Költém Pesten én, szegény „Virágos Mihály” annó taval s korábban. Némelyikét árkusról másolám, másikját egyenest belé szerzettem e néma tartályba. Egészbe’ avagy még töbször félbe-szerbe, mert biz csak úgy járt reám a Musa, mint a Tsiga-spuckéja, soh’sem vastagon de viszont véknyan, ha tán ezüsten is, így legtöbnyire csak törmedelem, kis csumák maradának a Parnassusi szűz-dohányból. De tán mindegy is, elszíjja ezt is, azt is ugyanegy-pofával Kronos, még tán a töredéknek jobban is megörvend, csak máshogy szelel az, mint a plump epopeia-k ’s regények. Ha el nem emészté őket első horgadalmam, most már maradgyanak: intzik, fityegék.
Ámbátor szomoru, parázs-mélyi emlék mindahány, de attól mégjobban csak aszott dohányos-tsöndör, Tiszának virágja, czinege-szar. Legfénlőbb lapjai azok leendnek, mellyeket maga Jókay Móricz-unk ereszte a szirti-sas szeme elé, s le is kutyapitsáza rendületlenül az Életképek-ben, 1847-es esztendő Julius-ban, éppen hét hónak előtte. Magasságos szájának bigygyedését legfőképen „szivárványdal”-om, s novellám, ami tűzben végzé, vivta ki. S még kivált az, hogy kérém, hasznukat nem vehetvén, adja át őket a Honderű-nek.
Pirulék, mikép a hátolló, s úgy is közlekedék napokig, akár ha az a bolond jószág; viszszának és Tiszának.
De mindegy ez már a Nemzet szine előtt!!!
Oly dolgok tornyulandnak földön és egen, mellyeknek viheder lobogásában, sziklai háborgásában Jókay babérhomloka s az én fűzfa-véknyam egyazon-mód csak dibdáb és kisded-szél. Nem vigasztal ez, hanem csak mértékre int. S hogy van dolog Honunk kebelén, nem csupán a tsetserészés, bizon, ti Lonczik s többiek!!!
Ha Históriánk csizma-száránál, mely jó Daguerre-unkhoz, s csepp magamhoz hasonlatosan fénynyel és setéttel ír, ha őmellette én csak halavány inas-fattyú is leendhetek, ha csak a legalázatosabb ezüst-jodid-ja az eljövendők megörökítésben, úgy az méltó és balzsamos nyugszer leesd a szivre, kinek egy darabkájára e minutomban végérvényleg reácsukja a födelet:
Virág Rudolph fény-írász.
|
Édesatyám, én egy virág vagyok
Atyám, én egy virág vagyok, |
Feslő bimbóm piheg-pattog, |
|
S nem tapos e kar a lábra, |
|
Nem köt gúzsba’ se az Ármány, |
|
Atyám, én egy virág vagyok, |
Takarjon vajh’ szemfödél, |
Nem leendek, attol tartok, |
|
Bárh’ ki tudja, meg van írva, |
Szárba szökő füttyös írmag, |
Atyám, én egy virág vagyok. |
|
|
(Amit ezzel bukréta képiben át is nyújték édes apikám, Virág (Blum) Lipót czímföstőnek 50edik születésnapján, azaz 1828-dik esztendőbe. 13 valék akkoron, mit Ő erősen megkönnyeze.)
|
Egy „fecskére”, mely viszket
Egy emberként húz a Fecske délnek, |
Ahont nincsen nyoma se födélnek, |
Ahont csak a szeretsenek laknak, |
Szárnyaikkal búcsút csoválgatnak. |
|
Afrikában minek mész te, Fecske, |
Kövérebb ott hal, vad és menyecske? |
Ha kövérebb, csípje meg a kánya, |
A magyar Fecskének itt van a hazája! |
|
Itt van a’ Te Hazád, ha ember, ha asszon’, |
A jóságos Isten akarhová rakjon. |
Ne kompolgálj, mint a bolhó büfti, |
Hanem ülj a babérodra, füsti! |
|
Végy példát a magyar emberekrül, |
Halni kész, de gyáván el nem repül, |
Istenem, csak annak növeszsz szárnyat, |
Ki nem csap föl költöző madárnak! |
|
|
(Kugler Nátzi cigány-zenésznek)
refrain:
(arrul lett volna, hogy elfú a szél messzi-messzi földre, sőt Nátzi azt akará, legyen benne átal-menet a tengeren, s úgy tovább, hogy egy galamb könnye áraszttya meg a vizet, de én ellenzettem, magyar nép lakjék otthol, ne Óperenczián. Ezen kicsint összepörzsölődénk a cigánnyal, hiában, csak nem ért az hazához, na! Száraz fához antul jobban, úgyhogy kibékültünk, mégse lett nóta)
|
(Ezeket Rudolph nagyatyuskánk éneklette, mikoron agg elméje már ellágyula szegénynek, emlékszek reá, egy foga nem volt, ’s ha ellopni néki kis nyoszolyámból sikerült éngemet, el vitt és ringata, míg jó emlékezetű anyuskám nádmézzel viszsza nem édesgetett, közbe’ nagyon rítt. Blum Rudolph nagytata a nádmézet mind megette, addiglan ember-fiat közelébe sem engede magának, majd meg vica-versa, végre meghala.)
