Tapírmasé

Az édességnek lassan vége volt, hol hulló fügét füge temet,
s ragacsos, fogközi csillag porozza be a füzetemet,
efű, s fanyar pemet.
Lajhárt az őszi este, hasbeszélt, egy krákogó papírhalott.
A szorgos munka, mint előre-hátra hintázó tapír haladt
a tintamély tereh alatt.
Akképp csattogtam én, akár ha sínné koptatott, botorka szárnyvonat,
Hév csalogány, ki száján át kiférc dalol, ha éppen eltolat,
színlelve víg honát.
Mint életünkön hosszan átfutó vadászharisnya kurta mása,
tegnap megvolt az évezred utolsó holdfogyatkozása,
mondhatni más se.
Zúz, bánya ősz volt, szénelő, csikorgó, sárgás szemfehérrel,
folt hátán folt idő, hol súly és hol homály épphogy a pimfig ér fel,
egy fölsüppedt, kövér jel.
A sárga füstben mézezüst lovacskák bandukoltak Budán át,
s akár egy rájadőlt, szegény kalauz a szív dudáját,
nyomta, nyomta a bánat.
Elhúznak el fasorba legjobb éveink, bokáig érő cickány és menyét,
Elallén rőt avar között százszám rugdosni fényes gesztenyét,
csereg mint kasztanyét.
Lajhárt az ősz, s jön este még, még estébb, dércsipetten,
az ember mint egy vérből és papírból épült puska csetten,
maséból éltünk mind a ketten.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]