öregem.

Addig a vasalt zsebkendő legyen

zsebünkben figyelmeztető

minden kívül-belülről

jöhető rosszra.

Graf August von Platen-Hallermündéhez

(fordítása közben)

Te gróf voltál, buzi, német s talán tüdőbeteg,

porosz tájban mocorgó fura állat,

arany tölgyleveles gallér, törzstiszti váll-lap

képzelhető reád, s ontod szonettjeidet.

Egy garnizon mélyén találtál rejteket,

pórázon sétáltattad gőgöd, és a német állap-

otokat csontig hatóan utáltad.

És véltél ismerni minden gyötrelmeket.

Veled vacakolok, ez a grófi weltschmerzli

porózus, törékeny, százötven éves sercli

– vásnak, öregfiú, tőled a fogaim,

jó Ágoston gróf, Platen-Hallermünde,

ki megferedtél mindenféle bűnbe,

kész az omázs, itt poroszkál a rím.

Tapintat

Hommage à Freud

Mikor a tehén

a négy félig lenyúzott lábával

felállt,

és láttam, hogy az anyámat

próbáltam agyonverni,

még egyszer ütöttem

a halántékára,

nehogy rájöjjön.

Nagyanyámra (1894–)

1.

Kevés időt jósolok a Mamának,

ha ugyan ez idő még,

ez ízehagyott, kímélő időpép,

amin sorvadt elméje nyámmog.

2.

Nem találsz haza már az előszobából.

Nincs itt keresnivalód. Kikísérlek.

3.

Mi egy kicsit még elnézzük a hajnalt,

más ablakokból, ahogy idevillog.

Gyereket fürösztünk, és tésztát gyúrunk.

Telünk-múlunk. Néhányat alszunk még.

Búcsú

Mind szemérmesebb és tartózkodóbb

pozitúrában keresel álmaimban.

Legutóbb a bokáig érő, kékpöttyös

szoknyádban álltál a Népszínház utcai

antikvárium kirakata előtt.

„Anton Webernt, szegényt – suttogtad –

egy részeg amerikai altiszt…

Maustot… Mit jelent az, hogy egérhalott?”

– suttogtad, és: „ne nézz a csődületre,

én se vagyok élő, megyek is”

– suttogtad, Sára.

Öreg napjaim

„Ami késik, az nem múlik.”

Badar, ostoba beszéd.

A nyugdíj késik, én meg múlok.

A nyugdíj késik,

vásárlóereje múlik.

Zörög a névérték a hideg őszben.

Ahogy így a halállal szembenézünk

Be nem teljesült szerelmeimet

mohó vénasszonyokká perzseli

az elhúzódó ősz.

Hevernek e túlérett

sajtocskák reszeletlen.

Pökésnyire pedig

a túlvilág.

Nász

Kis kiáltás a csillagok alatt,

asszonyi jaj-jaj.

Így vész el

mindenünk.

Amikor a cigánytelepen

sok kutya, sok gyerek, sok

gyöszös fa között

hagytam a vénasszonyt

a tenyeremből jósolni

(jó sok hülyeséget

összebeszélt azért a húsz forintért),

és a barátom azt mondta: húsz forintot

adok, de a sorsomra nem vagyok kíváncsi,

és a cigánynő nem fogadta el,

hanem (átkozódva ugyan) elkullogott,

igencsak

eltöprengtem: ki vagyok én,

ki növényt nem tartok

s nem védek állatot – – –

Élektra

Azt hiszik, a politika fortélyai

foglalkoztatnak, azt hiszik, Mükéné sorsa.

Hercig, érzékeny Krüszothemisz kishúgom

erkölcsi túlajzottságot tulajdonít

szegény nekem, azt képzeli, apánk

fonák halálát nem bírom kiheverni.

Bánom én az otromba geci-gejzírt,

gyereke gyilkosát! Túl szappanos

volt a kád lépcseje – a bárd meg túl éles.

De hogy ez a borbélysegéd-képű Aigiszthosz

uralg s pöffeszkedik nyomorult városunkon,

s anyánk éltes, tokás vén kurvaként

enyeleg véle, negédeskedik – s mindenki úgy tesz,

mintha nem tudna-látna semmit. Színarany

hazugságként tündököl a Nap is

fölöttünk – istenek hamis pénze!

Hát ezért! Ezért! A feltolakodó undor okán

álmom és kenyerem a bosszulás.

S ez az undor nagyobb az isteneknél.

Már látom, hogy Mükénét ellepi

a téboly és a pusztulás penésze.

Teozófia

Aliznak

Isten, ha van:

parasztból lett generális.

Csillagos zubbonyát

célozva tévedünk

mind távolabb portánktól

– hóba, tajgazúgásba.

Ő káprázik folyvást

a fagyban előttünk: Ő,

Kutuzov, Moszkva nélkül.

A zenekar még csak hangol

Minden – mondogatjuk magunknak –

még ezután jön. Semmi

nem jön ezután.

Ami a nélkülemet megelőzi:

görcs a köztiagyban,

lágy alábukás

forgó homoktölcsérbe,

vagy a gyomorszáj

álmélkodva, hirtelen – – –

Vagy a máj,

vagy a rendszer.

Terveket hát ne szőjünk.

Az ősz könyörületes.

Az ecetfa

lazán nyugtatja kecses,

zöld ujjait

a szél billentyűin.

Valahol megvan

(1986–1989)

Kornishoz

Számít, hogyne, hogy találkozunk vagy sem.

Sok minden elmarad, illetve bekövetkezik

annak következtében, hogy igen vagy sem.

De amit kellett, megtudtuk egymásról.

Te úgy írsz, mint amikor a szél a függöny

miatt nem tudja bevágni az ablakot,

én, mint amikor leesik a hamutartó

a szőnyegre. Te a csattanás, én a cserép

lehetőségéről. (Te talán fordítva

gondolod.) Az üvegszilánkokat, a csikkeket

együtt szedjük össze, és a hamut is

együtt porszívózzuk a lakatlan lakásban

a gyönyörű szőnyegen.

I am here. You are there.

Az első angollecke s egyszersmind bevezetés

az alapszerkezetbe: az én csak itt lehet,

a te csak ott. És most, honey, valóban:

én itt vagyok. You are there.

De most nem a szubtilisabbik én sajog,

nem a szemantika kénlehű kráterébe

mered Empedoklészként az az én,

aki itt maradt. Sajgás és meredés

(ha már így szóba került)

egészen más jellegű. Nem is igazi itt-ott ez.

Én itt vagyok, you’re elsewhere.

Csak egy kitüntetett

pont maradt. Kitűnő

ötlet volt az a félangolos távozás.

Sok minden

leegyszerűsödött, elmaradt.

S ezen a ponton szörnyű nyitottá

válik, Sarah, my dear, a vers, amit éppen

irandó vagyok rólunk.

Negélyezzek édes emlékezést?

Vagy egy olyan „konkrétan-vastagon”-t:

„Az R. utca (házszám, emelet, ajtó),

ha beszélni tudna”-fajtát? Nem.

Utóbbit semmiképp sem. Ezt a

„hogy csináltuk kofferben, létrán, külön”

konfiguratikát más kollégáknak hagyom.

(És különben is – ha már… – hát hogy csináltuk?

Ahogy a többi tahó. Vagy ékesebben:

mint szokta pórral pórnő.)

– Vagy inkább egy „jellemző” olyat-amilyet-szoktam?

korhangulat, belterj (mindenki tudja, ki ki),

egyben évődőleges mélyke

a házasélet finomszerkezetéről

s a viszonyok jármáról? Hm?

Hagyjuk a francba. (Bár, ha negyven év

nem változtatott azon, hogy alap-

vetően színész vagy hobóc vagyok,

nem fog mégegyszer ugyanannyi sem,

és ennyi idő nem is marad már erre.)

Amikor tavaly, két év után, újra találkoztunk,

váratlanul (barátaink kölcsönös

meglepetésnek szántak bennünket),

végig csak röhögcséltünk meg ámultunk egymásra

(a baráti házaspár értően mosolygott),

aztán villamosoztunk a kórházparkszerű

budai éjszakában, aztán fogtunk

neked egy taxit. Kérdezted: Velem jössz?

Én válaszoltam: Minek? Te mosolyogva bólintottál.

I am here. You are there.

Néztem a távolodó

helyzetlámpák után.

Az első leckét tudom.

Most jön a lost forever.

De ehhez

már kevesebb idő elég.

Tart

Folyton ezek a ringlók potyognak

folyton ezek a darazsak zümmögnek

folyton ezek a pillék hozzám ütődnek

folyton ezek a madarak nyikordulnak

folyton ezek a folytonok folytonognak

ha kapkodom a fejem ha nézek magam elé

Vakarózás nem segít hunyorgás se

a bőröm összecsippentem kihúzom hagyom visszaugrani

az sem segít Felidézem főztem ebédeltem

beszélgettem ittam sétáltam Igen és

most merre is mozdulni Ujjak összeü

tögetése nem kezdet csak halogatás

Tart a tartam Ha valami fakadna legalább

fel Folyton ezek az autók

bődülnek halkulnak A számba kell

vennem a cigarettát amíg ezt leírom

aztán újra a jobb kezemben van

Aztán az egész egyszerűen abbamarad

Kezdődik új abbamaradandó

A séta

Lassú sétánk kifelé az életből,

ahogy halad, torlódik az alkalmi társaság,

ahogy elmaradozunk, összébbverődünk,

előresietünk és félreállunk

– érdemes figyelmünkre. Épp mivel

tanulságmentes és kimondhatatlan,

önnön teljesültébe vesző:

fullánk és cukor.

„Az édes szúrás diszpozíciója.”

Mondotta volna az ifjúkor, rég,

logikai örömök idejében.

Már a vénülés kedvét nem leli ilyesmiben.

Csak ami elemzetlenül is valami

– egy jó mondat, egy hibátlan kavics –,

az számít. Persze, mi az, hogy „jó”; persze,

mi az, hogy „hibátlan”? Felvethető, hogyne.

Csak éppenséggel nem vetem fel.

Az utánunk jövő

tuszkol is, marasztal is, ahogy terel.

De azért megőrizhető némi méltóság.

Irány és tempó

szabadságának több mint látszata.

Lassítás, szaporázás, elkalandozás joga

gyakorolható (még ha mint jogot

nem opportunus is emlegetni).

Sétánk, mindenesetre, sétaszerű.

Nem lehet mondani, hogy… Szóval, ezt hagyjuk.

Namármost a legvége, a pont,

ahol az eső víz lesz vízeséssé,

a gömbölyű átbukás pillanata – – –

Csak a gránitkáva abszolút síkossága

megfogható. Jól mondom: csak az – amennyire.

Térjünk vissza az útra.

Ha szórakozottságunk szóra bírja

a szóra nem érdemest – nem az út hibája.

Mondjuk: Az út érdekes. Az út szép.

(Valóban az.) Járjunk és lélegezzünk.

Alighanem

„Nem vagyunk gyerekek” – mondtad,

pedig bizony hogy azok voltunk.

S te szűz is, alighanem.

Csiszolatlan maradtál,

sőt kifejtetlen körülményeid meddőjéből.

Féldrágakövem, szűrt fényű,

egészen ritka szennyezésű kristály.

– Egy ostoba telefon! Igazán nem…

jóval éjfél után.

„Igen… Igen… Nem…” – egyik kezeddel

a telefont vonszoltad,

mint egy szűkölő piros kutyát,

a másikkal a kombinéd ügyeskedted magadra,

fáztál, vagy a hang elől takartad (vagy előlem)

mezítelenségben járatlannak tetsző tested

(nem sokat takart fenn a mély dekoltázs,

lenn a csipke), én az ágyból

figyeltelek, töltöttem és rágyújtottam.

Aztán nagyvégtére visszabújhattál,

de már inkább csak odakucorodtál

a tartalékolt közös hőbe, több

(vagy nem kevesebb) közöd volt az

ágyneműhöz, mint nemünkhöz.

Pedig az a „Nem vagyunk gyerekek”

az első csókolózást szakította

meg (hiszen közben nem tudtál volna beszélni),

és olyan becsületesen (kacérság, zsákba-

macska kizárva) vetkőztél,

olyan elszántan, alaposan,

vakmerő kamasznő: „Essünk…”

neki? túl? – s ez lett:

túl már soha (alighanem).

Reggelivel ébresztettél, mintha…

Pirítós, sonka, vaj, kávé, maradék konyak.

És a liftből és ki a kapun és fel a buszra

meghitten és gyöngéden (nem néztél rám)

tereltelek (váll, könyök érintése),

mint volt férj, hajdani barát.

Reggeli kávézás

Szeretem az őszi hideg szobákat,

ülni kora reggel összehúzott köntösben

a kitárt ablaknál, vagy a tetőn,

párolog a völgy meg a csésze kávé

– ez hűl, amaz melegszik.

Sokasodik a piros meg a sárga,

fogyatkozik a zöld, pereg a sárba

a sok levél – halomban

a nyár devalvált pénze:

oly sok! oly semmitérő!

Lassúdan kékbe vált

az ég hamvasszürkéje, enyészőben

az enyhe borzongás. Közelednek

a nappal-dagály

türelmes, óriás tolóhullámai.

Kezdhetek folytatódni. Megadom magam

egy személytelen felszólító módnak.

Februári hajnal

A fagyott hó helyén most

vizes a párkány,

vizesen ragyog!

Csöpögnek a méteres

jégcsapok.

Ó, lassú, szép, könyörtelen

fogyatkozás.

Aláfolyik az ablaküvegen

az eleven

víz.

Valahol megvan

Vissza

abba az őszbe.

Melyik őszbe? Hiába

kérdezed. Nem tudom,

de vissza kell menni az

egyik őszbe,

talán a dombra fel

kanyarodó utat kell megtalálni,

a tó fölé emelt

vörösbazalt kiugrót,

honnan a tó – – –

A hatvannégyes őszt?

Nem, ez korábban volt,

fordulva tűnt el a

tó a fenyő mögött,

míg te leballagtál

a kőlépcsőkön,

az idény utáni hajnalokon.

(Ezután lett a kis

„ház a hóban”.

A kályhában megomló

szén

vörös csendje.)

Bosszú

Én bármit tudok, amit akarok.

Például elkezdek majd zsugorodni,

méretarányosan, ölelkezés közben,

s kifogyok belőled. Olyan pici

leszek, hogy a szőreid közé tudok bújni.

Összekeresel mindenütt a lepedőn,

tűvé teszed az egész ágyneműt értem

– míg végre hajszáldrótvékony vihogást

hallasz a hasadról: miniatűr

férfiasságom himbálva ott futkosok,

és ciripelek: „Kellenék neked?”

Rolf Bossert halálára

Alig sem ismertelek.

Ötletszerűen vetődtem be azon a fagyos estén

az EinSteinbe. Furakodtam, illesztgettem a fejem

más fejek közé, hogy a tiédet lássam.

A fülemig csupán töredékek

jutottak el, bár tudtam: mondatokéi.

Legalább a szememnek, gondoltam, valami jusson.

Később egy kerek

asztal körül ültünk, két úrral beszélgettél,

és sört ittál kísérőül, talán kornnal, én figyeltelek,

közben bemutatkoztam, beszélgettem

– már a magam angol-német pidginjén

(nagynéha ritka vagy eltalált szavak

mazsolái – hja, az a sok olvasás! –

a silány szintaxis keletlen tésztájában).

De azért beszélgettem, elszántan, idegesen,

egyik vodka a másik után. Vajon te szeretsz inni,

töprengtem, nem látszott rajtad,

igaz, nem mindig látszik az emberen. Nézegettelek.

És egy mondatod forgott a fejemben

még hazaúton a taxiban is, amit az ismerősök rendeltek

nekem, ügyefogyott kinnszülöttnek

első itteni napjaim egyikén. Egy mondatod, még

odafenn is, amikor kibámultam a homloknyomaimat

viselő ablakon. Valami olyasmit mondtál (még az előadóteremben),

hogy te csak írói munkád (ezen a „csak”-on is eltűnődtem)

háborítatlan folytathatása végett

folyamodtál útiokmányokért, nem tartod magad –

minek is? A „Dissident” szót használtad.

Ez magyarul… Magyarul? Mondjuk egy létezett-szocialista nyelven

egy időben az állampolgári kötelék alantas indítékú,

illegális úton (teszem: rókacsapáson, bivalygázlón át)

történő elhagyását jelentette.

Így nem érthetted. A mondott jelentés a te nyelvedben

nem is létezik, és útleveled érvényes volt.

Te annak rendje és módja szerint

(mert ott annak ez a rendje és módja)

áttelepültél, de „nem azért, mert…” na jól van, hagyjuk a

politikai „szemantikát”. Tudjuk, miről van szó.

De hogy fel kellett – s fel kellett – hogy merüljön,

hogy ezért vagy azért, pláne, hogy nem azért, hanem csak…

Méghogy mi áttelepülünk, kivándorlunk!

Micsoda félrevezető igekötők!

Állhatatosan rójuk

a magyarázkodás möbius-szalagját.

Hol annyi szabadság, vagy legalább gőg,

hogy egyszerűen azt mondjuk:

„Ott voltam, most itt vagyok. Kész.

Érjék be velem. Megmutatkozom.”

(És hol ennek a lehetősége?)

Még hogy minek nem tartom magam! Hisz annyi mindennek

nem tartom magam – s még ez is

csak rám tartozik.

Fogalmazgattam,

hogyan mondanám el ezeket

neked, ha (valószínűnek tetszett)

alkalom adódik.

Nem adódik. Nézem a telefont.

Néhány nappal később a brilliánsan szerkesztett,

kellemes tapintású papírra nyomott magazin Register rovatából

kivágok félhasábnyit, hozzátűzöm két korábbi közleményhez.

Kiveszem a blokkfüzetből a jegyzeteket, amiket ehhez a

szöveghez készítettem. Mindez együtt egy dossziéba kerül,

ahogyan ez a szöveg is, ha elkészült.

És várom, küldjék már a verseidet, hogy fordíthassam.

Ez az, aminek értelme látszik lenni.

Egy kevéssé vizsgált, ám lényeges hőstípus

November ötödikén a pincében Szabó úr sírva szétszaggatta a párttagkönyvét. „Soha többé, soha többé” – ismételgette, mintegy önkívületben. A lakótársak csillapították.

