A dublini vegyszeres füzet*

(Leopold Bloom édesapjának költeményei)
 

Előbeszéd post festa

Költém Pesten én, szegény „Virágos Mihály” annó taval s korábban. Némelyikét árkusról másolám, másikját egyenest belé szerzettem e néma tartályba. Egészbe’ avagy még töbször félbe-szerbe, mert biz csak úgy járt reám a Musa, mint a Tsiga-spuckéja, soh’sem vastagon de viszont véknyan, ha tán ezüsten is, így legtöbnyire csak törmedelem, kis csumák maradának a Parnassusi szűz-dohányból. De tán mindegy is, elszíjja ezt is, azt is ugyanegy-pofával Kronos, még tán a töredéknek jobban is megörvend, csak máshogy szelel az, mint a plump epopeia-k ’s regények. Ha el nem emészté őket első horgadalmam, most már maradgyanak: intzik, fityegék.

Ámbátor szomoru, parázs-mélyi emlék mindahány, de attól mégjobban csak aszott dohányos-tsöndör, Tiszának virágja, czinege-szar. Legfénlőbb lapjai azok leendnek, mellyeket maga Jókay Móricz-unk ereszte a szirti-sas szeme elé, s le is kutyapitsáza rendületlenül az Életképek-ben, 1847-es esztendő Julius-ban, éppen hét hónak előtte. Magasságos szájának bigygyedését legfőképen „szivárványdal”-om, s novellám, ami tűzben végzé, vivta ki. S még kivált az, hogy kérém, hasznukat nem vehetvén, adja át őket a Honderű-nek.

Pirulék, mikép a hátolló, s úgy is közlekedék napokig, akár ha az a bolond jószág; viszszának és Tiszának.

De mindegy ez már a Nemzet szine előtt!!!

Oly dolgok tornyulandnak földön és egen, mellyeknek viheder lobogásában, sziklai háborgásában Jókay babérhomloka s az én fűzfa-véknyam egyazon-mód csak dibdáb és kisded-szél. Nem vigasztal ez, hanem csak mértékre int. S hogy van dolog Honunk kebelén, nem csupán a tsetserészés, bizon, ti Lonczik s többiek!!!

Ha Históriánk csizma-száránál, mely jó Daguerre-unkhoz, s csepp magamhoz hasonlatosan fénynyel és setéttel ír, ha őmellette én csak halavány inas-fattyú is leendhetek, ha csak a legalázatosabb ezüst-jodid-ja az eljövendők megörökítésben, úgy az méltó és balzsamos nyugszer leesd a szivre, kinek egy darabkájára e minutomban végérvényleg reácsukja a födelet:

Virág Rudolph fény-írász.

 

Édesatyám, én egy virág vagyok

– írta Virágos Mihály –
„…sors, nyiss nekem rét”
 
Atyám, én egy virág vagyok,
Egy virágnak születék,
Feslő bimbóm piheg-pattog,
Ha föl s alá lépdelék.
Lábaimnak gyönge szára,
Fás lészel-é valaha!?
S nem tapos e kar a lábra,
Mint a pampák majoma.
Hanem emelt fővel, fával
Szikla-kertté leendek,
Nem köt gúzsba’ se az Ármány,
Se a büdös beléndek.
Atyám, én egy virág vagyok,
Takarjon vajh’ szemfödél,
Nem leendek, attol tartok,
Sem Osszián, sem Hümér.
Bárh’ ki tudja, meg van írva,
De én még nem olvasok.
Szárba szökő füttyös írmag,
Atyám, én egy virág vagyok.
 

(Amit ezzel bukréta képiben át is nyújték édes apikám, Virág (Blum) Lipót czímföstőnek 50edik születésnapján, azaz 1828-dik esztendőbe. 13 valék akkoron, mit Ő erősen megkönnyeze.)

 

Egy „fecskére”, mely viszket

Egy emberként húz a Fecske délnek,
Ahont nincsen nyoma se födélnek,
Ahont csak a szeretsenek laknak,
Szárnyaikkal búcsút csoválgatnak.
Afrikában minek mész te, Fecske,
Kövérebb ott hal, vad és menyecske?
Ha kövérebb, csípje meg a kánya,
A magyar Fecskének itt van a hazája!
(…)
Itt van a’ Te Hazád, ha ember, ha asszon’,
A jóságos Isten akarhová rakjon.
Ne kompolgálj, mint a bolhó büfti,
Hanem ülj a babérodra, füsti!
Végy példát a magyar emberekrül,
Halni kész, de gyáván el nem repül,
Istenem, csak annak növeszsz szárnyat,
Ki nem csap föl költöző madárnak!
 

