Csalogányok

Mint dalbatű a nyár forró husában, csattog a csalogány egy varrodában. Dalolnak szájkiférc a lenge nők, s kezük alatt a fodros szemfedők. Csattog a csalogány édes hangja, varrnak, tillárom, ezüstpuhát, minden határon túlmenő ruhát, s klottvarrónők szép emlékeképpen szalad az olcsó gyászszalag a gépben. Elkínlódnak a gyári vatelinnal, amíg az élet fogja, s el nem illan, mint odafönn a kondenz repülősó, szellőztetik a szívük szalmiákkal, fúlnak, kacagnak, miként az Isten adta. Tillárom, nehéz a csalogánynak, olyan nehéz, akár egy kasztanyetta, s estére majd sok pösze és fehér test kinyújtja magát, mint a rétest. Mire az éj minden ízükre ráj’ront, kertek alól eljő értük a fájront, lavor bokáik is lassan felére hűlnek, ha a csalogányok biciklijükre ülnek, és könnyű szívvel hazakarikáznak, hajuk hullámzik, mint szelíd vetésük, mert bombabiztos a megélhetésük, hisz halk halomban várnak rájuk ők, tillárom haj, a fodros szemfedők.