Aviatikus vers Keés Aranka Máriához*

Ah, mely homály borul a lanka táj,
lángphallosával szerte kaszabolja,
mint varrógép, amely nyugodni tér
a dús szivet, mi balja hajlatán
röpül az út porában mint a vér.
Feledve szűk, kinőtt artériát,
kiárad mint ártéri rét,
és spriccel az, ha kell, ha nem,
ha mosdótálja nem leszel, kebel,
a vándornak ki jobbodon honol,
hanem csak mély és hanvveder.
A kárpitot a pusztai kutyák
már mélabúsan megszaggattaták
foguknak nyálzó tűivel,
miáltal nékem Ő üzen;
– így szaggat engem meg a Szép,
mi vetkezék és öltözék.
Én eltűnök, midőn vagyok,
nyomomba bottal verhetel,
habzó, vörös propellerrel,
mint napfény, amely áthatol,
és ütlegeli felhő kuvaszát.
Bennem dugattyú sűrűl és higul,
és minden fekhely műtőasztalom,
és sebesség a vacsorám,
bárhol vessem ki horgonyom.
Belém egy aviatikán
operáltak bé robbanó motort,
egy aeroplán sétál jobbodon,
akibe, röpke lány, belékarolsz,
s hiszed, te lész a szárny!
A séta nékem nem kenyér,
vadabb tempó a falatom,
nem kuglóf, aztán kakaó,
kit látott Párizs, Makaó,
annak bár földig ér a láb,
az folyton légi útra vágy.
Hazudhatok, de csókom nem hazug,
azt vágyak aczél-öntödéje
öntötte súlyosra és nehézre,
hogy lassan el se bírja pillám,
ha Rád néz két kokillám.
Ki voltam, aztán újra nincsek,
hadd szakítok egy kósza tincset,
hogy aztán végső búcsút intsek,
mert embert ember meg nem érti,
csak béklyózza és nehezéki.
Én, elrontója semmi jónak,
Hadd fussak inkább néki, néki,
s röppenjek el, mint lebukó nap.
 

Kezét csókolja s köszöni a szép uzsonnát és eszmecserét 1933 Pünkösd vasárnapján Ts. Sándor, Pozsonyból.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]