Az eset, látszólag, alig méltó a megörökítésre. Megsokasodtak azokban a napokban a tagkönyvszaggatók és a fogadkozók. (Bár egy ilyen könyvecskét – fizikai értelemben – nem gyerekjáték szétcincálni. Próbálják csak meg! De nem erről akarok beszélni.)

Ráadásul Szabó úr elég hamar (úgy a MUK idejére) kijózanodott, belépett az utódpártba, és idővel, persze elég nagy idővel, mikor veszélyek már elmúlvák, piszkos munkák elvégezvék, a munkásőrzubbonyt is magára öltötte. (Pufajkás azért Szabó úr nem volt.) Szokvány történet. Mégis. Valami figyelemre méltó van ebben a kis epizódban. A dátum. Mert az egész más volt, amikor október huszonötödikén az erkélyen állva svungosan leívelő fehér tárgyra lettem figyelmes, és a röppálya görbéjéből (meg kizárásos alapon) kikövetkeztettem, hogy a később Rákosi Mátyás asztali mellszobrának bizonyuló gipszvalami csakis Vadasék ablakából indulhatott utolsó útjára. Vadasék gesztusa a léggömbutasé volt. Vagy a – kissé elbóbiskolt – öntudat riadott fel. Régi mozgalmi emberek voltak.

Szabó úr azonban 46-os (vagy 47-es?) sodralék-párttag, minden múlt híján. Az időpont (és a helyszín) nem kedvezett holmi pezsgőkönnyű szabadságmámoroknak.

És Szabó úr mégis ott és akkor háborodott fel, a pince többször belélegzett levegőjében, a huszonötös égők világánál, amikor a ház a maga aknáját is megkapta már. Nem mintha célpont lett volna, csak úgy. Amikor már félnie kellett volna.

A pillanat kétségtelenül elkésett volt praktikus szempontokból. A lépés helyezkedési értéke, sakkjelöléssel, nem is tudom hány kérdőjelet kívánna maga után, közösségben-feloldódási együtthatója zérusközeli. A lakótársaknak, mint mondani szokás, „más sem hiányzott”. De Szabó úr most háborodott fel. A körülmények közömbösek voltak neki. És azt hiszem, a jelenlevők is. Ha egyedül van a pincében (mert gyakran kitódultunk a földszintre, friss levegőt venni, megjáratni magunkat), Szabó úr akkor a poros matracoknak beszél.

Gesztusából hiányzott az „Esküszöm, uraim…” megszólító személyessége. Esetében helyénvaló a nyelvi beépíthetőkocka: Szabó úr maga volt a fölháborodás.

Szabó úr számára tehát nem létezett e pillanat helye az előző-következő pillanatok sorában. Felháborodása abszolut volt, eksztázisa tökéletes. Szabó úrnak igazi pillanata volt. Kiterjedés nélküli. Amikor visszatért az „ébrenlévők közös világába”, azt sem tudta, hogy volna mire emlékeznie.

A sötét előszobában

Na, elég legyen már ebből. Phü, de szeretnék hirtelen abbamaradni! Nem meghalni, dehogy! Ostoba, patetikus szó… nem, elfogyni, mint orsóról a szál.

Sok volt ez a nap. Ma megint belém költözött egy árny, a tömérdek régebbi árny mellé. Mától fogva majd te is…

Lám, negyvenéves korára a férfi, ha élt is valóban, és odafigyelni sem félt: túltömött kísértet-zsák lesz, veszélyes kacatok raktára. Elszáradt virágcsokrok, könyvjelzők, tüllök között matatsz, aztán hirtelen – s-sz! –, egy rozsdás tű!

Macabrette

János és Péter.

Perdülünk odaátra, pajtikáim.

A túlélő zavartan mered:

Ábelre Káin.

Mentegetődzik: nem akart ő

ittmaradni.

De a hűtőszekrényben ott a marhafartő,

a kosárban a zöldség, karaláb, zeller

– pocsékba nem mehet; a családnak leves kell.

Meg hát a beteges kiváncsiság,

megkeresni a saját halálát.

Ha van ilyen.

S nemcsak áltatta magát Rainer mester.

Meg a hajlam,

hömpölygetni az életet. Pedig nincsen jó abban.

Az ember bensője csak férgesedik az idővel:

félelem rákosítja, hatalom, pénz kell, új nő kell.

Ideje utánatok mennem mind gyorsabban.

Hidegbéke

Béke híján – vélnénk a paraszti eszünkkel:

háború lesz. Háború nem lévén

– a tanult eszünkkel – azt hinnők,

béke van. Ám egyik sincs/lesz.

Európa?

Ünneplik a falat, ideát-odaát

(itt-ott a kéznél levő ideát),

miközben a meghasadó egekből

visszazuhog a csatornalé. S holnap jön föl,

egész az orrunkig, sőt: ÉS TOVÁBB,

legorrabb Orrig (Urunkig tehát).

Ki viszontzúdítja megint a mennyből

(miből van a Megváltás? takonyból? enyvből?),

vissza reánk e langyos nyavalyát.

Hagyj nekünk békét, menj békével innen,

családapák volnánk, vagy mi az isten?

Addig: amíg? Na és? Coki a francba!

Rossz játékokat játszó Vén Gyerek,

vidd felhőidet, vidd kéklő eged!

Vidd az egészet! Nem esünk már transz-ba.

Csak egy kérdés

„Ach, wir” – írtad volt, kedves Bert –

„Die wir den Boden bereiten wollten für Freundlichkeit

Konnten selber nicht freundlich sein.” Enyhén szólva.

De miért akartok kedvesek lenni minden áron?

Némi jog (burzsoá, egye fene!)… Kedves Bert!

Kevesebb: több lett volna.

Részlet

1

Azok a szép (feszült!)

napok az ifjúsági mozgalomban.

Nem emlékszem már igazán jól,

őrá is csak homályosan,

ahogy a szeme

derengett elő a mindig maszatos

szemüveg mögül,

de mintha Plotinoszból olvastam volna

föl valamit neki (A Szép nem egyéb, mint…

mittudommármi), mire ő:

„Te! Ez tisztára marxista gondolat!”

– ugrott fel,

idegesen igazgatva a melltartóját.

Én feszengve hallgattam a

duzzadt ajkai,

mókás egérfogai közül patakzó

csacsiságokat. Utóbb csókolóztunk.

Részemről kissé indignáltan,

mintha magam volnék Plotinosz,

aki szintén egy (utóbb porig égett)

Akadémia könyvtárában görnyedt és unatkozott.

Később ő szavazott a kizárásom mellett.

2

Igenám, de:

minden későbbnél

van még később.

Például, amikor

megint mohón

egymásnak estünk:

siklókígyó a levelibékának.

(De melyikünk volt melyik?)

Hol volt már akkor

mozgalom, ifjúság, ügy?

Hol Plotinosz? Hol Marx

(a ’68-ig egyre ifjuhodó is)?

És hol – túlcsillagos ég! hol

a népen belüli ellentmondások

folyamúszó bajnoka? (Azt mindig utáltam. Az ágyban is

zavart egy olyan lénnyel keveredni,

akinek ez a falusi rendőr: orákulum.)

Most

a későnél később: a vita nem újult ki.

Elomló volt és édes,

akár a beteljesült kamaszálom:

postáskisasszony-hús.

3

Filmen minden szebb, könnyebb.

E siralomvölgyben nincsenek vágóképek.

Még délután háromig

vonszoltuk egymást komor fővárosunk

kibírható nyilvános helyein

(én a cukrászdákat utálom, te a kocsmákat),

és nem volt miről,

amiről meg – – –

Arra úgysincs szavunk

egymásnak. Magával számol el,

magában számol

minden élő

– gondoltam –

miközben egy leleményesen kedves és gyors,

méghozzá személyedre szabottan kedves (de gyors)

búcsúformula mikéntjét módolgattam

melletted

és egy (enyhén) penészízű

paradicsomos vodka mellett.

4

Felejtem.

Mintha zuhanna. Pedig

összetegeződtünk, verejtékeztünk együtt.

Majdnem gyerekünk lett.

Nem lett. Legalábbis, gondolom, nem.

Én, részemről, nem kérdeztem, ő nem említette.

Hogy ténylegesen hogy s mint van?

Erről tudomást, könnyen lehet, már nem szerzek.

Az eleddigi tapasztalat szerint

találkozási ciklusidőnk: 25 év.

(Egy esetből kell általánosítani; kettő már összezavar.)

Legközelebb tehát hatvanhat éves lennék,

s a gyerek akkor (amennyiben mégis)…

– de miért a falból kitépett kézszárító,

miért a kimondhatatlan falrafirkák,

miért olvad a vaslábakon álló kád el,

míg forrójég dübörög a rózsából,

s én kinyújtózom a málló cementen,

bömbölöm önfeledten,

hogy ”lo giuro, lo giuro, lo giur’al no-o-ostr’amor”,

és hallom jól, hogy hiába dörömbölnek,

dörömbölsz

a felém csempével; feléd

kacattal teli gardróbszekrénnyel takart

rabicfalon túlról.

Papír, papír, zizegés

Mikor írhattam ezt a levelet?

Kedves E rzsike? lvíra?

Nincs okunk szégyenkezni

a meg nem történtek miatt.

Hotelszobákban olykor

– átutazómámor? –

megfeledkezünk magunkról

Ennyi. Hely, év – s folytatás nélkül.

megfeledkezünk?

De KI lehettél?

És miért éppen hotelszobákban?

Közterek árnyas padjai, kapubenyílók,

kinemvilágított telefonfülkék,

couchette, villamosperon Hűvösvölgy felé…

– konyhaasztal is lehet

erényszünetnek, -szűkének melegágya

túlnépesedett partin.

Ki lehettél Kedves E?

S miért megnemtörténtek?

Nem ment? Valaki bejött?

„Hangulatilag” nem jött

össze? A „szitu” nem volt „olyan”?

Összement, mire…? Mire ment „ki” a játék?

Valami rilkézés volt? „Két magány

óvta, védte és köszöntötte egymást?”

– A papíron lévő jelek szerint: sikerrel.

(Köszöntés: nyilván. Szoktunk. Óvás és védés:

ment úgyszintén.)

És mikor történt nem meg?

Én mindig, mondjuk: majdmindig

pali vagyok a helyzettragikumra.

És valóban nem?

Egy nézés vagy érintés – – –

Nézés megtapadása

(a nézett által

észrevéve és tűrve, netán: sőt)

a test valamely

domborulatán vagy homorulatában

(a kebel völgyében, honi soit!);

ottfelejtkezett

kéz a csípőn

előretessékelésnél,

haj könnyű, aranyló

söprése arcomon, vonatfolyosón.

Amire mint meg nem történtre gondolgatunk,

az – sajna vagy hál’isten –

megtörtént, meg bizony.

Ki voltál? Ki lehettél?

Néhány esetlen bókom ott bolyong

hallójárataidban?

Az emlékezet alantasan szelektál.

Mint ahogy szűk cipőbe is képes

beletévedni kavics,

hogy azután egy hosszú séta során át

nyomja talpadat, vagy a lábujjad közét

(miközben csevegnie és gyönyörködnie

kell a társaslénynek).

És ilyeténképpen a szavak is:

halálunkig hangoznak

az elhangzottak:

becézés, bántás

(az előbbi gyakran utóbbinak

bizonyul – a kavics sem

akar sérteni).

Nájlonharisnyás lábad

egyszer majd nem lesz már,

fura mondani: „elporlad bokád”

(ennyi vélhető rólad: divattörténeti,

enyészettani evidenciák),

fájó agyvelőnk (engedtessék meg! Mondhatok

„fényszomjas szem”-et is)

pár tizedgramm porrá lesz,

nyakkendőim és ingeim kidobják,

bolhapiacon árulják szemüvegünket,

szoknyád felmosórongyként hasznosul.

(Hízelegne

a gondolat, hogy az én

poraimból fakadt a partvisnyél,

melynek fejét szoknyáddal pólyázzák be.

FELSAJOGNÉK, Kedves E)

Mi jön még?

(1989)

Szezonvég

A rosszból csírázik az egyedüli jó:

halaszthatatlanná lesz a halogatható.

Ha meghal az ember, nem lehet már halottabb:

vége a méricskélésnek, a fokozatoknak.

Viszont eldöntheti: hamvad vagy porlad.

(Föltéve, hogy rendelkezett evégett.)

S miközben korhadni kezd (vagy elégett),

megy tovább a földi gyarló gyakorlat:

sürgünk-forgunk serényen, mint a férgek.

Nem is utolsóak ezek az utolsó napok:

csomagolás, lézengés, várni a vonatot,

még egy kávét, sört, szendvicset, konyakot,

talpunk alatt vakító, friss sóder csikorog;

és hülő tündöklésben:

a poros muskátlik, piros padok.

A filozófusnő megudvarlása

Telemegy kis képekkel a szemem

s visszaverődik labdaként a látvány?

Helyükre-látom őket?

– Két fal

között kép labdapattogása?

Képfelhő válik el egy fortyogó felszíntől,

mint ecetágyról az ecetbogárraj?

S tán fényszáraz, szapora szárnyverésük

választja ki a szót: a könnyet,

melynek sikosán kicsúsznak,

bár összeragadt szárnnyal, képszemétként,

s fölgyűlnek szemzugomban?

Vagy elnyeli a fényt

a szem sötét emésztőgödre, s férgek

fogannak belül, néma hemzsegésben,

világító férgek?

Vagy a szem

mint mozdulatlan pók pont-teste, áll

ernyőváz lábakon,

pohárra, térdre,

porszemre nehezedve?

Vagy térdeden nem úgy

nyugszik a tekintet, mint bizalmas kéz?

Ingecskéd nyílásában nem mint penge siklik,

hogy meghámozzon,

mint egy körtét?

Biztos, hogy nem ő delejezi szoknyád

csusszanni feljebb,

hol a harisnyacsatok lantzenéje

kezdődik már, s tovább is!

hol födetlen pórusokra

hullhat a tekintet tűzápora?

– S tűzzel játszik a szem,

a langyos csipkék

alatt parázs derengés.

Tűz játszik a szemmel –

micsoda csillárok gyúlnak! Ezer meg ezer

prizma szorozza, millió meg millió

kristálylappá hasadt fényben veted magad

hanyatt

és bontod és vonsz

Kapcsolatunk kezd meghitté válni

Már amikor megsértődtem, is tudtam,

hogy semmi okom nem volt megsértődni (legalábbis ezen

de ha már – akkor az ember kitart

reggelig. Álmatlanul persze, mert gyakorlatilag lehetetlen

elaludni a padlón, ha ráadásul a pokrócot

olyan szerencsétlenül tekertük magunk köré,

hogy a vastag szegély éppen a gerinc alá került.

De azért nem változtatunk a testhelyzeten:

minél rosszabb, annál jobb. Ő (a kedves)

úgy három s négy között felébred végre

(szomjas vagy ellenkezőleg). Belémbotlik.

„Mit csinálsz, te hülye?” – kérdi kábán.

MéIy alvást szimulálok, kicsit vinnyogok is,

ahogy álmodó kutyák szoktak (forgolódni is kell).

Egy darabig, remélhetőleg, ő sem alszik.

Reggel sikerül néhány perccel őelőtte távoznom.

„Biztos elfelejti bevenni a gyógyszereit” gondolom

a lépcsőházban, de most már nem megyek vissza, szólni neki.

Lassú léptek, körülményes rágyújtás: túl nagy időelőnyöm van.

Töprengő arccal baktatok a másik oldalon,

mindenki láthatja, hogy el vagyok gondolkozva.

A Statisztikai Hivatal kiadványboltja előtt

elfoglalom őrhelyemet: a kirakatablakban

a Mechwart-liget egész délnyugati frontja tükröződik.

Asztrálalakja rövidesen áthalad a negyedéves kiadványokon

– milyen kedves ebben a kiskabátban!

(minden nőnek van egy kiskabátja, amiben ilyen kedves).

Igaz, magam se volnék megvetendő az én kiskabátomban

– de úgy néz ki, hogy ő nem néz ide.

Követem, a hátához igazodva,

az autók között, rézsút át a Mechwart-téren

(jóformán az autók alá – kis jutalomjáték

Neki – no persze, ha errenézne. Nézhetne pedig:

idegek kellenek ehhez, s bizonyos

mértékig a testi épségemet teszem kockára.)

A 12-es eltakarja. Ha nem szállna föl rá,

sétálgatnék az árkádok alatt föl s alá

céltalanul (talán elgondolkozva?). Fölszállt.

Elindulok, most már a szokott gyorsabb lépteimmel.

Egy csomó hülyeséget el kell intézni. Majd délben fölhívom,

valószínűleg az Elfogulatlan Hangnemet használom

(nagyon barátságosan, ám kissé erőltetett vidámsággal

– „vegyük úgy, hogy nem történt semmi”), de ezen ráérek

gondolkodni majd, amíg kapcsolják. Együtt ebédelünk.

És nem lesz semmi.

A seb

Mint fűszál széle, papír éle:

alattomosan ejt sebet

ez a csupa-él Mindenféle:

alig vérzik; lassan heged.

Reggelizőtálca

Nem merészkedek túl

messzire el a

jólbejárt labirintustól

az elveszejtő szabad

– osztatlan – térbe.

Sárga vaj, zöldopál méz.

Lehetőség-elemek reggelihez.

Ezek egy szilkében összedolgozva

(megelőzendő loppal-lecsöp-

penést szőttes abroszra,

kenyérlikacson át).

De akkor a zöldpaprika szabadgyöke?

Védtelen, mint

mezítelen fogideg.

Vagy épp fenyegetésként?

Falból

kilógó csupasz huzal?

Lám, mire jó két-három

konkrét bármi!

Élet – bonyodalom –

támad. Rögvest a kellős közepe!

Óvakodjunk

szorítkozni túl kopár

metaforákra:

a bölcsesség öbléből

banalitás kong.

Vaj, méz – és paprika!

Termékeny elakadás.

Közben

Csordás Gábornak

Mindig mint dolgot gondoltam magam,

mint a valamire alkalmas valamit,

alkalmatosságot, célfüggvényt;

a szív hidegsége megadatott nekem:

Egy gyöngeség maradt,

hogy szeretném, ha tudnák,

miket gondolok közben.

A bohém, a szeszélyes, az esendő,

a könnyed és könnyelmű,

a tétova, ténfergő, a kedélyes

álarca mögött

készül, kész van, volt

mindig is a másik:

Horatiusnak rossz napja van

A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – –

Tartsanak el, és hízelegjenek,

de ugyanakkor hagyjanak békén,

küldjenek pénzt postán.