A virágnak megtiltani nem lehet, |
Vigétz-bigétz, guvattszilva, elmehetc. |
|
|
Hojsen vádli, hojsen tót, |
|
Taube, taube tátva szánk, |
Mind bekaptya nagytatánk. |
|
|
(Meg még ezt is, mi Fénszaruból való:) |
|
Reptet a sors mint az tsiga, |
|
|
|
Sas legyek, ha sasnak vagy virága
Tükröm előtt, tükröm előtt hab orczámmal diskurálok. |
Virág Rudi, Virág Rudi, szólítom meg enmagamat, |
Melyre aztán nyakas szívvel, becsülettel megfelelék, |
Azt kérdem meg, ki vagyol te, sasmenésű bérczi titán, |
Csak nem hogy egy galambdútzba béhúz a sors, e vak kalóz??? |
Azt felelem, Virág Rudi, nem valék én dúcznak való, |
De az, kinek erős szárnya nem megyen le alkonyattal, |
Hanem ott fen csapdos és dúl szegény hazánk kebelében, |
Nem a galambdútzban, Rudi, kezemben a beretvával… |
|
A szivárvány hajnalpírkor felszökken az ágyából, |
S kifeszíti boltos mellét a rónán. |
Nem fogám én tseresznyézni egy tálból, |
Kegyelem kenyeret nem kér a szalonnám. |
|
Nekem Kugler Lonczi nem fösti meg az eget, |
Nem akasztok véle bajcot, ám bár volna is mivel, |
Barna szemöldöke ollyan, mint a szivárvány, |
Tarka tehén múúú, múúú, élj luczernán!!! |
|
|
Nyári verőn nem flaszterusoknál, |
De búza közt Hérosz pengetem és peng, |
Ám egyedül oda, hol szellő sincs, hova lengek, |
Hónomból dézsául gördül a gyöngy, |
|
Nem terem ott Zenit, ó, nem, |
Hol aeol hárfáján húsz ujja Nadirnak |
Tépni vitorlát nem rest, s nem dagaszttya |
Félbarnosz kenyerét péki tekintet, |
|
Kardallal menekült Aeroport liliomszál, |
Bal sarúja bérczre hág, jobbja a völgybe le, |
Terped a rettenetes láb, Horisonté. |
|
|
– Élet-Idill és dévajlás –
Befordulám a kamrába, adta-vette setét vót, |
Nem felém a beste jószág a pipámnak szurkállót, |
Teremtette sötétsége, olyan vagy, mint a szurok, |
Lepatténtok egyet róla, s a’ pipámnak beszurok. |
|
Ahogy mondám, úgy is tették, szörcsölődvék csendesen, |
Azaz szörcsölődtem vóna, ha nem zavar senkisem, |
De a kamra setétjéből, mint valamely kiváltság, |
Pindari láng-ajakával előpattant egy jelenség… |
|
Egy kisleány, egy kisleány jött elő a’ lavorból, |
Ha nem volt vón vegyszerekből, allig’ ha nem megorrol, |
Mer’ én bizon’, mer’ én bizon’ egy szálában állék ott, |
S nem úgy, mint amikó’ kisleányt fogadok. |
|
|
(E rühellett könyvecskét azér nyitám ki egyátaljába, mer’ papirost keresék, hová békörmöljem: vót máma 7 kundschaft; 2 tseléd-féle, 1 Lotte és 1 Roze a buta katonájával, továbbá 3 ember, egyik kutyával, másik golyvás, harmadik biharkeresztesi, valamég 1 pap, kiket rendesen levettem plen air. Ezt akartam összesen béírni. S hogy kinyitám, hát nem költemény lett utóvégre? De! Vagyis jobbára ének-szöveg, arra, amit ad notam fityerésznek a’ berlini inasok. )
Büszke Wien és málé Mailand, |
Béfogadni egy se hajland. |
(dó-dó do-do-dó) Berlin se szeret, |
De mint loncsos medvedolmány |
Küsded atkát, elmolyolván |
|
Azt csaholja, „itt a tavasz” |
A felhő a selemvágta égen, |
Kire várt a’ berlini nép régen, |
S váltig illatozik minden, |
|
Alig kezdtek pitymallani torkukból a madarak, |
Kölcsönmatracz tetvesérül fölszökkentvén magamat, |
Minutában dézsa vízzel elrendezém magányom, |
S vettem kajla kalapomat Spree-parti kis tanyámon. |
|
Wurstot vettem két fityingen, |
De nem alma az, tsak „Apfel”, |
S azon mód a kérdés tsap fel: |
Csak a sósból, csak a búsból, |
|
|
(De ezt csak költöttem vót a hazafi poézis végett, mer’ igazság szerént, apfel vagy nem apfel, szép vastag saft vala, nagy kanthiere-bűl mérték kobakszám’, s még friss tsumák is úszkálndoztak benne. Emigránsnak lenni persze így se jó, mer’ az csak olyan, mint a lőcsei kalbász, fehér, asszonnak való.)
Vándorbot az egy kezembe, |
Vajh’ ki végre karba venne… |
De sajnos csak két kezem van. |
Beh’ gyakran kell fölsóhajtsak, |
Kopasz főnek búbján hajcsatt, |
|
Berlinben vasárnap az a módi, |
A Havel és a Spree masamódi |
Sápadtak, fitosak, kalaposkák, |
Fönn hordgyák az orruk, de laposkák. |
|
A’ madár is társat választ, |
Avagy el se mentek innen, |
|
Nagyságák és kiscselédek, |
Pokróczocskák, büszke plaid-ek |
S mikép csokrát a méhecske |
(másfél Márka volt per Sone) |
|
|
|
|