| Ah, mely homály borul a lanka táj, |
| lángphallosával szerte kaszabolja, |
| mint varrógép, amely nyugodni tér |
| a dús szivet, mi balja hajlatán |
| röpül az út porában mint a vér. |
| Feledve szűk, kinőtt artériát, |
| és spriccel az, ha kell, ha nem, |
| ha mosdótálja nem leszel, kebel, |
| a vándornak ki jobbodon honol, |
| hanem csak mély és hanvveder. |
|
| A kárpitot a pusztai kutyák |
| már mélabúsan megszaggattaták |
| – így szaggat engem meg a Szép, |
|
| Én eltűnök, midőn vagyok, |
| nyomomba bottal verhetel, |
| habzó, vörös propellerrel, |
| mint napfény, amely áthatol, |
| és ütlegeli felhő kuvaszát. |
| Bennem dugattyú sűrűl és higul, |
| és minden fekhely műtőasztalom, |
| bárhol vessem ki horgonyom. |
| operáltak bé robbanó motort, |
| egy aeroplán sétál jobbodon, |
| akibe, röpke lány, belékarolsz, |
| s hiszed, te lész a szárny! |
|
| kit látott Párizs, Makaó, |
| annak bár földig ér a láb, |
| az folyton légi útra vágy. |
|
| Hazudhatok, de csókom nem hazug, |
| azt vágyak aczél-öntödéje |
| öntötte súlyosra és nehézre, |
| hogy lassan el se bírja pillám, |
|
| Ki voltam, aztán újra nincsek, |
| hadd szakítok egy kósza tincset, |
| hogy aztán végső búcsút intsek, |
| mert embert ember meg nem érti, |
| csak béklyózza és nehezéki. |
| Én, elrontója semmi jónak, |
| Hadd fussak inkább néki, néki, |
| s röppenjek el, mint lebukó nap. |
|
|
Kezét csókolja s köszöni a szép uzsonnát és eszmecserét 1933 Pünkösd vasárnapján Ts. Sándor, Pozsonyból.
|