Azt is unom, hogy hízelegjenek.

Veszitsenek el nagyobb összeget az utcán,

amit én majd véletlenül megtalálok.

Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,

hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam

valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.

Irassák rám a házukat, és haljanak meg.

A Styxi rév felé menendő

Sétáltatni nem létező kutyát

(a póráz liffeg, hátra-hátra

„hátha…” nézni).

Gyufát lobbant,

emelkedik a kéz

a száj elé,

amelyben – höhh-hö –

nincs cigaretta.

Ellobbanás? Körömig-égés?

Mi lesz? És hogyan?

Miért hallgattok?

Két töredék a Brezsnyev-érából

1

(objektíve)

Az egyik fél, a másik fél

egymástól egyre jobban fél:

így alkothatnak oly egészet,

melyben nincs helye semmi résznek.

2

(szubjektíve)

Egy nap majd ébredünk mindent feledve,

szivünkben nem lelünk az éltető gyűlöletre.

A nap, amikor elvész mindenünk.

Ha jőne is, elkésett már a Hír:

zsugorodunk, mint az égő papír.

Március 15-ikére

Tapaszd füled a

– no nem a földhöz! itt nincs föld,

ez az ötödik emelet:

metaforáknak kívül tágasabb –

tapaszd a füled a parkettához,

és meghallod a paták dobaját.

Az az egy nap bejött.

Az is utólag, persze.

A távközlési és közeledési

eszközök

megnemlétét figyelembe véve:

az esemény

nem lehetett országos, egyáltalán:

nem lehetett egyidejű.

S március mégis! Dafke és trotzdem!

Csokor hóvirág

közepén egy szem eper.

Kell a komplett politológiai giccs.

Könnyek, ha ejtvék, orcák, ha kipirulvák,

orrok is, ha kifújvák

(Március pillanat volt.

Szórt vagy osztott figyelmünk

ily pillanatot észre

nem vesz, létre nem hoz.)

honfiuk, honleányok,

az összeszemetelt térről, utcáról

kászálódjunk…

Hová? Az otthonok

csöndjébe?

IGEN. Haza.

Mi jön még?

Ki jön még?

Én jövök még.

Önkéntesrendőrállam.

Sziszifosz visszalép

Rettenthetetlen hülyék kora jő.

Pojácák vagy gazemberek? Is-is.

Egyszerre félem és röhögöm általlátni:

a szikla óhatatlan visszafelé görög.

Hunfalvy naplójának olvasása közben

A kihelyezett középpontu Ország

(Bécs, Berlin, Moszkva),

ahol mindig egy forradalom keletkezik

– hogy a farát komótosan megvakarhassa.

Képest-hon. Majdnem-Ország.

Összehasonlító országlászat gyümölcse.

A Szigetvilág bezzeg-gyermeke.

Modernizál és mégis,

illetvemégse, azaz… Hogyan ki

kecmeregni

egy még végig sem gondolt körmondatból?

Mikor nincsen is gondolat.

Csak szufla.

Létegesül a tengerimalac is (önszerveződik).

Szín és jav. A demokrata fórum pezseg.

A független sajtó eszélyes, vakmer

(bátorságától torkába dobog enszive).

De másfelől: Itt vannak. Vannak vészjelek.

Az öntudatos, tervezett csőd szóvivői.

Itt vannak. Ők a vészjel.

Lesz itt minden – óh jaj, barátaim! –

perceken belül.

Valami ismeretlen

(1990)

Semmi különös

Minden folytatódik tovább

éretlen öregségem

ismétlődik a kín a vágy

a süppedő sötétben

Reggeli

Jacques Prévert költeménye nyomán

Kávét önt a csészébe

Tejet önt a kávéba

Cukrot a tejeskávéba

Kiissza a tejeskávét

Anélkül hogy rámnézne

Anélkül hogy egy szót szólna

Kimossa a csészéjét

Amiben a kávéja volt

Amiben a kávéjához a tej volt

Amiben a tejeskávéjához a cukor volt

Rágyújt

Karikát fúj füstből

Anélkül hogy rámnézne

Anélkül hogy egy szót szólna

Hamut pöccent

A hamutartóba

Kifújja a füstöt

Hamut pöccent

Anélkül hogy rámnézne

Anélkül hogy egy szót szólna

Kifújja a füstöt

És elnyomja a hamutartóban

A cigaretta végét

Esőkabátot vesz

Mivelhogy esik

Veszi a kalapját

Anélkül hogy rámnézne

Anélkül hogy egy szót szólna

Megy ki az esőbe

Az esőkabátjában kalapjában

Anélkül hogy és anélkül hogy

És én a kezembe

Fogom a halántékomat

És sírok.

A.-hoz

Úgy támaszkodnak, oly előnyös

pozitúrában a szilárd, ám kecses

bölcseletre, mint egy komód sarkára

valami századvégi fényképészműteremben,

körötted a sértékeny férfiak,

az önmagukra eltökélten törők.

S mind annyira kíván

egy magánál különb másat neked!

– Hisz oly semmire-ajzottak.

Gondot csak gondolni

bírnak, viselni nem.

Izgalmuk is hamar

apad, mert – megviselt

léggömb: ereszt mind.

Boldogságod hirtelen

elfeketedő pillanatai.

Mi marad belőlük?

A súly.

A helyzeten, amit a férfi

mindig otthagy, mint a vetetlen ágyat,

mindig a nőnek kell

úrrá lennie.

Kinyitja az ablakot.

Mi marad? A lobbanás

emléke se.

Belélegzi a reggelt.

Ballada

Egy párkányon álltam,

öt emelet magasban.

Fekete lomb között

az éjjeliőr zseblámpája bujdokolt.

Hunyorgott tűrhetetlenül

ez a földszinti hold.

Láttam már, milyen:

test, ha puffan

a kőre,

hasüregbe

lökődött lábakat.

Elengedtem az ablakkeretet.

Hátamnak feszült a szoba.

Tisztázatlan viszonyok,

pillantások dagálya,

félkurvák tekintetének

hánytató hintalengése.

Kivizeltem az ablakon,

a lombra.

Kijózanodtam.

A lámpafényben

álombeli mondattá vált a mély

kút, hol víz csillant.

Ölelgettek és hangoskodtak,

ajándékozó karok fogtak át,

ellepett a feszélytelen gyalázat,

valaki megváltott.

De azóta

járda szélén, tócsából…

– most már folyton:

a sötét suttogás.

A pillanat

Három eset lehetséges

(egyik lehetségesebb, mint a másik):

a pillanat

1. késik

2. épp pillan

3. lekéstük

(nem vettük észre).

Már, persze, föltéve, hogy

van pillanat.

De ez talán nem is olyan lényeges:

folyékonyan tudjuk

taglalni nem-létezők

tulajdonságait,

becsülni képzelt

lovak esélyeit.

Pillanat!

Valaki csenget.

Ábránd

Szeretnék klasszikus, lezárt

rendet vinni a pusztulásba;

remény a jóra: már kizárt.

Haljak meg úgy, hogy más ne lássa.

Sors bona, nihil aliud.

Aki majd csontomat kiássa,

annak üzenem: ide jut

Isten mindegyik képe-mása.

S mennyország azért nem lehet,

illetve nem szabad, hogy légyen,

mert a dögletes szeretet

velünk maradna mindenképpen,

visszája sem kell: a pokol

(abban volt-van-lesz némi részem

– deszka nyüszít a láncfűrészen) – – –

készületlen s mindenre készen

üldögélek a napsütésben

jöjjön a megváltó sehol.

A 301-es parcelláról

Maradjon úgy minden!

Az állatkerti dögökkel együtt?

Igen. Miért, hát különb sors jutott nekik?

A kötél szelídebb, mint az elaltatás?

Én nem felejtek (nem fenyegetőleg

mondom ezt: ilyen a természetem:

nem tudok felejteni).

Másrészt mit is kívánnék magamnak,

ha – ha-ha! – halott lennék,

és visszalátogatnék ide, mint kővendég?

Hogy hagyjanak már békén.

A kegyeletre szarok. Az élőkkel

kellett volna irgalmasabbnak lenni

(élni hagyni őket). Most már késő.

A halál ellen nincs remedium:

özvegyeknek, árváknak, nemzeteknek

nincs jóvátétel. Nem érdekelnek

a hóhérsegédek megkésett könnyei.

Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.

Nem túl sok ugyan

a látnivaló, de a szürkületben

kiélesedik minden:

egy női test, egy faág,

arcod pihéi. Nem akarok

semmit. Csak nézelődni.

Valami ismeretlen

felé, elébe

– sodródunk vagy törekszünk?

új világ, új szerelem

kékvirága

kecsegtet, lidérckedik

– csal a lápba?

Nem tudhatni.

A „Legyen minden másképp!”

kényszere és óhaja indokolt:

olyan hajszoltak voltunk,

annyira elegünk van!

Önsajnálat sem sérelmezhető.

Hát ki sajnált bennünket?

Meg különben is:

ha valaki, hát mi magunk

tudhatjuk a legjobban:

miért vagyunk

méltók a szánalomra.

No de azért: Mi lesz?

Mégis mi lesz?

A kérdés

megkerülhetetlen

és megválaszolhatatlan.

A rög

hömpölygeti magát

lassan és (nem: de!)

biztosan

a szív felé.

Mayának

Még mindig csak „próbálok

csalás nélkül szétnézni könnyedén”.

Ám nem megy.

Sem a „csalás nélkül”.

Sem a „könnyedén”.

Sőt még a „szétnézni” sem.

Közhülyeséget, közaljasságot

– talán – sikerült elkerülnöm,

no de a magánélet? Esendőségem

biztos tudata: inkább komótcipő

mintsem mentség,

az, hogy én a falon is, ha

szárnyacskáját lebbenti –

szoknyácskáját emeli –

– már ha egy légynek volna szoknyája,

és a nők nem nadrágban járnának.

Ez sem érv; ez sem ok:

csak kérni lehet a bocsánatot.

Kérni sem lehet. Nem is akarok.

Távolodom-közeledem; szeretlek;

magam számára is: fel-fellobbanok.

Kimaradok, maradok, nyugodt vagyok; vagyok.

Ha van ilyen: tébolyult nyugalom

– így jellemezhető állapotom.

A világ pedig? Alom? Kőhalom?

„Jövőkép”

Nagy kérdés: hogy lehet tovább

rontani a javíthatatlant;

a körülmények mostohák,

s alulról fűtik már a katlant.

Egy rossz ötlet egyszer „bekattant”,

lendkerék forgatja magát;

tudjuk mindennek az okát,

megbontjuk a megbonthatatlant –

Mint a bohóc vagy mint a pék,

mindenki tudja szerepét,

ki zsemlét süt, ki viccet el

– nagy mulatság lesz így az élet –

miért is van, hogy mégis félek?

Kérdezek. Senki nem felel.

Mackie Messer szonettkísérlete a siralomházban¹

A félelemben megfogan a csend,

a félelemben attól, hogy nem lehetek jó

– mint nagy, sötét erdőben ág ha reccsent:

a félelem mindig kiváltható.

Ok mindig van rá. Sőt, cél is akad.

Még sőtebb: cél-ok:² „Üdvös rettegés”;

fogmederből a fog ha kiszakad,

figyelj! az is ilyen halk reccsenés!

A félelemben megfogan a csend –

fut mint a homok, köt mint a cement,

a félelemben attól, hogy nem lehetsz rossz –

a félelemben attól, hogy mindent szabad

lelkiismeret-furdalást így okoz,

mint asztallap fonákjára odacsent

rágógumi: a szabad akarat.

Közzene

A szerelem a nagyapai

ellágyulás egy neme:

„Hát nézd, lekváros

kenyeret eszik a drága…”

Egy morzsa fogai fugái

közé fog menni,

a lekvár egy része

elkerülhetetlenül

a felső ajka pihéibe ragad,

és én azt fogom nézni

(míg ő szenvedélyesen

– vagy épp könnybelábad),

és arra gondolok majd,

hogy ugyanez sajtos spagettivel,

tükörtojással, törökmézzel…

Nagypapa ennyit nem is

bírna már elviselni!

Kicsim, kettetlenem!

Szent a béke

Ahogy nézem egy idegen erkélyről

(nem az én lakásom; a tied se; bérelt-baráti).

Te! Gondoltál már erre? Talán nem is lesz.

Marad a szabad ég, meg az alatt.

Szóval, ahogy nézem, hogy tünedezik

őszülő szőkeséged át a lombözönön,

ami meg rozsdállik (Isten tartsa meg őtet

ilyen állapotában), mert a rozsda jót tesz:

kívülről rohaszt, befelé konzervál:

és ha a játszma végülisre áll

– akarhatunk-e többet. Hát persze, miért ne?

Akarni – ha épp akarunk – szabad.

Akarhatjuk, mint rozsda a vasat?

mint vas a rozsdát? elmúlásukat?

azoknak aki én, te, ő, mi vagy?

Nem voltál otthon. Vagy?

Nem voltál otthon. Vagy a telefon

máshová cseng ki? Nem halok bele.

Nana? Tényleg nem? Hát akkor mibe?

– kérdezi a kisördög. Belefon

az életembe mindenféle ez-az azt-ezt,

elviselendőt (: ki kinek a kije),

melegszem, fel nem; izzok, mint az azbeszt,

pedig, ha egyáltalán valamire

jó az életemben, erre lehetnék még,

hogy mint a gyújtózsinór végigégnék,

sisteregnék, lassan, türelmesen,

és az utolsó pillanatban te is át-

látnád, hogy – amennyiben – másként van tovább,

s ha nem: irgalmazzon nekünk az Isten.

Elégia

Ha nem vagy itthon, üres a lakás.

Én csak tátongok. Üresség vagy űr?

Csupa menés vagyok, meg maradás,

jaj, miért hagytál ilyen egyedül.

Horgon, önmagam nehezékeül,

nagy halra várok. Lesz-e harapás?

Konzisztens vagyok, mint egy farakás.

Nézd csak! Madár vagy kődarab repül?

Én zuhanok. Magamba, egyre beljebb,

és nem azért, hogy némi örömre leljek.

Vágyok egy szilárd, sík felületet –

nem tart soká, úgyis meg kell, hogy haljak!

– ez mostan a hányadik emelet? –

Hadd szürcsöljem ki, mint az osztrigát:

a Veleteket, Nélkületeket.

Körül-belül

Körülbelül hét másodperc alatt – – –

egy-egy másodperc egy-egy emelet,

és közben emlékezni is lehet,

két emelet közt már mindent szabad.

Itt tulajdonképpen véget is érne…

ha én elértem volna végemet,

de nem, drágám, itt minden gyöngeségre

utal, vacillálok, játszom az eszemet.

Vacogok. Fogam koccan. Nagyon félek.

Azt hittem mindig, hogy erős vagyok,

bátor, hogy ezt a kín- és színpadot

úgy hagyom itt, hogy olyan lesz az Abgang!

Na? Mondjad csak, kispajtás! Milyen is?

Hangod a kórusban halk, de hamis.

Visszapillantó tükör

Receptaculum rerum

– dolgok tartálya:

zuhog belé az eső.

Receptaculum rerum,

papundekli-világegyetem,

tele kacattal, szennyel.

Receptaculum rerum:

benne Te meg én.

És néhány ő.

Jaj, vigyázz, amíg

itt elmélkedek,

fenyegetően jön egy kamion

nyilvánvaló szándékkal;

az ellenirányú sáv telített,

nem lehet előzni, se gyorsítani.

Isten velem, veled.

Lesz ez még rosszabb

Lesz ez még rosszabb, Irma,

irmagunk sem marad;

könnyet fakasztok szemedből, mint a torma,

úgy szeretlek, ahogy már nem szabad.

Vénülök; megy még a szerelmi torna,

de a test egyre lankatagabb,

ha ráparancsolok, még szót fogad,

pedig magam: mint zápfog, hogyha korhad.

Amikor azt hitted, teherbe estél,

összerándultam az őrült örömtől,

olyan volt, mint egy álom: estély, kastély – – –

ha eszembe jut, még mindig dörömböl

a szívem – beveszek egy Nitromintet –

nem metafora volt ez. Rád tekintek:

tükröződöm: én vagyok a gyerek.

Ez esetben

Nem volt a levélszekrényben a kulcsod,

sem a lábtörlő alatt,

és már sok minden történt aznap, túl sok,

lefelé menet a lift elakadt,

aztán magától továbbment – mint minden,

ami magától megy tovább;

legjobb fatalistának lenni a liftben,

s gyakorolni a klausztrofíliát.

Aztán még egyszer, kétségbeesetten,

kerestem: de se benne, se alatt.

Már mindenféle „harisnyádról egy szem”,

meg hogy „örökre”, meg hogy „kimaradt”…

Mindegy. Magában miért ne lehessen

az ember eszelős, feminin, hülye?

Minden jel jó, mert jelez. Ez esetben,

hogy ennyire.

Érezni általában problematikus

Nehéz, vagy mondjuk inkább így:

nem könnyű – fosztóképzők, eufémizmusok

emlékeztetnek a közös nyelvezetre –

szabadulni a múlttól.

Ezért

veszek egy nagy-nagy lélegzetet:

utálom a múltnak azt a részét, amibe

belekényszerültem, jobb híján,

utálom a jobb-híjánt.

Hálás vagyok azért, hogy

túl nagy

károkat okoznom nem adtatok

módot, lehetőséget.

Viszont most, hogy múlófélben vagytok,

maradék empátiámmal azt sugallom:

szublimáljatok gyorsan! Tudatom

(bár lehet, ez kellemetlen meglepetés):

el vagytok múlva.

Kár büdösödni.

Én itt egész jól

Én itt egész jól elszórakozom,

sőt, néha úgy vélem, kár lenne értetek,

sok béles ordas, utánzó majom

híján hová lenne az állatszeretet

bizonytalan tárgya. Közelebbről:

akikről „vagy semmit”.

Hiszen a hír meg is alkotja azt, akit megemlít,

ezért nem beszél az ember az Ebről,

ki csahol, csóvál, háromlábra áll,

óriástörpe, palotakomondor,

sosem fogja el magától az undor,

pedig van esze, tudja, mit csinál.

Kár érte? Talán. Felnőttek vagyunk.

Mi magunk pelenkázzuk az agyunk.

Smiley karácsonya

Még kellemesen langyos

volt a kannában a tea.