Galamb-nóta vázlatja

(Kugler Nátzi cigány-zenésznek)
Az én galambdúczom,
Csípje meg a kánya,
Kisbírónak fia,
Kisbírónak lánya.
Aki nekem abcug,
Utat mutat vajon,
Galambér’ galamb jár,
Nem penig oltalom!
Akár tolla pihét,
Elfú a sóhajom,
Nem lesz mán énnekem,
Csak ez a sóha rossz.
(…)
Gilitze, gilitze,
Ne hagyd el a dútzod,
Jobb ma eggy fészekalj,
mint holnap egy túzok…
 

refrain:

(arrul lett volna, hogy elfú a szél messzi-messzi földre, sőt Nátzi azt akará, legyen benne átal-menet a tengeren, s úgy tovább, hogy egy galamb könnye áraszttya meg a vizet, de én ellenzettem, magyar nép lakjék otthol, ne Óperenczián. Ezen kicsint összepörzsölődénk a cigánnyal, hiában, csak nem ért az hazához, na! Száraz fához antul jobban, úgyhogy kibékültünk, mégse lett nóta)

 

Vigétz-dala

(Ezeket Rudolph nagyatyuskánk éneklette, mikoron agg elméje már ellágyula szegénynek, emlékszek reá, egy foga nem volt, ’s ha ellopni néki kis nyoszolyámból sikerült éngemet, el vitt és ringata, míg jó emlékezetű anyuskám nádmézzel viszsza nem édesgetett, közbe’ nagyon rítt. Blum Rudolph nagytata a nádmézet mind megette, addiglan ember-fiat közelébe sem engede magának, majd meg vica-versa, végre meghala.)

 
(…)
Busuljon a vigétz
Borongós pofája,
Hát wie geht’s, Domine,
Egyre azt cantálja.
Egyre azt cantálja,
Hun tele erszénye,
Ity a pertl’ szálja,
Uty a pertl’ szélje
(…)
 
refrain:
A virágnak megtiltani nem lehet,
Vigétz-bigétz, guvattszilva, elmehetc.
Meg még ezt:
Krummertádli böllertód,
Hojsen vádli, hojsen tót,
Hojsen hucul és oláh,
Szent Stephan elpáholá.
Aptya czukker fundaluk,
Kecske-becske megnyaluk,
Taube, taube tátva szánk,
Mind bekaptya nagytatánk.
(Meg még ezt is, mi Fénszaruból való:)
Bába bögye arany kallóm,
Gyöngyi viola,
Reptet a sors mint az tsiga,
Szorvát kitola.
(…)
 

Sas legyek, ha sasnak vagy virága

Tükröm előtt, tükröm előtt hab orczámmal diskurálok.
Virág Rudi, Virág Rudi, szólítom meg enmagamat,
Melyre aztán nyakas szívvel, becsülettel megfelelék,
Azt kérdem meg, ki vagyol te, sasmenésű bérczi titán,
Csak nem hogy egy galambdútzba béhúz a sors, e vak kalóz???
Azt felelem, Virág Rudi, nem valék én dúcznak való,
De az, kinek erős szárnya nem megyen le alkonyattal,
Hanem ott fen csapdos és dúl szegény hazánk kebelében,
Nem a galambdútzban, Rudi, kezemben a beretvával…
 

A róna télen

Bús az én Galambom,
Ha köd ül a Rónán,
Selyem combinet-ját
Hejde átkarolnám!
Hejde csókot nyomnák
Teste havasára,
Az elolvadt hóra,
Az elolvadt sárra.
Deh’ amég a Rónát
A köd el nem hagyja,
Nem eriszti hozzám
Kedves édesanyja!
refrain:
Hadd el, köd, a rónát,
Azt a ragyogóját!
Mer nagyon ölelnék,
Mer nagyon csókó’nák.
 

Szivárványdal

A szivárvány hajnalpírkor felszökken az ágyából,
S kifeszíti boltos mellét a rónán.
Nem fogám én tseresznyézni egy tálból,
Kegyelem kenyeret nem kér a szalonnám.
Nekem Kugler Lonczi nem fösti meg az eget,
Nem akasztok véle bajcot, ám bár volna is mivel,
Barna szemöldöke ollyan, mint a szivárvány,
Tarka tehén múúú, múúú, élj luczernán!!!
 

