Petőfi Barguzinban

Sej, Barguzinban régen tép medve, régen tép farkas. Megáll a világ rút masinája, egy régi Barkas, koponyakörzőt, ásót pakol ki, s a földbe dőfi, egy jó pár verszta sugárú körben ébredj, Petőfi! Lakósok jönnek, itt van a tévé, feszt bólogatnak, lenyilatkozzák, nevezett hősék, naná, itt laknak, keszeg teremtés, izgága kissé, pravda, hogy is ne! A tejbegyűjtő az élettársa, mindenki isme’. Amúgy törekvő, van szoba-konyha, benn van a villany, erre az élet sokáig zordon, aztán elillan, magyar poéta nem él degecre, sőt rabmadára, mégis befizet Zaporozsecre, bármi az ára. Állásra nézve alkalmi gondnok kis mavzoléjban, hol maradványa csinos gulában s vitrinben ott van. Van néha morgás: téves a csontváz, mert nincs rajt’ mente, Látogatóktól egy kissé ez is el-elrettente. Sejhaj, elnézi ámbitovkáján, merre a század, egyfelől komcsin, másfelől nácin rá-rávágad. Nyomasztja őt rém az alkony muszka, gyors nyargalásza, világszabadság jegyes puliszka és jegyes kvásza. Pöszög szájában szerce pipája, parazsa lángol, vajh merre lehet szegény hazája, akire gondol? Bár Barguzinban nem tivornócsna kocsma és művház, nagy indulatja kis mellkasában hamar felszikráz. Sejhaj, a pumpow felszökik nála, és akkor jajjaj, szalad előle muzsik és múzsa lobogó hajjal, zörög markában, attakírozván, vodkás flakonja, három nap s éjjel familijának nincs nyugalomja. Rógyina málya, múlatja ríván, bús abaposztó, tépje a tigris rossz halinád szét, tépje a prosztó, ágybanipárnád üsse a dárd’ át, kardra, pirogra, mind aki téged jobtvaju máma, az ég lerogyja! Ám negyednapra csíhatjka ingó kedélye helyre, s bicikli tolva Lenin ulícán mén munkahelyre, kis keszeg ember, konkrétan asszony, lejár a sírba, itt nyugszok tíztől tizenöt háig vasárnap zárva.