A férfi, aki bejött a hidegről,

zavarban volt: hogy is lesz ez most?

Lehet, hogy többet nem kell fáznia?

Vagy legyen inkább kibogozhatatlan

minden? Csússzanak egymásba a részletek?

Becsússzon egy hiba?

Kisvártatva ötven lesz. Aztán hatvan?

Kérdéses, hogy lesz-e legközelebb.

Minden menedék: csapda is lehet!

Ez is? Ez a szoba?

Ez is. Csak tételről tételre mindent

– mint revizor hamis csődtömeget.

Minden, amit megmenthet, ami megment:

csak az abszolút bizalmatlanság lehet.

Ami nem fél, hogy valaha fölenged,

és amit – épp ezért – veszélytelen melenget:

körül egy szoba,

belül, kevés tejjel,

egy csésze fahéjas tea.

Hogy elérjek a napsütötte sávig

Szokványos nyári éjszakának indult.

Sétáltam kocsmáról kocsmára.

Talán éppen a Nylonban ittam,

a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál

(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,

lehet, hogy a Boráros téren.

Ezek a séták mindig

reggelig vagy épp két napig tartottak,

és akárhová vezettek.

Mindenesetre, valahol ültem, ittam.

(Akkor még akármit – kóstolódó ifjúság.)

Még nem olvastam a kocsmákban,

nem, nem, még nem temetkeztem

könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.

Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

„Fizetsz valamit?” kérdezte egy dohánykarcos

női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.

„Kérjél” – mondtam felé fordulva. Ötven

körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,

koszmós, egykor világosbarna haj;

beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas

kötőhártya, aquamarin szemek,¹

megsárgult, fehér műszálas pulóver,

barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.

Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.

„Eljövök egy huszasért” – mondta. Ezen meglepődtem.

Az ár – árnak – képtelenül alacsony volt (már akkor is).

Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.

Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét

a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.

Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.

De sokkal többet. Márpedig akart. „Gyere,

akarom” – mondta –, „nagyon szeretnék.”

Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam

(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).

No de hogy… Mentem; úgy éreztem: muszáj.

Hiszen űzött voltam és zavaros,

mint a fölkavart iszap akkoriban, és

csak ezekben az „Eszpresszókban”, „Büfékben”

érezhettem némi álfölényt

a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.

Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.

Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem,

egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt

mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében.

Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.

Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját.

„Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok”

– mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,

magam is csak a legszükségesebb mértékben,

meg a zakómat dobtam le – inkább legyen koszos, mint gyűrött.

„Csókolj meg.” Hát igen, ez elkerülhetetlen.

Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,

szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban

kotorászna a nyelvem – mindjárt fölvérzi az éles perem.

Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,

ettől viszont röhöghetnékem támadt,

ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg

ura lettem a perisztaltikának. A lába köze

szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.

„Várjál” – mondta, és belevájt ujjaival

egy megkezdett margarinba, magába masszírozta,

aztán még egy adagot.

„ENNI is fog még ebből?”

„Meg tudom mosni valahol magam?” – kérdeztem később.

Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő

lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.

„Ez is hozzátartozik” – mormoltam. Egy ötvenesem

volt még. A fejét rázta: „Mondtam, hogy egy

huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas

meg egyszerűen kell.” „Akkor adj vissza” – mondtam –,

„értsd meg, nincs huszasom.” „Hülye vagy”

– mondta – „ha vissza tudnék adni ötvenből,

nem kéne a huszasod” – mondta logikusan.

És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.

Vállat vontam („ha ilyen büszke vagy”),

zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,

és botorkáltam fel a lépcsőn.

Hogy elérjek a napsütötte sávig,

hol drapp ruhám, fehér ingem világít,

csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,

oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,

komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,

émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,

nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

Nem baj, elvtárs, szabadok vagyunk

Úgy szeretnék

végre, kicsit, félpillanatig

hinni, remélni, szeretni,

a falvédőről jönni le,

a hat-huszassal érkezni (hova?)

a Keletiből.

Nem megy.

Nem árt, ha valaki a karácsony-

fa díszítése közben

átérezi az életlen láncfűrész-

fogak nyiszálását,

a rugóig vásó szénkefék finom,

maradéktalan szétporlását,

a túlmelegedett

motor mélyülő hangját.

Vége van.

Nedves fűrészpor keveredik

az elégtelenül elégett

ólmos üzemanyaggal. Nem

lehet

levegőt kapni.

Tudom, persze, persze.

Mégse bízom, és könnyezve se intlek.

Szép jövőnk? Tudod mit?

Legyél ily sivár!

Nekem a jelen kell.

Folytonos, épeszű tevés-vevés.

(Bosszú? Majd, módjával, és csakis ízlés szerint.)

Nota bene: jobbak az élőhalottak

– ha muszáj,

vonás, lehetőleg

csak felelősségre.

Üdvös rettegés

önmagunktól nem ártana, de lazán!

Szociál? Liberál? Sürgősen tisztázandó, de:

lássuk majd meg!

Élvezzük a menet közbeni

kerékcserét. Fel kéne.

A kávét? Odateszed?

Kelni? Szabadulni? Már?

Nehogy örüljek!

Túlelég, ami történt.

Vége van.

Dalszöveg

Kéne valami ötlet

valami játékos könnyed

de nehéz minden ernyed

félrenéz összegörnyed

valami alantas ihlet

a rosszra még kisegíthet

nyakadon a maholnap

mindenek csaholnak loholnak

felejtenek igéket magolnak

csapágy biztosíték be-kiolvad

szélvédődre verődnek

a pillanatok szétkenődnek

mikor jutsz végére erődnek

torkolattüze-nincsen

géppisztolyból tüzel Isten

Önarckép 1990

Fura pók:

a figyelem

fenyegető közepe üres.

A küllők és a bordák

csillognak rezzenetlen.

A vihart a szövedék

állja, mert nem áll ellent:

egy vitorla majdnem

tökéletes hiánya.

Ő maga meg

a menekülőszálon

yoyózik

föl-le

A fiatal Beckett

Lót-futásban

örökké;

-tól, de túl soha.

Mindig csak: -igtől -ig.

Egy szerződés hátoldalára

Hogyan manőverezhetném

ki magamat e tesz-vesz város

oly peremére, ahol

nekem lakcímem, nekik

jogcímük nincs bármit is

várni-akarni tőlem,

ahol nem kell hogy legyek

tevés-vevésük része, se feltétele,

függésüktől függésem

hatályát ahol veszti?

Hogyan mohosodhatnék

egy nem illeszkedő,

de éppen csak elférő

köveként a falnak? Hogyan

lehetnék észre- és részvétlen,

ám mindig

vételkész

kuporgássá, kuksolássá?

Belém hallatszana

nyüzsgésük, matatásuk

(a cipőtalpakról leváló

porszemek robaja is!).

Másik fülembe pedig

– kályha-meghitten –

duruzsolna a semmi.

Valamit valamiért

Ha majd szilánkokká, latyakká repedezik

a roppanó, felpöfögő jeges sár,

van egy-két ötletem, hogy akkor mi lesz itt:

remélem, hogy akkorra: nem leszek már.

Az „e kettő”-ből, ami kellett, az utóbbi

így-úgy-amúgyse: vissza-összejött

– hiszen mint nyári ég: tündökölnek a nők,

magára vessen, aki bennük tud csalódni.

Hanem, ami az előtagot, a

sz… ságot illeti: maf- és pornográfia

(mókának itt nincs helye, vén hülye!)

Jó. Az azért szerelmemet. Szerelmemért az életet.

De mit az életem helyett?

A lelki odvam-üdvömet? Kellene egy

Instancia, amely betiltja az ilye-¹

n nézlelőpontokat: hiszen a

líra – végső soron – minden, csak nem logika.

El kéne állítani a gondolkodásoma-

Ne mondd, hogy nem

Hogy hiányzol: nyilvánvalóan helytelen.

Valamiként az is, ha én neked.

Törölni kellene pár szubrutint.

Kikap-bekap. Az üresjáratok

helyébe: nyelvtanulás, kocogás,

elmaradt tanulmányok bepótlása:

pl. „A filmművészet kezdetei”,

„Az algebra és a keres-

kedelmi arithmetika összefü-

ggése. Számrendszerek”. Baromi érdekes.

Nem? Hát akkor mi? Folyton úgyse lehet.

Egy férfi résziről. Ebben a korban.

Meg nem is kell mindig.

Ámbár. Olyan szép vagy.

És nekem viszonylag

kevés időm van hátra

(ehhez viszont: nem lehet viszonyulni).

Tehát? Tehát semmi. Vársz vagy várlak.

Különben az újságok is

elég érdekesek, meg a megélénkült

reménytelenség, ami ahhoz képest,

mikor csak pangtunk, pangtunk,

mégiscsak, ugye?

Ugye? Ugye?

Azért most mégiscsak jobb?

Sár

(1993)

Megint megyünk

Megint megyünk. Vagyis állunk tovább.

A többesszám ezúttal téged ölel (fal?) fel.

De KI? Vagy mi? Egy szelíd tétovahovább?

Tűzvízözön azonnal és ezennel?

De ki az… No, álljon meg a menet!

Hogy értsük a „téged”-et, „engem”-et?

Mintha egy rejtett birtokos eset

fejlene ki a többes számból, jóllehet

azt sem tudhatni, ki az alanya

a mondatnak. Aki szól? Akikről szól?

A nyelv hatalmasabb használóinál. És itt elenyé-

szik a fölény. A költészet: anómia.

Zsírkrétával vak tükörre krikszkrakszol

időtöltés végett az emberfia

Őszi nagytakarítás

Mindinkább egyfajta

esztétikai miszticizmusra hajlok

(ha ez a két szó egyáltalán

kijön egymással). Bárcsak igen!

Ha ez így megy tovább,

újra tele lesz a kalucsnikovunk

miszticizmussal,

mint minden sötét korokban.

Közel az idő, amikor

felpezsdül az általános elernyedés,

hinni kezdjük, hogy itt a Világvége,

és várni a Messiást.

Ámde

minden teológiai

megalapozottság híján

mire támaszkodik ez az egész

Schwarmgeisterei?

Egyesek afro-, mások

eurodiziákumok után néznek,

megint mások garantáltan antik

darabokkal bútorozzák be lelküket

egyenesen a HitBizományiból.

Vagy művészettel. (Az egy nagyon szép dolog!)

Szörnyű vendégszöveg reng

araszos vállamon,

a kezemet pedig lehúzza

két nejlonzacskónyi Lencsefőzelék kolbásszal,

Pork Luncheon Meat, vulgo: Uzsonnahús,

Sardines en huile, Erőleves Kocka,

Tordai Kelpástétom.

„Ez mind konzerv” – mondom halkan, udvariasan

a paralegális hulladéklerakóhelyen

a két ott szorgoskodó

másként-nejlonzacskósnak.

Így nagytakarítás után, festés előtt,

ennyi rumli közt,

jólesik egy sör. Lehetne hidegebb

(s a tévé halkabb), de megjárja.

Az emberélet útjának

kétharmadán – minimum – túl

mind nehezebben tulajdonítok túl nagy

jelentőséget annak, hogy úgy vannak-e

a dolgok, ahogy lenniük kellene.

Az vagy nekem

Az vagy nekem, mi seggnek a tenyér:

hol símogat, hol üt

(új gép: alig lelem az ü-betűt);

mi szemnek a nap, szájnak a kenyér:

mindennapi és szembesüt.

Kedélyem így mostanában fanyar,

talpam alól az út: kifut.

Holott én azt hivém, egy-két kanyar

még így-úgy kijut.

(Nem arra gondolok, amire te nem.

Jaj, el se kezdjük! Édes Istenem!

Róla még lesz szó. Szögletes zárójelben

– ami nincs a gépeden.)

De nem. Pedig ez – azt hihetnők, nemde?

egy ilyen élet után megilletne – – –

Mi is? Új hibridek-Hebridák?

Barikák? Barrikád?

És miért? Mert? Milyen volt „ez” az élet?

Igazad van. Nem tudom. Csak azt hittem…

Hogy? Ja, hogy mit? Nem tudom. Csak téblábolok itten.

(félre:) Ez vagyok, ez a tipródó, lúdtalpas tébláb,

gondolni is rossz rá, hogy Isten épp lát,

saját képmását, másképét. Habár? Gondolta volna meg!

Már akkor sem volt egy „mai gyerek”,

mielőtt ész nélkül teremtgetett.

Csak rajta! Nézzen bele a tükörbe.

– Szimmetria-elv! – az egyenes-görbe

fakerék forog – ő csinálta – körbe:

forgunk Gondviselés-kerékbetörve;

Szentlelke rajta, viselje a Gondot.

És innentől már egyszerű, amit mondok:

Háljunk egymásba járni, mint a lélek.

Helyett

Eldöntöttem. Nem írok levelet.

(Ja k vam pisu csivo zse bolje…)

Fel se hívlak. Minek? A dolgoknak az a dolguk,

hogy tönkremenjenek.

Az ilyesmiket

(természetüknél fogva)

megbeszélni sem lehet.

Kezdeni pedig

mit lehetne velük?

Kezdeni a végüket?

Kikezdeni

mint nővel,

vagy mint vasat a rozsda kezdi ki?

Minden kapcsolat tartam-egyenletében

szerepel egy p pusztulékonysági együttható,

ez bátran (vagy gyáván) posztulálható.

Hogy miért? Ne kérdezd.

Tudja a…

Mindenható.

Tudja az Isten. Tudja, tudja, naná!

Ő már csak ilyen fúrt agyú öreg,

a bal fülét a nyaka mögött hátranyúlva

jobb kézzel vakarja meg.

Gondolj csak a Megváltás Kft-re (vagy betéti társaság?),

tanulmányozd a theonómiát.

Ám elkalandoztunk.

Hova is a tovább?

Ja, hogy miért nem hívlak fel. Nem tudom.

Minden gondolat megáll félúton,

hőköl vissza, hisz nincsenek hovák;

szakadék szélén, párkány peremén

visszaretten a mélységtől az Én,

no, csak metafizi-

kai mélységre gondolok, ilyen izé

hogyishívjákokra: Kimért chimérák,

etc., etc., ecet, ecet, amikbe nem kell beleugrani.

Szóval, magyarán, Unbehagen, kognitív disszonancia.

Ennyit egyelőre. Szia.

Adjátok meg az adott pillanatot

Kérdezik tőlem hogy most hogy is

lészen itt nekem velem mindezek után

amiket elszenvedtem lébecolok-e

szóval olyan belevalóan márminthogy politikailag

mondom hogy mostanság éppenséggel

engedtessék meg nekem

nem nem nem nem nem az Istenért

nem tudhatjátok hogy mire nem gondoltam

adjátok meg az adott pillanatot

hogy félrenézzek felejtsek

essen az esnivaló ROHADTUL UNLAK MINKET

csak tisztesség ne essék szólván

eshessék szó ne tégla úgy értem

félreértés se essék: a MINKET-et

úgy értem: párt haza család.

Istent hagyjuk ki ebből a játékból.

Még nem mindegy minden. Vagy már nem?

Nenenem tututudom

Ezüstös fejszemosoly játszik a nyárfa levelén.

Nem az enyém.

(Antiklimax: utódja

kell hogy legyek valakinek – szűznemzés kizárva,

érett megfontolásból – őse meg vagyok

utódaimnak. Hacsak? De ez már nekem is, nekik is:

mindegy.)

Grammatica Universalis

Kő kövön nem marad.

Kő kövön marad.

„Lesz maradása.”

De milyen maradás az,

ami csak lesz?

Az Ige

– alvadásgátló híján –

percek alatt

főnévvé kocsonyásodik.

Minden:

-ás, -és.

Létezés-aszpik.

Dörzsöli

pici markát

kéjesen a

deverbális

nómenképző.

Egy törvényre

Köztársaságunk koronás címere.

Neomagyar. Félreértés ne essék:

meghajtom előtte lófőmet. Natürlich.

És meleg öröm

tartozik általjárni

szívemet, sőt: szűmet! kiváltképp és

mindazonáltal (tá titi tá tá).

Én törvény… – mit tisztelő! –

törvény-mániás vagyok. (Tényleg.)

Mondd, Szoki, öreg szaki,

nem maradt egy korty

véletlenül a bürökpohár alján?

Elszopogatnám.

Jobb-e az undor, mint a harag?

Fodor Gézának

Roppant elődöm apodiktikus

álláspontja – legalábbis orvosi szempontból

több mint problematikus (1. még „vitatható”).

Tudniillik a kérdés az,

mikor, hogyan és miben

akarunk kiszenvedni.

(A halálnem – haláligen –

ízlés és szerencse dolga.)

Az undor inkább a gyomorra megy,

az ún. gastrointestinalis rendszert

veszélyezteti közvetlenül

(fekély, „táplálkozási negativizmus,”

bélbolyhok károsodása

– undor sajt– és sajtótermékektől),

közvetve: mindent

– hipochondriánk szerint.

A magvak mindenesetre

(állítólag) nem ártanak,

de a magvas gondolatok

könnyen agyunkra mennek.

És itt áttérnék a haragra.

Az viszont az agyvér

ellátását fokozhatja (erősen!)

túl, illetve a szívszél

(kívánatosnál korábbi)

hűdéséhez vezethet.

Javaslatom: rák, Marcus Aurelius,

végelgyengülés, nagy szerelem,

kopaszodás

elleni szerek használata (intravénásan).

Közszereplés. Vízkereszt.

Vagy amit akartok.

(Exeamus.)

Vulgo: mindenki megy a.

Kívül

Jönnek (nü, mi az hogy jönnek?

előkúsznak a repedésekből,

a tavaszi nagytakarításkor megfordított,

kiprakkerolt matracokból)

a tányérnyalók, a tényárnyalók.

A „nem egészen úgy volt”, meg a

„dehogynem, még úgyabban volt”

íródeákjai. Felhallik szobámba

darutollaik szapora percegése.

Hát igen. Pitvaronca ennek a Pitvarnak sem leszek.

Pedig lehettem volna az előzőnek is.

Ismertem az észjárásukat, a modorukat.

Nyelvhasználatuk nüancairól

órákat adhattam, „intenzív tanfolyamot”

tarthattam volna. (Mellesleg:

kizárólag nüancaiban élt ez a nemtelenzet:

a szókincs numerus claususa

(zárt szám) folytán az előfordulási

gyakoriság volt az egyetlen üzenethordozó.

