Emlékmű

Mint háncspapucs, hogy mégse kőre lépne, oly elhagyott, oly megmozdíthatatlan, égnek mered már szúrós, pőre lépte a bőrkemény, kórtermi alkonyatban. Két rüszt, egy orr, egy ágyék műemléke. Test, ágy, kanül, a gyűrött ágyhuzat van hűlő helyén, az exit pár kelléke, a léten túlról áramló huzatban meglebbenő, a körmök fésűjébe a kurta sóhajtáskor bennszakadt haj, mintha még ott is, most is nőni kéne, hol gyűrűt vet és elsimul a Léthe, hol fut tovább, s ő elvegyülni abban már siklik át az űrön, mint a szappan.