Tapírmasé
| Az édességnek lassan vége volt, hol hulló fügét füge temet, |
| s ragacsos, fogközi csillag porozza be a füzetemet, |
| Lajhárt az őszi este, hasbeszélt, egy krákogó papírhalott. |
| A szorgos munka, mint előre-hátra hintázó tapír haladt |
| Akképp csattogtam én, akár ha sínné koptatott, botorka szárnyvonat, |
| Hév csalogány, ki száján át kiférc dalol, ha éppen eltolat, |
| Mint életünkön hosszan átfutó vadászharisnya kurta mása, |
| tegnap megvolt az évezred utolsó holdfogyatkozása, |
| Zúz, bánya ősz volt, szénelő, csikorgó, sárgás szemfehérrel, |
| folt hátán folt idő, hol súly és hol homály épphogy a pimfig ér fel, |
| egy fölsüppedt, kövér jel. |
| A sárga füstben mézezüst lovacskák bandukoltak Budán át, |
| s akár egy rájadőlt, szegény kalauz a szív dudáját, |
| Elhúznak el fasorba legjobb éveink, bokáig érő cickány és menyét, |
| Elallén rőt avar között százszám rugdosni fényes gesztenyét, |
| Lajhárt az ősz, s jön este még, még estébb, dércsipetten, |
| az ember mint egy vérből és papírból épült puska csetten, |
| maséból éltünk mind a ketten. |
|
|