Olykor egyes szavak tisztázatlan

körülmények közötti eltűnése

valóságos pánikhullámot kelthetett

volna bennem

– ha képes volnék egyáltalán megijedni.)

Visszatérve: lehettem volna.

Az egész etikettet gyerekjáték

lett volna elsajátítanom. Dehát

a gyerekkorból már gyerekkoromban kinőttem,

és külöben sem játszani születtem

Mondhatjátok, hogy kívülálló vagyok.

Bystander – mégha nem is éppen innocent.

Ovidius a Tomaji-ban. Ül a söre mellett,

olvas, körmöl, elmélkedik, bambul.

Három napot tölt egy négyszemélyes

vacsora kiötlésével;

rendszeresen elemzi a kül- és belpolitikai helyzetet

– a feleségével, törökülésben, otthon az ágyon.

Ágyjelenet. Néha nyakkendőt köt, mielőtt vécére megy.

Igazatok van. De ez egy megteremtett KÍVÜL.

Csendet kellett teremtenem. Némi nyugalmat,

meleget, még mielőtt testem kihűl.

És ezt magyarázatként mondom,

semmiképp sem mentségemül.

Arra nem szorulok.

Egészen máshol szorul a hurok.

N. L. emlékére

Tyihihú, rókaprém

más is kurva, nemcsak én.

Nem, Laci. Nem mindenki.

Voltak köztes lények,

voltak igazak is,

meg olyanok is,

akiknek igazuk akaródzott lenni,

igazhatnékuk volt.

Nem, Laci, én nem akartam,

amire te

rámentél,

a józsefattilai sínre.

Odakecmeregni sem. És ha végez

velem szívelégtelenség, tüdővizeny,

vesezsugor, hererák, felfekvés,

hadd ne folytassam – – –

Laci, a Badacsony is

lávatakonyból lett.

Örülök, hogy már nem élsz.

És a drága Margit sem.

J. F. még megvan,

szívós fajta, minden rendsz…

Naívitásod örökre hiányzik.

Hogy ennyire ál. Hogy ilyen naív.

Mintha az ablakon át tükörbe.

Levéltöredék

Danilo Kiš, Danilo Kiš, Danilo Kiš,

Kis Dani,

halálodra rátehetném az én kis

halálomat: életművemet

(egy kis kupacnyi kakát,

köztünk szólva),

ha te, öreg firkás

nem tettél volna rá

kelletekorán

egy jó lapáttal

az én

majdani halálomra:

„HALÁL PÁRIZSBAN” –

kész regénycím,

majdnem mint „…Velencében”!

De Budapesten?!

Ebben a le-nem-húzott-wcnyi országban?!

Most mondd meg…

Nem mondod meg. Én se neked.

Hátha még tudnád, hogy délebbre tényleg az lett:

állítom: betegre röhögnéd magad.

Ám te, halállátó szemeddel

keresztülláttál rajtunk,

leléceltél

innen is, onnan is és mindenhonnan.

Nekem már késő.

PS.: Különben azért hallok rosszakat is rólad.

Máriáshuncutot játszani Trockijjal? Te tudtad a

legjobban, mekkora pechvogel. Hagyd néha csalni.

Hommage à Wittgenstein

„Worüber man nicht sprechen kann, darüber muß man schweigen.” Drága Ludwig, Mesterem, Tanult barátom! Mondd, nem végső filozófiai pofátlanságnak szántad ezt a sírkő súlyú 7. tételt? Ha valamiről nem lehet beszélni, akkor értelmetlenné válik a hallgatás tiltó parancsa. Valamit megkövetelni vagy megtiltani csak akkor értelmes, ha a címzett személynek hatalmában áll választani legkevesebb két alternatíva között. Szóval, mi is ez? A metafizikai maffia omerta-törvénye? Tarkón vagy szívtájékon nagyon is átél…, pardon halható következményekkel? Hogy mint filozófusok a mélyértelműség szakadéka fölött táncolunk a logikai pengeélen? Mindenesetre eléggé beszédesnek mondható a hallgatásod. Azt nem merészelem föltételezni Rólad, hogy ezt a szembeötlő (igaz: nekem 25 év után ötlött csak a szemembe) logikai hibát ne tudtad volna eleve.

Választ nem várva

síron inneni híved

Petri György

Interjúrészlet

Hogy mi van a hallgatásom mögött?

Na, idefigyelj! Egy.

Nekem semmiféle alkotói válságom nincs.

Az elmúlt két évben,

de ezt úgy értsed, ahogy mondom,

minden áldott nap

legalább egy verset nem írtam meg,

ha esett, ha fújt.

De volt olyan például,

amikor három verset nem írtam

egy délelőtt leforgása alatt.

Hát persze az ilyen

én úgy nevezem „rohamok”

ritkák. Másrészt maga a kérdés is naív.

Egy igazi hallgatás az nem olyan, ami mögött

valami van.

Az én hallgatásom mögött – – – Hát kérlek,

ott hallgatás van.

Ameddig a fül elhall.

De olyan ám, mint őrszobán a KUSS után,

vagy mint egy halott csecsemő agyában,

vagy mint az első

csók után, mikor még

nem illik megszólalni,

mert a szájak

még magdeburgi féltekéknek érzik magukat:

ha ezt a megfeszített bambaságot ismered,

a minden másodperccel

tűrhetetlenebb s törhetetlenebb

csendjét a kölcsönös részvétnyilvánításnak,

hogyhát megint így egymásratalált két

s önmagát illetően legalábbis

mindegyik tudja: két mi talált egymásra.

Nos, ezek persze csak metaforák.

De jobban nemigen megy ezt megmagyarázni,

s ma még egy szonettet kell

el nem kezdenem. Amolyan penzum, évfordulóra.

És ez a legnagyobb felelősség:

el nem kezdeni.

Ilyenkor még annyi támpont van – – –

Álljon meg a menet!

Védőszentjeimnek

„Engem egy pillanat megölhet”?

„Nekem már várni nem szabad”?

Bizti? Nincs az egész egy kicsit

– L. Gy.-vel szólva – felsti-hi-li-lizálva?

Nem ahelyett állnak e lázas szavak,

hogy „Nem volna három rongyod,

garantáltan folyó hó 15-ödikéig

amikoris nekem befolyik egy nagyobb…

értem, kettő is elég, vagy annyi amennyi.

De azt prompt!” Nem ahelyett?

Tedd „fekély, galád” szívedre kezedet.

Gefrorne Tropfen fallen

von meinen Wangen ab

– – – Franzl, Franzl, hogy is van ez?

A megfagyott cseppek mi módon hullanak alá?

Rendben: először szomorú szemeidből

az orcádra potyogtak, aztán ottan megfagytanak.

Figyelembe véve egy könnycsepp térfogatát

és néhány triviális termodinamikai megfontolást:

amikor fallen, akkor vagy nem gefrorne, vagy nem Tropfen.

(Hacsak, hacsak nem kaptál egy pofont. »Peremfeltétel«).

De szépnek szép. Mi több, gyönyörű!

(Most is a Winterreisét hallgatom.)

Mégis szóvá kell tennem: amire a szövegíród gondolt:

minimum jégcsapretek méretű szerelmi bánat.

„Az ember végül homokos”

– – sorvégen, rímkényszerben, de nem okvetlenül.

Én például buta

fejemmel nem biccentek. Ezeknek?

Igaz, nem is remélek, fejszesuhanás,

ebben egyezünk.

„a hozzáértő dolgozó

nép okos gyülekezetében

hányni…” Mir gesagt.

Néha én is

hol így, hol úgy

vagyok ezzel:

Vetni. Meg. Száz. Bajunk.

Regénycímek

Kibúvók és kényszerpályák

Éldegélések és halogatások

Libagágogás és kuss

Psszt! és gőgicsélés

Rabok és gályák

Kötél és általi

Entweder és Oder

(a két nagy excentrikus

helyett:

Weder és Noch)

Lába és közkegyelem

Ön és a fegyelem

Kierkegaard és csirkekór

Tubi, tubi és/vagy not to be

Remény és sóder

Smaragd és encián

Cicc, cicc, cicc és cián

Zaub és Erberg (jiddis beszély)

és a lányka

Búvópatakok és egérutak

Dichtung und Wahrheit¹

Fogadd őszinte

Gratulálok. Fogadd

őszinte csodálatomat.

Ha engem nem is

– túl nagy falat –

sikerült, őt igen.

És mi maradt?

Se én, se ő, se a fiad.

Falak, falak, falak

vesznek körül, tapogatsz,

alagútban a vak

(hülye vicc! remélem, észrevetted:

hiszen a vaknak mindegy,

de akartam, hogy legyen

egy fakó kis poén,

meghajlás, odahajlás,

mert egykor – tény, ami tény –

nagyon szerettelek én),

megbocsátani még-

sem tudok semmit.

Bár nem is szégyenlem magam.

A legfontosabb

dolgokról nem tehetünk.

Most éppen itten

Most éppen itten nem vagyok sehol,

pedig szeretnék lenni valahol,

szerettem volna lenni, de soha

nem lehettem, és időknek soka

pereghet el, foglyul ejtett homok,

önforgató clepsydra, senkisem

voltam, leszek, bár néhanap vagyok,

vagy lenni vélek, mint a jégcsapok,

ahogy csöpögve hűtik a Napot.

„Eszmék és tánclemezek”

És Vas Istvánból mi maradt?

Már úgy értem, hogy a művein kívül,

de most éppen nem a műveiről

szólnék. Hová és mivé lett az az emberi alak?

Amit szerettünk, a szellem égésterméke, a testi salak?

Mértéktartó, mondhatni szabatos

vigasszal szolgált Isten szolgája, a pap.

De mihez kezdjek e vigasszal én, a hitetlen?

akinek csak egy élete van, ez az egyetlen, egyenetlen,

ez a köves, sáros, süppedékes, göröngyös út,

aminek a végén az ember egy gödörbe jut,

illetőleg az „embert” előbb avatott kezek bedeszkázzák,

elkészítik neki az ő végső házát,

rang és vagyon szerint, kinek milyen adódik,

kaphat egyszerű fenyőt

vagy bronzot vagy ébent vagy éppen mahagónit.

És így abban sem hihetek, hogy „odafenn

találkozunk”; énnekem mínusz 270^oC a menny.

A mű, az persze, fennmarad, no igen.

De Vele, aki vörösbort ivott, szivarozott,

a „büdös életben” soha, s a még büdösebb halálban sem találkozok,

pedig, jaj, hány ostobán elmaradt

találkozásunk fantom-fájdalma sajog,

ahogyan fájni tudnak a régen amputált végtagok!

De mindegy. Meg kell szokni, egyre több

lesz csak a Nélküled, a Nélkülük,

eltemettük hiszen Pilinszkyt, Kálnokyt,

néhányan még élősködünk álnokul itt

– mert a túl– avagy továbbélés számomra jó ideje

a vastagbőrű pofátlanság egy neme

(a fenti szójáték – könnyen lehet – Neked nem tetszene)

– de hát ez az egész vers fals, disszonáns gyászzene:

hangok igyekeznek hangzani – nem Neked.

Te nem vagy már. Csak úgy, magamnak, akárkinek.

Forognak egy őrült hangraforgón forognak

kopott eszmék, barázdahibás tánclemezek.

Valószínűleg kora reggel

fogok meghalni:

(a „valószínűleg” azért túlzás,

én így szeretném… de az én

óhajom, sóvárgásom

nem valószínűsít semmit.

A dolgok történnek velünk,

az események, na ja, az események,

ők meg: megesnek.)

Térjünk vissza a gondolatmenethez.

Kora reggel fogok meghalni.

Mert akkor szeretnék.

Föltéve, hogy napsütéses

lesz ama „kora reggel”.

Amúgy nem ártana

minden szót

idézőjelbe (vagy időző jelbe?)

tenni. Mert azért az is

túlzás, hogy szeretnék.

Mondhatni: overstatement.

Mert délután sem olyan szörnyű,

ki lehet bírni.

3 o’clock p. m., for instance,

drága P. M.,

végleges délutánom.

A Mizantróp átnézése közben

Alceste? C’est moi. És Philinte? Dettó.

Gyűlölettől-szöges selyemdrót gettó.

Az udvar logikáját ismerem,

szabályait (cogito) ergo sérteni is merem.

(Támadt is ebből pár kisebb bajom,

na meg néhány /elmaradt/ párbajom.)

És végül – enfin – volt annyi eszem:

döntöttem: Eliante-ot elveszem.

Így nem kell rohangálni, strapálni magamat,

lehetek komótos, portable sivatag.

És a szegény Philinte? Nos, ő hoppon marad.

Kis éji zene

Először alszom, törpe, nélküled.

(Úgy értve: amióta.

Költői túlzás. Vedd olybá. Virágcsokor.)

Nincsen semmi:

minden nagyon korrekt

és nagyon környezet:

a mosdócsap sem csapong.

Csönd van.

Halogén éjszaka. Tükör és szappan.

A tükör: tükörsima.

Falbacsavarozott,

foncsorozott üveg.

Semminemű richelieu-i perverz

főpapi trükk.

Hogyan is lehetne?

Hol itt a fő-papi?

megszolgált eled/elem

(4 e + 2 rejtett genitivus;

enyém-tied, tied-enyém reláció

– ahogy vesszük).

Hol vegyülsz éppen élet-elemem?

Szabadgyököm?

Most kezd megfájdulni a könyököm,

amin Te jössz ki.

Bocsáss meg, de nékem az egyedüllét:

olyan, mintha zongorán hegedülnék.

Csak a motívum dereng:

szöszi, szöszike, szöszke/

közé, közibe, közte.

Álomelőtti Leitmotiv.

Alulajzott húr: lekonyul az ív.

Lehangolt íjam-lantom dobhatni el,

ideje volna már aludni el.

A nap kel.

Ha kell, ha nem kell.

Elégia és értekezés

Szeretnék zsugorodni mostanában.

Jobb, ha az ember aktívan csinálja,

ami amúgyis történik vele.

A halálvágy a kompromisszumkészség szinonímája.

Csökkenni önmagába véve se rossz:

az ember elfér

baby-kenguruban, sportszatyorban, urnában.

Kevesebb nehézséget okoz.

Bár gravitálni kénytelen. De ez

Newton úr számlájára megy.

Leginkább és végsősoron

önmagammá csökkennék.

(Magamba csődülök. Összemegyek.)

Se közösség, se párt, se testület, se kaszt.

Csak adni magam: ami vagyok, azt.

Sőt még inkább: adódni. Lenni a

dobókocka bármelyik oldala.

Nem fordulat, csak perdület.

Legyen! Puffanjon úgy, ahogy esik.

Mindenkori Gerade-so-Seinemet

úgy fogom fel, mint magamagam aleseteit.

Szeretnék végigmenni

a „minden testnek útján” (P. Gy. boulevard),

csak előtte még főznék

egy jó zaftos marhapörköltet,

meg egy-két porcot, mócsingot megenni,

és előtte a pörkölthözvalót

(lábszár, s ha netán: szívgyökér, ökörfarok) megvásárolandó

sétálni ebben a

(talán utolsó)

tavaszban veled, veled, veled.

El nem küldött levél

Hiányzol, vén varnyú, formatökélynök,

reszelős hangod,

általában és engem különösen

korholó pillantásod az üvegpajzs mögül,

komótos megbízható rosszkedved; nejed

főápolónői méltóságtelje is,

amint derengő mosollyal

áthalad e túlzsúfolt rákkórház

bűzlő folyosóin, irgalmatlan nővér.

Remélem, én is Néktek. Már az iskolában is

notórius hiányzó voltam, és

ahogy az évek telnek-múlnak, ez

(mármint a hiányzás) előbb-utóbb

visszavonhatatlan és abszolút

képességemmé leend. A jelennemlét.

Addig is: Drágáim,

ide s tova a szél lótása-futása,

céltalan, mint az ebeké

az irdatlan, gazos kertben,

változatok,

ecsetre-száradt esték,

reggelek ragyogása.

Magányunk szurokéje.

Napszakok, holdszakok.

Emlékszel? „Ojvé, mekkora fasz!”

– gondolhattad rólam, amikor V. M.-től jövet

a Ferenc József (Szabadság) -híd felé haladtunkban

szóvá tettem V. I. londoni

verseiben a tőkés társadalom

ellentmondásainak kinemdomborodását. Istenem!

Hatvanvalahányban; utóbb alaposan

(gyökeresen, tövestül – mondhatni)

leszámoltam ezzel a korszakommal.

Hát ez. Tanulság: nuku. Csak

üdvözlet és kézcsókom.

„Ha nem vagy itthon, üres a lakás”

Csak ismételni tudom önmagam,

habár elég belőlem ez az egy is,

terjedni sem tudok, mint pl. a pestis

(a fenti „pl.” pl. kimondhatatlan,

mert a szótagszám terebélyesednék,

messze túl-túl a megengedhetőn,

de már hagytam is abba, amidőn

megérkeztél, mert nincsen szonetthetnék-

em nekem, csak az időm

töltöm, mint karalábét vagy tököt,

amíg te másutt töltöd,

drága Nőm,

e hév nyarat, és én mint kilökött

kutya, csak lihegek és nyelvet öltök.

Utálok várni¹

Hiányzol. „Szőrösdeszka”, meg

„laposabb, mint egy tetű” –

ilyeneket mondok, meg ilyenebbeket.

Nyomdafestéket

nem tűrő lénnyé lényegülsz,

amikor hiányzol.

Nem is beszélve

arról,

amiket gondolok rólad.

Miért nem jössz már?

Házasságterápia

Igyekszem kivonulni az életedből,

nesztelenné halkulni, lábujjhegyen

létezni, zokniban, a kulcsot puhán

fordítani a zárban, mint a betörő.

Igyekszem – ugyanakkor –

megtapadni is rajtad, mint a tapló,

élősködni rajtad, mint a fakín

(ismertebb nevén: fagyöngy).

Ideje volna felnőtté válnom.

Jobb későn, mint soha. Habár?

Lehet, hogy jobb soha, mint későn.

Esik. Reggelre megint csúszós lett az út:

kásajég vagy tükörjég.

Megnézhetjük, vagy nem nézhetjük meg magunkat.

Fogas kérdés

Itt ülök az ágyon,

kilátok az előszobára,

látom a fogason

a télikabátomat, a kalapomat,

a sálamat.

Miért nem

a télikabátom, a kalapom,

a sálam

ül itt az ágyon,

s lógok

én a fogason?