Nadír sajkáján

(…)
Nyári verőn nem flaszterusoknál,
De búza közt Hérosz pengetem és peng,
Ám egyedül oda, hol szellő sincs, hova lengek,
Hónomból dézsául gördül a gyöngy,
s izzad a korczom.
Nem terem ott Zenit, ó, nem,
Hol aeol hárfáján húsz ujja Nadirnak
Tépni vitorlát nem rest, s nem dagaszttya
Félbarnosz kenyerét péki tekintet,
Gazdai jószág.
Bús, dühödi Zaphir,
Kardallal menekült Aeroport liliomszál,
Bal sarúja bérczre hág, jobbja a völgybe le,
Terped a rettenetes láb, Horisonté.
S reccsen a sajka.
(…)
 

Befordulám a kamrába

– Élet-Idill és dévajlás –
Befordulám a kamrába, adta-vette setét vót,
Nem felém a beste jószág a pipámnak szurkállót,
Teremtette sötétsége, olyan vagy, mint a szurok,
Lepatténtok egyet róla, s a’ pipámnak beszurok.
Ahogy mondám, úgy is tették, szörcsölődvék csendesen,
Azaz szörcsölődtem vóna, ha nem zavar senkisem,
De a kamra setétjéből, mint valamely kiváltság,
Pindari láng-ajakával előpattant egy jelenség…
Egy kisleány, egy kisleány jött elő a’ lavorból,
Ha nem volt vón vegyszerekből, allig’ ha nem megorrol,
Mer’ én bizon’, mer’ én bizon’ egy szálában állék ott,
S nem úgy, mint amikó’ kisleányt fogadok.
 

Újabb lapok, 1856-ból

(E rühellett könyvecskét azér nyitám ki egyátaljába, mer’ papirost keresék, hová békörmöljem: vót máma 7 kundschaft; 2 tseléd-féle, 1 Lotte és 1 Roze a buta katonájával, továbbá 3 ember, egyik kutyával, másik golyvás, harmadik biharkeresztesi, valamég 1 pap, kiket rendesen levettem plen air. Ezt akartam összesen béírni. S hogy kinyitám, hát nem költemény lett utóvégre? De! Vagyis jobbára ének-szöveg, arra, amit ad notam fityerésznek a’ berlini inasok. )

 
Büszke Wien és málé Mailand,
Béfogadni egy se hajland.
(dó-dó do-do-dó) Berlin se szeret,
De mint loncsos medvedolmány
Küsded atkát, elmolyolván
Megtűr éngemet.
(…)
Azt csaholja, „itt a tavasz”
A felhő a selemvágta égen,
Toronyugró fehér kuvasz,
Kire várt a’ berlini nép régen,
S váltig illatozik minden,
Unter den Linden.
(…)
Alig kezdtek pitymallani torkukból a madarak,
Kölcsönmatracz tetvesérül fölszökkentvén magamat,
Minutában dézsa vízzel elrendezém magányom,
S vettem kajla kalapomat Spree-parti kis tanyámon.
(…)
Fölhúzám a jobbik ingem,
S maschinámmal ballagék,
Wurstot vettem két fityingen,
Hozzá eggyért almalét.
De nem alma az, tsak „Apfel”,
Hun van ettül Jonatán!
S azon mód a kérdés tsap fel:
Nem ehetik édes húsból,
Csak a sósból, csak a búsból,
Kinek nintsen hona tán?
 

(De ezt csak költöttem vót a hazafi poézis végett, mer’ igazság szerént, apfel vagy nem apfel, szép vastag saft vala, nagy kanthiere-bűl mérték kobakszám’, s még friss tsumák is úszkálndoztak benne. Emigránsnak lenni persze így se jó, mer’ az csak olyan, mint a lőcsei kalbász, fehér, asszonnak való.)

 
(…)
Vándorbot az egy kezembe,
Másikba a maschinám,
Harmadikba nőém lenne,
Vajh’ ki végre karba venne…
S így továm…
De sajnos csak két kezem van.
Árva voltom jelképül,
Beh’ gyakran kell fölsóhajtsak,
Kopasz főnek búbján hajcsatt,
Pár nékül!
(…)
Berlinben vasárnap az a módi,
A Havel és a Spree masamódi
Kijárnak a zöldbe,
S elemózsi.
Sápadtak, fitosak, kalaposkák,
Fönn hordgyák az orruk, de laposkák.
Fele részük Lotte,
Fele Rózsi.
(…)
Az Unter den Linden
Blühegnek a hársak,
Blühegnek a delnők,
A’ madár is társat választ,
Csak én nyelnők nyársat?
Kis kocsijuk tolják,
Megjöttek a gólyák,
Avagy el se mentek innen,
Azt a ragyogóját!
(…)
Nagyságák és kiscselédek,
Tarka forgatag,
Pokróczocskák, büszke plaid-ek
Körbe forganak.
Állok itten zimmegetve
Strázsánt helyemen,
S mikép csokrát a méhecske
lefénképezem.
(másfél Márka volt per Sone)
(…)
Kiszáradott pennám
Mért nyálzottam újra?
Mér tevém ki néktek
Ismég hujjra-pfujra?
Mert e szép tavaszban,
Mint a’ szűzi serke,
Bisereg az ichlet
Mája, szive, lelke.
Mert a napsugárban,
Bármi’ kiapadtan,
A’ rossz tollszárnak is
Ezer rügye pattan.
Ezer bimbó pattan
Rokolán és ingen,
Illemnek fölötte,
És Unter der Linden.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]