Három bárzong

Két trottli kéz, s bár mannikűrre futja, elmúlt a múlt, hol tíz sovány agár, ma már az ujj csak lusta pónikuttya, és csak tapirgál holdas éjszakán, míg szebb jövőbe száguld pinkmariska, agyő, agyő, kis traktoristalány, ha ráz a vasbak, büszkén rázza vissza, és élvez még a traktor is talán, mert bár zsebében másfél munkaegység, a KISZ szive az mindig mást akar, hisz ifjú még és benne a sebesség a száguldással sétál karbakar. * A Montmartre-on abszinttal, calvadossal tölthettem volna még hány éjszakát, de eljöttem a négyes villamossal, hogy bámuljam a hajnali Blahát, s leéljek itt, rossz presszó rossz zenésze, ahol az ősz, e tonnaszám avar, e könnyű árva trágya tengerésze megannyiszor pöhölyként felkavar, megforgat és levág a sárga földre, ma erre rángat, holnap arra lök, elhullott lombok rácsát járja föl-le, mint kottarácsot részeg dallamok. * Rutinglitang, egy zenemasiniszta, protkóig gályafüstben nyekteti, a köhögését kátrány veri vissza, s két keshedt hangfal kontrázgat neki. Szép pinkmariskánk, szállj el hattyúszárnyan, öntöttvashattyúnk, űri hamutar’, mint falka csikk az öblös éjszakában, ugat szorít és piszkosul kapar, és így tovább a szívelszorulásig, taknyába fúl itt minden dalszöveg, egymásra csúsznak máslik és a fáslik, s ez így lesz már, míg meg nem halsz, öreg.