S néznének ők engem?

Veszekedés után

„Egy vers előállítása során az ember nemcsak a

versre figyel, hanem önmagára is.”

(Gottfried Benn)

„Később látni fogjuk…”

(Gottfried Benn)

Mindez olyan keveset számít,

ha azt vesszük, hogy meghalsz, meghalok.

Majd elleszünk odáig

valahogy.

Vagy, aki vagy. Vagyok, aki vagyok:

Szellőszaggatta felhő ámít, áhít

a következő elsötétítésig:

vakít, ragyog.

Ha ezt vesszük, mint segédegyenest,

eljutunk a szerkeszthető halálig,

persze, ámde én Rilke nem vagyok.

Tém és továm rosszalkodásra sose rest,

így dühöd hoppon, én meg: maradok.

Elnézegetem a szőnyeg mintáit,

és azt gondolom, hogy

ölteni kéne. Testet? Alakot?

(Mást – magyarul – nem is igen lehet.)

De mondd meg, ebben a korban minek?

Pláne, ha oly keveset számít mindez.

Elég, ha megbékélten rámtekintesz.

Ha te is, én beérem ennyivel.

Epitáfium

Agyonnyargalt életre hirtelen jön

a halál. Belsejében érlelődne

még döntés, eredmény, siker.

Nem Fog. Elpusztul fonnyadtan és zölden.

„Ha másik élet…”, motyogja az éji

zajokra érzékenyített éberalvógép.

Nincs másik élet. Veszteni tudni kell.

(Szerencsére keveset, inflálódunk.)

Daráljuk, szinte szándék

nélkül a hátralévőt. Sírkövünk nem

süpped majd dús talajba. Mint bevágott

kocsmaajtó mögött, izzad, pállik, zümmög

ételszagban és füstben a világ.

Göröngy

„Végre egy nő, akinek a halálában

abszolút vétlen vagyok.”

Tulajdonképpen ez volt az első

gondolatom, de a fiamnak,

aki a hírt közölte, a telefonba

valami olyasmit mondtam, hogy

„Holtában sem tudom kevésbé

nem-szeretni anyádat, mint amikor még élt.”

Igen, nagyjából ezt,

vagy valami ekvivalenset.

Maréknyi fagyos,

szétpergő homokot

hullajtottam képzetes sírgödörbe,

a lyuggatott, fekete bakelit-fedlapon át

fiam fülébe.

(Nem akarok jobbnak látszani,

mint amilyen vagyok. De rosszabbnak sem.

Igyekszem pontos lenni.

Bizonyos dolgokhoz viszont

egyszerűen (?) nincs érzékem.

Ezek a dolgok – sajnos vagy sem –

elég sokan vannak.

Beszélik, hogy sokszor „kiadom magam”.

Pedig az egész, amit csinálok,

nem valami jajde személyes.

Ellenkezőleg: a legszemélytelenebb,

legmindközösebb,

mint az emésztés,

mint az endokrin funkciók.

Csak úgy látszik, ezt olyan zsenáns

tudomásul venni. Bár tudnám: miért?)

Nyúzott és visszataszítóan elesett volt,

amikor utoljára találkoztunk,

a járomcsontjára szikkadt bőrével:

ennyi maradt az egykor kedvesen telt

foszlós-kalács arcból.

Fogyatkozó haját

nézegettem, amig ő az üres

kávéscsészéjébe meredve beszélt

halk, nazális, tárgyilagossá fátyolozott hangján.

Valamit tisztázni vagy kérni akart.

Majd egy úgynevezett óvatlan pillanatban,

mintegy önkéntelenül

kézfejemre tévesztette a tenyerét;

nem húztam el a kezem, néztem

a lakkozott körmű ujjait:

öt rúzsos csikket

egy emberbőr-színű

hamutartóban.

Credit card

Semmit nem szabad

elsietni;

a megsemmisülést sem.

Abból még soha nem

sült ki semmi jó.

Tehát: maradunk

életben.

Vagyis: nyitva tartjuk

a lehetőségek tarsolyát,

váltjuk a halál

egymilliófontos bankjegyét

az élet aprójára.

Illetve, hogy nem váltjuk,

csak bemutatjuk.

Ilyen szép, ropogós

halálbankóból senki sem tud

visszaadni. Viszont imponál.

Élhetünk hozomra.

Az Általános Halálbank

mindent fedez.

Így a szaldónk mindig

erkölcsi nulla.

Hamvasztás

Mindenről valami mocskos jut az eszembe.

A legszebbről, a legmeghittebről is.

(„Legmeg” – na látod! Nekem minden csak hangzik,

értelme-hullottáig ismételt szó.)

Szürke nevetés

ágaskodik bennem,

mint kadáver a kemencéből:

kiinteget

a kémlelőablakon át.

Nem megyünk ötről hatra

Tisztelhető embert hatalmon egyet láttam,

ő is, ő is csak halni tudott vele!

Előtte és utána?

Egy vigéc, egy bugris, egy történelemtanár (középiskolai).

A bugrisra picinyég térjünk vissza:

ravasz volt és primitív:

a kettő együtt: erő, hajlékonyság,

mint a megedzett acél vídiaéllel.

Tömeggyilkos volt. Jóvoltából élek.

(A történelemtanár is, a középiskolai.)

De milyen élet ez? Mint a próbareggeli,

nyelek, nyelek, nyelek

valami feneketlen bögréből,

valami nyúlós,

sörétekkel, folyami kavicsokkal,

felesborsóval zömített

cementkását, és azt mondják:

„Vállakat előre, ne lélegezzen,

tessék nyelni!”

De tényleg, visszatérve a bugrisra:

nem mondhatom azt, hogy „egy gyáva szar volt”,

azt pláne nem, hogy

„ült volna annyi évet börtönben, mint én”,

mert hogy én egy minutát sem,

tény, ami tény, igaz,

le és fel sem ültettem másokat,

függélyesebb mozgatásokról nem is beszélve.

Tehát a bugris? Mondjuk: senki volt?

De akkor kik voltunk mi?

Esetleg mondjuk: „Ő történt velünk?”

Hová kell tenni a kérdőjelet?

Elmúlt az életem. Öreg vagyok? Öreg.

A problémáim? A kíváncsiságom?

Tátong reám egy ásító üreg,

egy szemgödör.

(Ami a vitatott-életűt illeti:

hát nem is tudom… sakkozott és

fokhagymával szerette, én meg mindig szerettem

volna azt mondani, hogy végre

megdög – – – de talán méltóbb

magunkhoz azt mondani:

nincs közöttünk.)

A delphoi jós hamiscsődöt jelent

Hagyjuk. Nem érdekes az egész.

(A részletei sem.)

Amit írtam:

körülírásai a semminek.

Azt hittem: van itt valami,

amiért… Mi is? Amiért mit is?

Mindegy. Azt hittem. Hülye voltam.

A semmi szó használatától

sokáig megtartóztattam magam:

„semmi ágán”, „nichtendes Nichts” után?

(Ahogy Martin H. ízes németséggel

tudta mondani a „semmiző semmit”.)

Erkölcsi-copyright megfontolások.

(Meg az epigonok.)

Próbáltam (azt hittem)

mondani (mondok) valamit.

Hogy miről? Hát, tudjátok, erről a…

Nem tudjátok. O. K. Honnan is? Hiszen

én is csak azt hittem. De már nem hiszem.

Azazhogy tudom. Nem volt. Nincs.

Nem lesz légyen. Most már tudom. Már késő.

Félre ne értsetek. Nincsen szó semmiről.

Az eljövőt – mert arra

vagytok-volnátok mind kíváncsiak:

nem sejthetem.

Nézek, nézek, nézek

hóförgetegbe, füstbe, kávézaccba – – –

olykor olvasok is

(nem jelekből, ó nem, csak könyveket,

újakat ritkán; régebbieket).

És semmi. Mindig semmi.

Ismétlődő, értelmetlen jelek.

Krónikus üzemzavar? Kétségb’esett üzenet?

Ki tudja? Én mindenesetre így

leszek mindentől,

ha nem is szabadabb,

mentesebb.

Opciók

Úgyszólván nincs már semmi:

a fordítás, a számítógép labirintusában

történő eligazodási kísérlet

(ami végül eredményesnek bizonyul,

bár a magátólértetődés érzése

soha nem fog el; inkább:

bolyongás az „invalid path”-okon,

magyarán járhatatlan

vagy csak kitaposatlan? ösvényeken).

Marad a kérdés megválaszolása,

hogy mi is vagyok voltaképpen.

Opciók: „is-is”, „vagy-vagy”, „sem-sem”.

És marad Mari. Van még, ha nem is

mindenesetre. Bár csak részemről ewig,

objektíve vitathatatlanul weibliche.

Talányos lénye éltet.

Naptár

Ott botorkálnak ketten

a havas szédületben

egy ő meg egy másik ő,

vacognak, zsugorodnak

a szédült havazásban,

mindig valami más van,

a sok hó majd elolvad,

ebből csak árvíz lehet,

sodródó tetemeket

látnak, felpüffedt hasú

őzet, disznót, egeret – – –

ez a bosszú. Büntetés

valami egész másért.

Tavaszodik.

Lázlap

Higanycsöppök

a hőmérőből

az agy a világ

gurul

szét

szana

fejesincs nyakából

A lírai én meg amit zárójelbe tett

Az újságokból már csak az

időjárásjelentést.

(A sporthíreket régebben sem.)

Egy pohár vizet kér.

Mindennek már csak

utóíze van.

Az se legyen.

Tükörbe néz,

olyan szögből mégpedig,

ahonnan ő nem látszik.

Okafogytáni lét.

Nem vet véget neki

– hisz vége van.

(A tükörben egyébként

másfél törülköző, egy nikkelezett fémrúd,

s egy boyler széle látszik.

A szomszéd szobában

egy nő számítógépel,

akit szeret.

Este valószínűleg,

vagy inkább majdnem biztos:

még elmennek valahová,

beülnek egy (vagy több) valamire

ő meg ő,

vagyis ők.

Egy nő. Egy férfi.)

„Ötven felé”

Tekintve a szívem, a tüdőm és a májam

állapotát, hatvanhárom (pluszminusz

két) évek gönnolok, valószínűsítek magamnak.

Az utolsó három ezekből

vagy nagyon gyötrelmes,

vagy nagyon önfeledt lesz.

Az áhított tökélyt elérni nem fogom.

A kritériumaim szerint

elismerhető igazságnak

közelébe sem férkőzhetek.

Szépség, boldogság: ilyesmivel ifjan sem

kecsegtettem magam; illetve igen

(hogy még ilyen vénen is hazudok!):

erre ment rá, pazaroltatott el

az említett ötven év;

de azt tényleg nem gondoltam,

hogy közvetlenül

elérhetőek ezek a „-ságok”, „-ségek”,

most már

tudom: közvetve sem.

Véltem volt ifjúkori szertelenségnek

hinni, hogy ami

rögtön nem az, ami,

soha nem is lesz azzá.

Most már tudom, hogy igazam volt.

De megváltozni mégse nem tudok.

Köpönyeg előtti esőre várok

az időt-látott pásztorok szerinti

évszázados aszálynak közepette.

(Bár néha-néha esik,

van úgy is, hogy nem süt,

hol északi, hol délszaki szél fú,

májusban havazik,

novemberben rügyezik:

és mégis, mégis ezek a túlzások folyton!

A költőket be kéne tiltani.)

Higgadjunk vissza.

Mármint a múltba. Ha már így

szóba hoztam az ötven évet,

akkor ez illendő, sőt némileg elváratik.

Nos, hát tessék:

egy igen híg, mócsingokat is

csak módjával úsztató

badella-gulyást látok magam előtt,

amiben néhány fagyos,

szétfőzhetetlen, édeskés-üveges

burgonyahasáb bukdos le-föl:

szülők, tanári karok,

lányok, később: nők (még később: gyerekek,

következményként, súlyként;

terhükre csak az anyjuknak voltak;

ennyit a pontosság kedvéért).

Igen. Ennyi volt.

Tudok főzni, szeretek még…

– de már nem(igen) tudok,

valaha verset írni is tudtam.

Mindenesetre: mondták. Látásom romlik,

autót, országot vezetni már nem mernék,

egy alkonyati lépcsőn is óvatosan

botorkálok már, félek

minden meredélytől (20 centitől fölfelé),

és nem bírom a csípős ételeket.

Ötven év. Olyan nagy számnak tűnik.

(Pláne, hogyha félszáznak mondanám,

vagy 0,05 évezrednyinek.)

Holott: hullong, mint a pernye,

avarégetés után,

nyúlik-szakad, utálatos!, mint az ökörnyál.

Itt van. Itt van. Rám terpeszkedik, befon,

pedig valami telítettnek-szépnek

gondoltam ezt a kerekded számot,

jóllehet tudhatnám: mindig tévedek,

ha megtagadom magam.

Ez csak egy szám a számegyenesen,

folytonosság, monotónia, megbízhatóság,

pozitív egész szám.

A többi:

néma

ujjongás, jajgatás.

Sár

Mindig és minden valami helyett volt.

Sohasem fogom tudni, mi helyett.

Nem evilág, nem pokol, nem a mennybolt,

nem erkölcs, csak szeszély; nem elv – csak ötletek.

Ötlet? Szeszély? Ugyan. Átázott, kőnehéz

rongylabdaként buffogtam, amikor

botlottak inkább, mintsem rúgtanak belém.

Terepem – állagom: sár; esőre várva por.

Egy vagyok már tereppel és szereppel,

az különböztet meg, hogy leírom:

nekem jöhet már „reggel – este – reggel

et cetera, und so weiter, i tak daljse, and so on”.

Én különbözök. Ahogy más izzad. Ahogy a Hold felkel.

Da capo al segno. Ad libitum.

Vagyok, mit érdekelne¹

Lassan

Lassan, anyám, mindegy lesz nekem,

hogy mit beszélnek rólunk a „házban”,

hogy kivel élek én, ki él velem.

Befoghassák – ha szabad így kifejeznem magam –

a… bagólesőjüket; kussoltassék.

(Nem imperativus ez, csak optativus.)

Éppenséggel mesélhetnék én is róluk.

És ha nem teszem,

ez csak azért van, mert most

(mint máskor se)

nem lüktet az epikai vénám. Pedig!

Ha én egyszer kinyitnám a számat.

De nem nyitom ki. Beérem

a kinyithatás elő-kéjével.

Meg különben is: többségükben

nincsenek már az élők sorában,

vagy ha vannak is: csaknem

elhalálozófélben.

Ami pedig a „házat”

illeti – az se lesz soká:

a kígyóbőrből kihal a kígyó,

s beléköltöznek szélhordalékok:

homokszemek, szunyogszárnyak,

korhadékok, menyasszonyi csokor –

maradványok, papírszalvétafosz-

lányra szárad marhapörkölt emlékek.

De mint kezdtem: lassan

szétrohad ama ház,

ahol egyesek még beszélnek rólunk.

(R? Ó? L? U? N? K?…?)

Bauxitbetonból épült,

rossz az alapozása,

épületgépészetileg katasztrofális.

Ne is beszéljünk róla.

Csak vésd eszedbe, hogy mindaz,

ami a fentiekből

következik, csak lassan következik be.

Nem lavina, sem nem tájfun.

Nem akkumulálódik, nem is támad hirtelen.

Csak: (szívedre ne vedd!)

VAN.

Hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek

Nem a halottak élén, csak a hátuk megett

álldogálok tanácstalan, úttalan úton lépdelek,

félve, óvatosan, mint nagybátyám, húszévesen a húsvéti sárban,

amikor a magyar csendőrök kísérték a halálba,

az akasztófához, és azt mondták kedélyesen nagyanyámnak:

Na, gyüjjék jóasszony, még búcsút mondhat a fiának.

Öreganyám elájult. Gellért gondosan kerülgette a pocsolyákat:

rángatózó lábára a korszak mocska nem száradt.

Szerbzsidómagyar kommunista bácsikám a lakkcipőt

fontosnak tartotta, fontosabbnak mindennél és mindenekelőtt.

Ha elindulok Szabadkán az Ulica Gellert Perlován,

megtántorodok: hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek?

Hol van az én vanásom, ahhoz képest, ahogy ő volt?

Bizony, élőbb lehet az elevennél a megholt.

Bizony, a mi becsületünkért halt meg Nagy Imre,

ezért méltó neve egy halálosan komoly játszi rímre.

Ebben az országban most tisztesség-fogyta van,

gyűlölség, gyávaság, pimasz kéz-kezet mos,

segg segget nyal, és vérengzeni kezd a nyúl,

és élőhúsra kap rá a pocok is. Vadak vagyunk megint,

s vadásznának reánk. Ne legyen így.

Gondoljatok utolsó fényképére: a csontsovány

férfira, aki két fegyőr között is az utolsó szó jogán

nemhogy kegyelmet nem kért, kétségbe vonta

a bíróság illetékességét, a történelemhez, a munkásmozgalomhoz

apellált,

vállalta helyettünk, méltatlan élet helyett

a szerény, emberhez méltó, tisztes halált.

Egy szimpozion után

Ó, végeérhetetlen középkelet-

(Vagy keletközép? Néha már

belezavarodok.) európai diszkussziók!

(Miközben jó esélyeink vannak

arra, hogy egy – mint mondani szokás:

„szép napon” Közelkelet-

Európában találjuk magunkat.)

A könyökömön jöttök ki!

És kezdek aggódni az elmeállapotom miatt,

tudniillik mindgyakrabban

kapom rajta magam, hogy

magamban diszkutálok,

szerencsére még nem fennhangon az utcán,

de szinte megállás nélkül:

Bevezetésképp felteszem a kérdést,

hogy forradalom volt-e (ha igen:

bársonyos? daróc? habselyem?

abaposztó? lastex?),

vagy mindössze változás?

Az viszont strukturális! Abból nem engedek!

De radikális rákérdező énemnek

(hivatásos hozzászóló, rendezvények réme) van egy felvetése:

hogy voltak-e (patinásabban: voltak-é?)

egyáltalán változások? Hogy a változás

fogalma igencsak rászorulna egy kiadós elemzésre, a logikai

zártosztályon volna a helye

(ha szabad így kifejeznem magam)

és ezenközben itt ágál! Továbbá:

a pártok, protopártok, parainformális

csődülések, intézményutánzatok,

kőkorszakszervezetek

LEFEDIK-E (Lefedni: ez a

szalonképesség minimálfeltétele.

