Halk, talmi vers az irodalom házához

Ne csak papír, de légy, te ház, a Ház, hol majd a szellem megteáz, és megkávéz. S a test is. Ott éri majd nap is, napest is, hol súlyosul és sűrül alkonyatkor a Károlyi-kert fáin a konyakpor, s úgy hull reá estére kelve a mélabú, mint nők testére kelme. S ha jő az éj, e jobbadán dekoltált kommersz sötét, rendel egy könnyű sajttált, ringatja szőke, keserű sörét, míg fönt a lámpák barna réz nyelén szikráz a méz. Ne kábéház, ne virtuália s ne csak papír légy, légy, te Ház, hol élő és holt szimbióz’ időz, piros, fehér, zöld, híg és mélylila füstöl szépelg és kosztol, aranylik, ottlik, és babitslik, a versek jól tömött staniclik, nagy dunnazsák a próz’, s tán mégse minden anything, ha goes. Ki ott belép, úgy fogjad, mint a lép, ha már papír, hát légypapír, te Ház, mit jószándékok zümmögése ráz, hogy végre mégis elrepülni kész, nem egyfelől, de kissé egyfelébb, röpülj te kő, te könnyű és nehéz, s ne csak papírröpülj, te Ház!