Egy szálkás mozihős

Sikált kőtálak, téli kertmozik, hol az úristen hasonlítkozik, valami albán, rossz pufajka rajta, és mint a gázcső, keskenykék az ajka. S mert varjakként mi folyton vétkezünk, csurom egy tollgörcs lábunk és kezünk, a gyarlóságunk, jaj, semmi se rejti, bús cvikkerét az úr ölébe ejti, és úgy legyint, mint szálkás mozihős, ha visszanyelni sincs már könnye sós, nagy néma roncs, s bár csöppet sem beszédes, odavakkant egy fád, szomorú nőnek (a félhomályban lassan összenőnek): „na álljon fel, és menjünk innen, édes”