Legitimitás lefedés nélkül? Egy nagy túrót!)

Szóval lefedik-e a – mit is? –

ne hasogassunk szőrszált:

a lefedendőt!

Moderátor-énem

az órájára néz, s gyorsan mederbe terel:

„Az idő megy, barátaim (hölgyeim és uraim,

skacok – az alkalomhoz illően)

és még mindig nem hasonlítottunk össze.

Nem vetettünk

össze közelmúlttal messze…

Igen… (tisztelt centrumbaloldali

énem jelenkezik), tessék!”

Övém a szó:

Volt ugyebár: relatív biztonság

(ez az énem a relatívat hangsúlyozza

– különben kifütyülnék – de azért érezteti,

hogy jobb tegnap egy biztonság,

mint holnap egy munkanélküliség),

továbbá: nem volt ilyen kiáltó az egyenlőtlenség,

az akkori elit nem volt annyira gazdag,

hogy egyesek forgótornyos harckocsival

irtották a szalonkát, ezt a wartburgosok, ha

kényszeredetten is, de tolerálták.

Igaz, persze, nem is tehettek mást,

de: nem is tettek. Így tehát valamilyen

egyensúly mégiscsak. Persze, igaz az is,

hogy valamilyen egyensúly most is

csak. Másfelől azt is tudjuk,

hogy az akkori egyensúly hová

vezetett: nevezetesen, ide. De…

Ekkor a radikális rákérdező

közbevág: van-e értelme egyáltalán a

kelet, közép, európ és hasonló

általánosságnak?

Ugyanazt jelenti-e a (tetszőleges

fogalom, pl. legitimitás, méhpempő,

farmergazdaság, joghézag, árrés, tejpor)

Litvániában, Magyarországon, Szlovákiá-

ban, az Egykori Jugoszláv Macedon

Köztársaságban, az ENSZ-be felvételét

éppen most kérő Acquincum Repub-

likánus Császárságban (ARCS)?

Majd hirtelen megszégyenülten elhallgat.

(Porcelánelefánt ő porcelánboltban.)

Beléhasít a szörnyű felismerés,

hogy igenis, sajnos van értelme.

Ugyanazt az irreálisan létező

műcsontot rágjuk Vilniuszban,

Zágrábban, Budap- és Bukar-

est(b)en, sőt mikor csak tehetjük

(szimpozion, ösztöndíj, keményvalutára váltott filozófia, líra)

térségünkön kívüli fővárosokban,

mert nem tudunk mást tenni:

visszakérődzzük, amit lenyelni se

tudunk, kiköpni se.

Rágjuk, ami a torkunkon akadt,

és széjjelfeszíti az állkapcsunkat is,

szájüregünket pedig gipszkásaként kitölti.

Élő táplálkozásélettani paradoxonok,

így emésztünk tátott szájjal

negyven év gyomorűrt

és telítettségérzést.

(Miközben heroikusan disszimilálunk,

többé-kevésbé flottul

beszélünk össze-vissza,

van magunkhoz való eszünk és

jól-felfogott-érdekünk. Ezért tudjuk,

nagyon is jól, hogy a

VAN-E EGYÁLTALÁN ÉRTELME?

folytatás nélkül nem hangozhat el,

mert akkor aztán – „megnézhetnénk magunkat.”

Viszont eszünk ágába

sincs megnézni magunkat.

Nem ettünk kefét:

Maradjon köztünk:

Információ is lehet káros)¹

Antropozófia

(Gömbvillámtréfa)

Nincs filozófiám, semmi

határozott képzetem az emberről.

Vannak emberek.

Ennek hol örülök, hol nem

– emberük válogatja;

többségük, persze csak olyan das Man

Heideggerrel szólván,

dehát őrájuk is szükség van:

ők a bankigazgatók, meg az utcaseprők,

a demokratikus többség.

De lássuk be, drágáim,

hogy ők merő szívességből vannak többen,

csakis azért, hogy mi lehessünk

a választott kevesek.

Részükről ez felfogható

aritmetikai előzékenységnek.

Nincs filozófiám. Ez tekinthető

hiányosságnak. Végülis az államnak

az anyámtól (később meg

tőlem) fizetés formájában megvont

pénzén ingyenesen okulhattam.

De mégiscsak: tanulhattam filozófiát

(igaz, hogy olyan válogatott barmoktól,

akik egy európai népiskolában

pedellusi állásért sem

folyamodhattak volna siker reményében).

A fentiekben egy kicsit igazságtalan voltam.

Akadtak köztük kiválóak is.

Igaz, őket kirúgták, kiüldözték az országból,

vagy – mint szegény egyiküket –

kinevezték párttitkárrá,

hogy rövidesen belehaljon szégyenébe.

Igazában Fichtére és Hegelre vagyok dühös.

Két ilyen csiszolt elme,

aki úgy billiárdozott a fogalmakkal.

Duplafals! Mandiner!

Úgy tudtak korcsolyázni

az emberi szellem befagyott taván,

micsoda Rittbergerek, Pas-de-deux-k!

Hogy nem voltak képesek előrelátni,

hogy ők a fasizmus előfutárai?

(Avagy a bolsevizmuséi, egykutya.)

Rousseau-ról nem beszélek.

„Vallomás”-ait nem lehet kézbevenni,

ezt a látszólag könnyekkel telesírt,

valójában takonytól tocsogó

női zsebkendőt.

Zsebében pedig a Kontraszociális szerződés,

meg egy kis kígyótojás: Robespierre.

(Rovására legyen írva: ő nemhogy

előrelátta, egyenest ezt akarta.)

Visszatérve az emberekre,

vagyis énrám:

nem is oly nagy baj, hogy nincs filozófiám.

Annyi mindenem nincs!

Zsebórám, trezorkulcsom, Uzi-géppisztolyom,

hétvégi házam, horgászengedélyem,

harzi kanárim, logarlécem, gégetükröm.

Az a fontos, hogy a sör legyen elég hideg,

legyen az embernek tiszta inge,

a bécsiszelet mellé legyen citrom,

a felesége örüljön az új blúzának,

a nap süssön, de módjával,

járjon a szellő… néha egy futózápor

permetezzen be minket…

A többi? A többi?

Elintéződik majd magától.

Ez van

Hát bizony, egyre hülyébbek leszünk,

de legalább lassacskán veszítjük el az eszünk.

És a legvégén, talán jóllehet tétován,

mint egy pongyolán kimért sütemény összeáll

egy félig rántotta, félig kocsonyaszerű halál;

hagyassék figyelmen kívül a síri habcsók,

halálnapi tortánk, a „Happy deathday to us!”,

meg a megözvegyültnek a kézfogás, a kézcsók

– nemi hovatartozásának megfelelően,

az „őszinte… izém” sem mellőzhető semmiképpen.

Én imádok temetni, izzasztó hidegben és vacogtató hőben.

Az végülis jó érzés, hogy ő halt meg, nem én

(bár ő a főszereplő, abszolute övé a placc,

én meg még csak üledek, mint kávé alján a zacc.)

Bár én sem akarom túl soká húzni-halasztani,

csak kíváncsi vagyok: hátha még történik valami.

Love story

Dalos Rimmának

Még nem. Most nem. Már nem.

Mígnem

elveszejtjük aktualitásunkat.

(„Ha akkor nem, akkor most már nem.”

Te mondád.)

Szerelmeink

Leginkább az ad hoc félrebaszások,

hézagkitöltés két unalom között,

egymás partnereinek elcsábítása

(csak hogy mégis legyen valami sava-borsa

a szexuális üzemi konyha főztjének).

Meg bennrekedés, ottfelejtődés

másfélévtizedes házasságokban,

szórakozottságból, lakásmizériából,

vagy a nagy édesmindegyből kifolyólag.

Egyszer, hogy múlassam valamivel időmet,

megpróbáltam összeszámolni: hány nőm volt.

Egy naptár névnapjegyzéke segítségével

beazonosítottam százötven valahány nevet.

Ez ment. A névmemóriám még mindig kiváló.

Csak éppen arcokat nem tudtam hozzárendelni

a nevekhez, sőt helyet, időt, alkalmat sem.

Ez hát az én regiszter-áriám, amit,

Leporellóm nem lévén, magam dallottam el,

snassz időszak adekvát donzsuánja.

Szerencsére, ebből is kivénhedtem,

már csak a szívem, májam, prosztatám,

satöbbim álapotával foglalkozom;

az öngyűlölet is alábbhagyott,

(ami mellesleg a gőg és becsvágy álorcája volt csak:

egyszerűen nem bírtam beletörődni,

hogy én sem vagyok különb, mint a többi szar.

Mint embertársaim.) Mindezen túlvagyok.

Már csak a már csak van:

a feleségem, a gondolkodás meg az írás.

S ha meggondoljuk, ez nem is kevés.

Tévutak és zsákutcák

Tévutak és zsákutcák, mondanám

most, de nem így vélte absztrakt eszünk ezt hajdanán:

mint a szellemi rákkutatás pioneerjai

Occam borotvájával hittük a fölös lényegeket irtani ki.

Viviszekáltuk gyógyulása érdekében a marxi tant,

micsoda konzílium volt: Descartes, Hume, Berkeley, Kant!

Samuelson, Keynes, August von Hayek – micsoda nagy nevek –,

de az Istennek sem akart gyógyulni az öreg;

próbálkoztak – nevetség! – a Lenin Fohászati Művek

sarlatánjai is, de csak szaporodtak a cerebrális nyűvek.

Meg kellett vizsgálnunk gnoszeológiai nyirokcsomóit

– aggasztóan duzzadtak –, hogy eljussunk a gócig

„és tovább”. Eljutottunk. Sóhajtva kiszedtük a tupfereket,

az érlefogókat, a kendőket, a csipeszeket;

egy nyílást, sipolyt azért

hagytunk, hogy a fakadásig megért

fekélyből kifakadjék a sárgás inkonzisztencia-váladék:

gondoltuk: hátha még…

S aggódva hallgattuk a visszavarrt

szervekből morajló logikai üzemzavart.

Próbálkoztunk sajátvér-infúzióval is:

hátha az ifjúmarx-plazmától lesz az agg újra friss.

Ha jól meggondolom: futottunk a szellemi Tőkénk után,

vertük tudományelméleti mellünket, mint egy orángután.

Nagyon okosak voltunk: ebben állott a hülyeségünk.

Habár: veszélyes esélyességünknek köszönhettük méltó végünk,

meg persze annak, hogy voltak tanult ellenségeink,

akik tudták, veszélyesebb a tömjénnél a fing.

És akkor villámcsapásszerűen beért:

hogy mi volnánk a ’68-as nemzedék.

Tudom jól, hogy senki nem tud „villámcsapászerűen beérni”:

mi mégis így lettünk kölyökből férfi,

behajtottunk vadul egy zsákutcába,

aztán mögénk álltak félelmetes fehér Ladák,

kérdésessé vált, hogy jobbra át? balra át?

S bizony férfimunka volt hátramenetben kiférni.

(Közben hős, álszent, bigott Mesterünket visszazárták a pártba,

de ettől még a gyakorlat filozófiája a gyakorlat részéről maradt pártában.)

Kezdett átlépni rajtuk a rossz értelemben vett élet,

de az utolsó utáni pillanatban még kétségbevonatott a kritikai elmélet:

megiratott az Ueberhaupt,

ez a tudományelméleti knock-out,

a dolgozat remekbe sikerült,

Marx Károly Tőkéstül a padlóra került,

ám a pártos boxbíró mégis rájuk számolt tizet:

a kenguruk országába kénytelenült távozni a Tiszta Ész,

a szerzőtársaknak is kijutott itthon ázott lódenkabátként kőnehéz

majdnem két évtized.

Én, szégyellem, de megúsztam aránylag jól: mire

kirúghattak volna a filozófiából,

áteveztem a líra hullámtalanabb vizeire.

(A magamfajta vén zsidó száraz lábbal átlábol

a legvérvörösebb tengeren is.)

Epilóg: Hetvenkettő tavaszán

ültem az Európa teraszán,

az Ueberhauptot rágtam mintegy két hónapon át,

csócsáltam, emésztettem a művet – és magamat,

míg végre fölleltem a rejtett hibát:

hogy ugyanis überhaupt nem lehet

létrehozni egy kritikai elméletet.

Mivel az elmélet bármily igaznak bizonyul,

ebből cselekedet sehogysem sequitur:

feltündökölhet vakító fénnyel az Igazság,

lehet gyönyörűséges, plasztikus vízióm,

de ettől még marad szabad decisióm:

a tevőleges faszság, vagy gazság.

A gyakorlat kérdése vigasztalanul nyitott marad:

sajnos van szabadság, van szabad akarat.

A felismerés

1.

Cserzettbőrű propellerkapitány

voltam a történelem egyik helyi járatán.

Révbe értem. De ez kötelesség, nem érdem.

Itt vagyok, és az egészet nem értem.

2.

Mint irdatlan nagy dög kimúlt a korszak.

Elvették a kedvenc játékomat.

Alternatíva

„Jobb

félni, mint megijedni.” Biztos?

Ne hamarkodjunk el semmit, és főleg

ne bízzuk magunkat avatag közbölcselemre,

mely látszatra: ropogós sósmandula,

ám ízét illetően: avas vízilófülzsír.

Mérlegeljünk tehát. Igen, mint a kalmárok

tudtak volt mérlegelni össze régvolt piacokon

különnemű valókat:

pézsmagereznát pengeacéllal,

tokhalikrával; nemkülönben

régvert ezüstdinárt fiatal datolyával,

szívós szűzhártyát brabanti csipkével,

egy font pávaszemlepkeszárnyat

egy font ólommal, kínai napernyőt

az árnyékával. Mármint nem azzal,

amit ád, hanem azzal, amit vet.

Mérlegeljünk tehát:

1. Félni mindig lehet. Huzattól, például,

vagy hogy lekéssük a közelekedési eszközt,

vagy hogy a feleségünk félrenyel,

torkán akad a csirke törőcsontja,

beléfúródik a nyelőcsövébe,

s miközben mi komótosan hörböljük

jéghideg sörünket, pozitív életérzés!

a narancssárga ponyva alatt és által

finoman beállított verőfényben,

a napisajtót is unottan már félretolva – –

esetleg hajmosás közben

egy tőle megszokott

szertelen mozdulattal

beverte a fejét a csaptelepbe,

elvesztette az eszméletét, és a

zuhanyrózsából oly szerencsétlen szögben,

hogy az orrlikaiba és a szájába.

Hagyom oda a söröm (futtában azért fizetek),

jól bevágom a fejem a kertajtóba.

Gyorsan fel, két emelet! Mi az

egy ilyen helyzetben?!

Töketlenkedés a kulccsal. Nincs kulcsrazárva…

ÜI a kompjuterénél, és kávézik a drága.

(Korollárium ad 1. Félni nem nagyon szoktam,

nagyon még soha. Ez nem erény. Inkább

egyfajta adottság, úgy értem: hülyeség:

„pillanatoknak élés” – beleértve, természetesen,

a saját utolsó pillanatomat. Azt meg

nyilvánvalóan megérem.

Bátorságosdim tehát tétnélküli.

Ja, hogy a közbeeső pillanatok?)

2. Mint a fentiekből kitetszik:

félteni viszont tudok. Ez pedig

veszélyes vagy legalábbis gyanús képesség

(szülők, utópista diktátorok),

menjen mindenki a maga útján,

fűrészelje maga alatt a fát,

ássa ennen sírját – –

abba viszont igyekszem beavatkozni,

hogy kapjanak-e fűrészt, ásót,

és kikötöm, hogy hagyják békén a fát.

3. Megijedni olykor helyénvaló.

Feltéve, hogy mérlegeltük a megijedés

helyén- s idejévalóságát. Például:

Skorpiót észlelek a hotelszoba

fürdőkádjában – amikor épp belelépnék

a ballábammal, és visszarántom, mielőtt…

Ilyen esetben még egy kis cirkuszt is lehet

csinálni: hívni a recepciót

(bemutatni a fapapuccsal agyonütött skorpiót),

ebből kijöhet egy mély bocsánatkérés

vagy egy híg kártérítés az elszenvedett

ijedelemért. (Prémium azért,

hogy nem náluk kaptál szívrohamot.)

Viszont: megijedni olyankor,

ha jobbról előznek, s a szembesáv telített,

az férfiatlan volna:

szarjunk be nyugodtan.

Haljunk meg méltósággal.

(Korollárium ad 3. A megijedés feltétlen előnye

a félelemmel szemben, hogy rövidebb ideig tart.)

4.Most persze passzolna ide egy olyasféle zárókorál, hogy

De jó is volna, olyan korban élni,

hol ijedségre nincsen semmi ok,

ahol majd nem kell semmitől se félni,

hol nincs hideg, és nem vacog a fog.

Ó, jöjjön el az Operettfinálé,

Ó, jöjjön, drága Világegyetem,

ígérem most már nem leszek oly málé – –

hanem azt mondom: Kuss! Elég legyen!

Bosznia

minden irány ködbe vész

tömegsír és oltott mész

és a kutak dögszaga

éjszaka van éjszaka

Smiley reggelije

Ó, ez a foszlós semmi!

Elomlik az ember szájában,

mint a tejeskalács.

Új év, új gyilkolások, cselszövések,

amik újabb gyilkolásokhoz vezetnek;

hiába becézik ma logisztikának:

kés, damil, hangtompítós pisztoly,

jégcsákány, cián –

ebben végződünk, mint körömben az ujj.

Egy „helyi” háborút kirobbantunk

a saját helyi érdekeink védelmében.

Hergelj fel pár száz hülye indiánt,

kicsit lövöldöznek, azt hiszik…

Aztán jön a hadsereg hernyótalpa.

Nem is olyan nagy baj,

egy kicsit éltek.

A külügy elhatárolja magát

(mellesleg tényleg nem emlékezik,

hogy mit is gondol tulajdonképpen,

mert közben a politikai mező

merőben átrendeződött.

Nyugdíjas vagyok. Méz aranylik,

szőlő szemez velem, vajgolyócskák,

friss füge Tuniszból,

piritós damasztszalvétában,

kávé illatozik.

Ülök a téliesített verandán,

kockás skót takaró vén térdemen.

Az ablakon át mókusokra látni,

fantasztikus, ahogy fürkésznek, szaladgálnak.

A francba! Megvan még a jó öreg Waltersem!

Meg a tizenkét hamis útlevelem,

amit basztam leadni, amikor úgymond

bejöttem a hidegről.

Seggfejek. Van pár tízezer fontom.

Ez az én akcióm lesz. Senki

Sir Ez meg Az. Most majd meglátják.

Végre valamit majd jóvá teszek.

Mindig csak a parancsok, most

egy uram lesz, a lelkiismeret.

Nem ismerek

többé Istent, csak embert…

Bassza meg! A méz mindig a szakállamba ragad!

Hová is? Valamelyik …-isztánba megyek.

Ott ismerem az összes megkenhető ügynököket,

majd azt hiszik, meghülyült az öreg,

nyilván lábába száradt az esze,

de ha adok ezer fontot, nesze, nesze!

Akkor lesz hálózat, infrastruktúra,

TNT, madzag, kiképzőbázis, minden, ami kell,

dezinformátorok, kettős ügynökök,

szükséges áldozatként bájos kicsi nők,

és akkor elbánok akárkivel.

Miket is beszélek itt össze-vissza?

Hogy nem szégyellem magam?

Egy életen át áltattam magam.

De akkor legalább nem holmi eszmét

szolgáltam, csupán csak egy hivatalt;

jóllehet akkor is áltattam magam,

azt képzeltem, hogy rosszból lesz a jó,

így lettem odvas, szárazon koppanó dió.

És ez a reggeli is!

Hogy néznek ki az olvadt vajgolyók!

Megposhadt a posírozott tojás is,

s az egykor pompás piritóskenyér,

mint vénember- vagy csecsemőtenyér,

a szilkében megikrásodott a méz.

És én? Mint a dzsemen a hirtelen penész.

Az egész világ megpenészedett,

de alant forr valami, nem tudom,

hogy mi, vagy inkább nem akarom

tudni, mivelhogy nagyonis tudom.

No, jer hű Waltersem, sohasem vettelek

igénybe, na, ne könnyezz, vén gyerek,

ez a sok ész hiúnak, hülyének bizonyult,

tolong a jelen, üres urna a múlt.

Gyerünk, Walters, ehhez nem kell szülész, se bába,

elintézzük a könyvtárszobába’

Nemnemnem

Itt most a nincs van.

Felelős hülyék és felelőtlen gazemberek

virágkora. Nem! Nem! Nem!

Ez nem kell nekem, ezt nem akarom!

Sok a felkiáltójel.

A kérdőjelek helyénvalóbbak lennének.

Kérdésessé vált

létezésem értelme.

Az öngyilkosság viszont nem kiút.

Illetve „ki”-nek „ki”. Csak nem út.

Úgy néz ki: hovatovább nincsen hova tovább.

Valamikor akartam valamit többedmagammal.

Már nem akarok semmit.

Egymagam vagyok.

Illetve ez hülyeség: fordítok, lektorálok,

ténykedem. Tehát tényező vagyok.

Ha akarom, ha nem. Vagyis, gyáva vagyok.

Nem merek a belső sötétbe ugrani.

Inkább elüldögélek a Hotel Abgrund teraszán,

és nem mondom, hogy Nem! Nem! Nem!

Iszom a sörömet, és verset írok,

élvezettel szívom a cigarettám

(vagy ha nem is élvezettel, de szívom).

És? Pereg a homokóra, és múlik el az élet.

Ez még aránylag jó. Egyébiránt:

minden mállik és széled.

És nem tudom mondani, hogy nem! nem! nem!

Feloldódik minden egy nemigenben.

Római elég

Mostanság hallgatok, eltűnök, eltünődöm,

töpök és rengek,

olykor – önnön agyrémem – földerengek

kimért chiméraként öfényesítő lakkcipőmben,

osztrigát szürcsölök e zord időkben

– éheztem eleget ifjúkoromba’

hadd legyek most már én részvétlen és goromba,

éppen elégszer kisemmiztek, megaláztak,

a világ úgy viselt el, mint hőmérő a lázat,

hülyének véltek, mikor a szívem lázadt,

ezért növesztek tehát csigaházat

lelkem köré, hogy ne lássék az alázat,

az inkorrekt szenvedés, az öntetszelgő szégyen,

hogy hajh miért, miért, miért nem éppen

én vagyok a szenvedő alanya ennek

a nyomor-nyelvtannak, amelynek szabályai szerint szenved

embertársaim bő egyharmada,

gyerekek, nők, csecsemők garmada,

ezt nem veszi be a gyomrom semmiképpen,

(talán ezért élek többnyire semmin vagy pépen).

Egyenlőtlenség! Testvérietlenség!

Ja, szabadság az van. Tessék élvezni! Tessék!

Csak a Mari maradt

Ó jaj, hogy eltűnt minden, csak a Mari maradt,

itt csapkod körülöttem, mint egy madárcsapat,

holott pimasz harkály, holott ázott veréb,

randa balkáni gerle, de én szeretem mindenképp.

Alapjában véve nem énekesmadár,

mégis olyan boldog vagyok, ha a karját kitár-

ja énfelém, ha fele lehetek,

miértvoltomra ő, csak ő a felelet.

(Úgy értem, hogy vagyok, de mért legyek?)

Ezért udvaroltam meg kiskegyed,

hogy legyen nekem egy gótikus kastély,

ám belsejében egy rokokó estély,

legyen misztériumjáték és maszkabál,

féltékeny férfi, aki ordibál;

kokett kis hölgy, Othelló-szerű férj

– érintése életveszélyes, hozzá ne érj.

Ilyen vagyok, és ha így is szeretsz,

legyek neked a sör előtt a sósperec.

Mari bűnei

Mari mindig betöközi a cigarettát,

reggelente túlteng,

vadul mosogat, ágyaz,

ez még úgy-ahogy megbocsátható lenne,

de másfél perc alatt megfürdik,

és tíz másodperc alatt fel van öltözve.

Ez az activité-rapidité ejt engem mibe is?

Hát leginkább kétségbe. Én egy fél pohár sört

vagyok képes meginni, amíg ő

megszervezi a hátralévő életet.

Így odietamózok vele, magyarán gyűlölöm és imádom:

hatékony dög. De azért én is vagyok valaki,

és mondhatni: nem játszani születtem.

Sapienti sat. Bízom, hogy ért a szóból.

Mert eltekintve az eltekintendőktől

tényleg imádom.

Csakamari

Ez első hallásra olyan,

mint egy japán küzdősport

(vagy ételspecialitás) neve,

holott csupán egy tóteredetű

kis hölgy iránti szenvedélyteljes

és kizárólagos elkötelezettségemnek

óhajtottam hangot adni.

Elferdült hajlam is tuladjonítható nekem,

mert az említett nő elég csámpás,

márha vonatkozásában lehet

egyáltalában lábakról beszélni.

De köze van! És bokáig érő

szoknyában szalonképes, mi több, reprezentatív.

(A közét úgy értettem, hogy mindenhez:

közügy, közüzem, közjó, Közért, Köjál

és minden „köz”-zel kezdődő dologhoz

/például: közöny/ köze van.) De ilyennek szeretem.

Hiszen, ha másvalamilyennek szeretném,

értelemszerűen nem is Őt szeretném.

S ez okot adna a találgatásra.

Tengerparti elég

Te női mivoltod fogyatkozásával

küszködsz verejtékezve – hosszú kín,

mert nagyon nő vagy –, én meg a

férfiasságom maradékát őrizgetem:

döntőképesség, gyors ügyintézés, szükség esetén erély,

ilyesmikre gondolok csupán, a hím

elrestült bennem, és nem is restelkedik

petyhüdöttségén. Ész? Még egy kevéske.

Erő? Annyi sem. Oly szent akarat?

Nyista. Nuku. Már egy szemernyi sem.

Úgy értem, hogy nem szent. Bátorkodom

szorítkozni a természetes önzésre

(bármit is értsünk azon, hogy „természetes”).

Fiatal hölgy nem kell: vagy lelkes liba,

vagy pedig csak a pénzemre pályázik.

Te csak beosztani akarod a pénzemet meg engem is,

de tapintatosan. Tehát viseltes bár, de elviselhető vagy

(elvben és többnyire): ez most egy bók volt.

Mondhatnám: tárgyilagos és visszafogott

szerelemnek megemésztő tüze bánt,

s minő egybeesés! kedvenc virágod a tulipánt.

Én penig alkoholista vagyok, mint Cs. V. M.,

csak én testben jutottam el a kupresszusos partokra,

nem a gümőkór lázhullámain.

E sorokat is egy olajfák övezte,

tengerre néző teraszon írom.

Petőfi meg sohasem látott tengert,

ami mégiscsak égbekiáltó disznóság

(már ha volna értelme beleüvölteni

Isten vattával bedugott fülébe.)

Shelley belefulladt. Én a kelleténél jobban úszom.

Van pénzem. Mi rosszat mondhatnék még magamról?

Ritkán tisztálkodom, gyakran piszkoskodom.

Van étvágyam és ízlésem, szeretek

középnagylábon élni (ez elkerülhetetlen is,

mert negyvenhármas lábam van), sőt,

minden megszorítás és peremfeltétel

nélkül szeretek élni, csak úgy, mint az állat.

Ráadásul a haláltól sem félek.

Egyfajta orvosi kíváncsisággal

regisztrálom az életfunkciók

fokozatos apadtát/megszűnését.

Wittgenstein megkerülte a problémát

(„A halál nem eseménye az életnek.”)

a lapos definíciós megoldásával.

Na de a haldoklás. Az bizony

esemény. Méghozzá a javából!

Mennyi izgalmas és tovább nem adható tapasztalat!

Hozzá fogható csak egyszer akad.

Hogy képzelhetném, hogy mindezt megúszom

s e törekvő világban lehetek

szándéktalan, szelíd és élveteg,

hogy békén sörözöm, vagy szürcsölöm az ouzóm,

és a megérdemelt büntetés elmarad.

A történő semmi

Napfény, lombzúgás, szellő,

nyírott pázsit, a cseresznye érik:

kutyák, macskák, galambok

(és persze a respektív ürülékek),

pacalt is lehet kapni,

a világgazdasági egyensúly is előbb-utóbb.

Van minden, és van úgyis, hogy.

Hölgyem haja aranylik, szakállam és hajam

koromhoz éppen illően ezüstös.

A redőny nem szakadt le, és a halkonzervet is

sikerült a háztartási légkalapáccsal kinyitni.

Alig harmincöt Celsius fok van árnyékban.

Van vonal (áram-, többpárt-, telefon-).

És lám! Mégis! Mégis! Támad a hiányérzet.

De mi után? Ez itten a bökkenő.

Hisz mindenkit a pokolba kívánok,

s az égvilágon semmire nincs szükségem.

Kis nő? Könnyű kaland? Ugyan! Ebben a hőségben?

Meg különben is: bonyolítsam az életet?

Hát nem elég az, ami van: a történő semmi?

Végülis boldog vagyok: nejem merő kedv és nedv

izzad, mint a ló, s kedvdús mint egy hintaló.

A külhoni történések az emberi nem

globális hülyeségi indexének megfelelően alakulnak.

Javakra nincs szükségem, anyagcserém

oly szerencsés, hogy a levegőből (meg némi sörből)

is megélek, és mégis! Mégis úgy érzem,

hogy nagy folyamatoknak álcázott SEMMI történik.

Persze lehet, hogy nem látom a fáktól az erdőt,

(igaz, hogy fákat sem látok). Lehet, hogy

látszerészhez vagy lélekbúvárhoz kéne mennem.

Sáráról

Odafönt, idelent, földön-egen többé sose látlak.

Péntek van, péntek, soha már számomra vasárnap.

Fekszel a konyha kövén. A lakás tele gázzal.

Hagytam, hogy meghalj. Gyászdallá sötétül a nászdal.

Tettem, amit tettem. És nincs mentség, se bocsánat.

Sajnos bűnhődés sincs, csak jártatom itt hiába a számat.

Elúntam a formát is, mindenből elegem van.

Nuku már hevület. Csak izzadok, és melegem van.

Félgyászjelentés

Az ablakból, ahonnan tükröződöm,

egy fáradt, öreg arc néz vissza rám.

Tekintete döglődő légyként ődöng

szemüvegemnek piszkos ablakán.

(Jaj, hány szemüvegtörlőt hagytam el,

dehát vesszen, aminek veszni kell.

Úgysem vagyok semmire tekintettel,

s ami még (egyáltalán) van: az hátra; kint; el.)

Egyszerű, dalszerű

Ajtók nyílnak. Ajtók csukódnak.

Valaki jön? Valaki megy?

Nyitjára nem jutok a kódnak,

és mielőtt még meghatódnak:

az anódnak, meg a katódnak,

sem a többi ilyesminek.

Boldog szerettem volna lenni,

mint mindenki; vágyam csak ennyi,

aztán már boldog sem. Csak Én.

Boldogtalan, vén, hiú lény,

és az értelmét megkeresni,

hogy mért vagyok egyáltalán,

s mért épp fiú, mért nem leány?

Lesz, ami lesz. Van, ami van.

De úgyse hagyjuk annyiban.

Volt, ami van. Van, ami volt.

Tatarozás alatt a bolt

zavartalanul működik.

Mi meg jól elvagyunk. Pedig…

Ámbátor? Jóllehet? Noha?

Nem lesz már semmi úgy soha.

Maradjunk mégis annyiban:

jó is, elég is, ami van.

Semmi se lesz már úgy

Eltelt ismét egy kis darab élet,

rebben a percmutató.

Soha semmi se lesz már úgy, ahogyan volt,

hat könyörtelenül a centrifugális erő,

vége barátságnak, szerelemnek, és ó jaj,

vége a dalnak.

Mások jönnek, nem tudjuk, mit mernek, mit akarnak,

megtörténnek a dolgok, s már nem hagynak hidegen.

Minden olyan végtelenül idegen.

Ifjú valék, aki arra ébred, hogy aggastyán,

sőt már síremlékét is belepte borostyán.

De ne búslakodjatok, édes feleim,

az élet már csak ilyen: fele öröm, fele kín.

Pályabér

Az „életművemért” a bér?

Néhány rézérme, oklevél.

De majd a halálművemet

rendesen megfizetitek.

Ha minden kötél szakad

„Nem tudtam mire menni Stanley-vel.”

Mondta a regényhősnőm. Az a baj, hogy én se.

Mondom én most meglehetősen utólag és meg

késetten, sőt megkéselten (előfodrul <sic! sicc> ilyesmi,

mint most a vékonybelem). Nem sok

időm van … hová is, ja igen előre,

mert hátra, az kérem szépen:

roskad rám dögivel. Az van. Múltam. Rovott.

Mint mindenkinek. Ember voltam (végtére is? valahol?

valaha?). Kinek mi köze hozzá?

Nehéz volt az élet. Én is nehezítettem.

Másokét, persze. Már ahogy ez lenni szok.

Hát eképpen lettem ily tündöklő zsebpiszok

(a barátaimnak: „pipamocsok”). Zárójel zárva.

Mint a boltok vasárnap délután.

Az összes lehetőség már kizárva:

anyám még él, így nem lehetek árva.

Sem. Úgy tetszik, afféle sem-sem vagyok,

félelmemben el-eldalolgatok;

voltaképp azt akartam csak mondani:

hogy a legkevésbé sem mindegy, hogy a kötél

akasztott ember nyakán,

vagy kötéltáncos lába alatt szakad.

Vagyok, mit érdekelne

Mikor nem írok verset: nem vagyok.

Illetve úgy mint hulla körme és haja,

valami nő tovább, de nincsen valaki,

nincs centrum, én, nincs „szervező közép”.

A versen kívül nincsen életem:

a vers vagyok. Tehát elég ritkán vagyok,

s elég ritkás, fogyatkozott e létezés:

füstölés, vedelés, szerelmeskedés, néha főzés

– az is mind ritkábban. Torkig vagyok,

és ez paralizálja a kulináris képzelőerőmet is.

Persze egy fácán vagy egy őzgerinc,

vagy egy egészen zsenge, rózsaszín malac,

citromszelettel a szájában egybesütve,

netán lazac – az ilyesmik még lázba hoznak,

fokhagymával pirított osztriga (persze csakis

aznap halászott, friss sellőpicsa).

De ez sem old meg semmit igazán. Mert igazából

mégiscsak költő volnék – hogyha lennék.

Átmenetileg a politika megoldásnak tetszett

(na, hogy tetszett az túlzás: annak tűnt).

Aztán kitetszett, hogy csakis elméletileg érdekel:

az elméleti politizálás meg… mit mondjak,

olyan mint zokniban lábat áztatni. Hiába:

költő vagyok. (Ez nem kérkedés, inkább diagnózis.)

És mi az, hogy „mit érdekelne…”?

Hát mégis, mi a frászkarika érdekelne?

Persze van Mari, meg néhány tűzönvízenát barát,

de nékik is csak mint költő létezem,

illetve én csak ilyeténképpen tudok létezni számukra.

Költőnek lenni: örökös rettegés.

Hátha ez az utolsó. Ez a jutalomjáték.

Nos, ilyenek a profi kínjai – ha költőnek

küldetett el e lélegző világra.

Ha kivénhedt, nem lehet edző, szakértő, manager,

nem eszközölheti a stadionban

a kezdőrúgást.

Versek

1971–1995

Magyarázatok M. számára

(1971)

Demi sec

Reggel

Reggel szoktál jönni

Az álmatlanság dalaiból

1

2

3

4

Délelőtt

A vékony lánnyal

Demi sec

Improvizáció

Kivagy, Catullusom

Három rövid vers

Február

Portükör

1969

Levélminta

Ekképp jeleztem

Történet

1

2

3

4

Nagyon szerettem ezt a nőt

A szerelmi költészet nehézségeiről

Strófák ***-hoz

Most újból

Csak egy személy

Belső beszéd

Dal

Belső beszéd

Nyaralás

Naenia

Egy emlék

Egy erényes hölgyhöz

Séta egy ház körül

Zátony

1

2

3

A büntetés

Háborús jelenet

Egy fénykép alá

Lélektan-óra

Fiatal haldokló

A költészetről

Három dal

1

2

3

Varázs

Air

Persephoneia hízelgései

Barokk elégia

A napon

A felismerés fokozatai

Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből

Angyal

Összeomlás

Hölderlin-parafrázis

Vörösmarty

Kép

E tér…

A nap vége

Anziksz

Éjszaka

1

2

Egy öngyilkos naplója1

1

2

3

Töredék

Kizsarolt nevetséges életünket

Történet és elmélkedés

Egy öngyilkos naplója¹